A jelenlegi választási rendszerben listára és egyéni képviselőre is szavazunk. A listás szavazat esetén a nekünk tetsző pártot, adott esetben a Fideszt támogathatjuk. Rendben.

De mi alapján választunk egyéni képviselőt? Mi ennek a lényege?

Az egyéni képviselő a saját körzetének a polgárait képviseli az országgyűlésben. Ez a demokrácia alapja. Hogyan is teszi ezt?

Elvileg az egyéni képviselő fogadóórák keretében folyamatos kapcsolatot tart a választókkal. Minddel, aki a körzetében lakik, tehát azokkal is, akik nem őrá szavaztak. A fogadóórákon közvetlenül (szóban) lehet vele értekezni. A választópolgár természetesen levében (írásban) is fölveheti képviselőjével a kapcsolatot.

E kapcsolattartások során a képviselő elvileg fölméri, hogy a körzetébe tartozó polgárok (emberek) többségének mi az álláspontja egy adott politikai kérdésben – majd ennek alapján szavaz a Parlamentben. Így alakul ki egy viszonylagos parlamenti arány az ügyekben.

Az első bökkenő, hogy természetesen az efféle kapcsolat a valóságban persze nemigen érvényesül. (Ki az, aki épeszű, nem nyugdíjas, és képviselői fogadóórákra jár?) Pláne nem, hogy az Országgyűlésben a kormány szempontjából fontos kérdéseket sürgősséggel, azaz néhány nap vagy néhány óra gondolkodási idővel kell megválaszolni. (Tehát nem a sürgős ügyek a sürgősek, hanem a fontosak. De most ezt a paradoxont hagyjuk most.)

Ha nem érvényesül a kapcsolattartás, az sem baj, mert az egyéni képviselőjelöltre a választópolgár aszerint szavaz, hogy melyik párt indította. Nyilván azért indította, mert az adott párt programja szerint végzi a képviselői munkáját. Ebben az esetben a Fidesz programja szerint.

Itt a második bökkenő. A Fidesznek ugyanis nincs programja. Pontosítok, a Fidesz programja egy szavas volt: folytatjuk. Ez alapján azonban nem lehet orientálódni a Paksi bővítés, a vasárnapi munkavégzés, a polgári törvénykönyv vagy a büntetőeljárási törvény módosításának szavazásakor.

De ekkor még mindig nem lenne baj, hiszen azért választunk gondolkodó embert (vö.: homo sapiens) egyéni képviselőnek, mert ha esetleg (1) nem érnénk el a véleményünkkel, és (2) a jelölőszervezetnek nem lenne programja, akkor végső menedékként ott legyen (3) a bölcs emberi meggyőződése a szavazáshoz.

♠        ♠        ♠

A bölcs meggyőződés azonban kifejezetten tiltott a jelenlegi kormánypárti egyéni képviselőknek. Ezt a tényt egy közelmúltbeli példával lehet igazolni:

A vasárnapi zárvatartás kérdése nem következett a Fidesz 2014-es választási programjából. (Vö.: Folytatjuk!) Amikor ezt a kötelezettséget az Országgyűlés anno jól megszavazta, akkor a Fidesz frakció vezetője szigorú utasításba adta, hogy erre kell szavazni, pénzbírás terhével.

Természetesen ezt követően a fideszes képviselőknek (listásoknak és egyénieknek egyaránt) minden lehetséges fórumon e döntés helyessége mellett kellett érvelniük.

Majd – derült égből villámcsapás – bejelentette a kormány, hogy a vasárnapi zárvatartás jogszabályi kötelezettségét megszünteti és erről sürgősségi szavazást rendel el, amely során „minimum pénzbírsággal büntethető az, aki nem ennek megfelelően szavaz” (idézet Rogán Antaltól.)

Így tehát az egyéni képviselő független, bölcs emberi meggyőződése, mint végső orientáló elv száműzetett a Fidesz parlamenti frakciójából.

[A pártlistás képviselőnél nem okoz ekkora elvi, meggyőződésbeli, etikai problémát a szavazás: nem kell gondolkodni, amit aktuálisan mond a pártvezetés, azt kell megszavazni.]

♠        ♠        ♠

A fentiekből pedig egyenes logikai következtetésekkel tehát oda jutunk, csak oda juthatunk, hogy a következő választásokon fideszes egyéni képviselőjelöltre szavazni pont annyi értelme van, mint bízni a teljesen kiszámíthatatlanságban.

Vannak dolgok, amiket tök másképpen kéne csinálni.

♠        ♠        ♠

A téma politikai-etikai finomságai iránt érzékenyek számára fölhívom a figyelmet arra, hogy a fenti kérdésben a képviselők pénzbüntetéséről nem a fideszes frakcióvezető, hanem egy miniszter (=kormány), tehát egy elválasztott hatalmi ág képviselője nyilatkozott utasításszerűen a médiában.

♠        ♠        ♠

(A trollkodó kommenteket megelőzendően újra hangsúlyozom, hogy itt és most nem foglalok állást a vasárnap ellen vagy mellett, nem mondok véleményt eseti döntésekről, és azt sem mondom, hogy az elmúltnyolcévben vagy más párt esetében jobb-e, más-e a helyzet. Csak rá szeretnék mutatni arra, hogy lehetne elvek mentén, logikusan és világosan is politizálni: működtetni az országot. Azt viszont állítom, hogy így, elvek nélkül csúszunk bele a ...-ba.)

Herend fölött a Bakony sűrűjében az ideiglenesen bevonult oroszok a korabeli csúcstechnológiának megfelelő katonai bázist alakítottak ki, és üzemeltettek évtizedekig. Tökéletesen fölszerelt, tágas szállások, sportpályák épültek, jelentős géppark jött létre hangárakkal, hírközlési központ, radarállomás, minden. Az erdőben még kertmozi is épült.

Ki tudja, mik történtek a szigorúan őrzött, többszörös kerítésrendszeren belül.

Az orosz katonák kivonulását követően a terület évekig pusztult, majd magánbefektetők vették birtokba. Neki is láttak volna a rendezésnek: favágásoknak, a dzsumbujos erőterület kezelésének, ritkításának, ligetesítésének. De a láncfűrész néhány másodperc alatt mindig megadta magát, és ledobta a láncot. A fák kivághatatlannak bizonyultak, hiába próbálkoztak mindenféle módszerrel. Mi történhetett?

Mint kiderült, az orosz katonák az erdőben lövészeteket, szituációs lőgyakorlatokat tartottak, de előfordult, hogy kézigránátokat dobáltak összevissza, sőt, egy korábban tolmácsként dolgozó férfi beszámolója szerint puszta szórakozásból (gyakran részegen) is küldtek be vaktában egy-egy sorozatot a fák közé. A fák kérge alatt így golyók és repeszek lapultak, szépen körbenőve egészséges fás szövetekkel.

Nincs fűrész, ami elbánhatna velük.

Így óvták hát meg ruszki barátaink a fáinkat – szándékukon kívül is. Az az erdő erdő marad mindaddig, amíg a természet úgy akarja. A humán beleszólás néhány évtizedre kizárt.

Vannak olyan jóléti országok, ahol lehet vasárnap vásárolni, és vannak olyanok, ahol nem. Szögezzük le: az ember boldogulásához önmagában vajmi köze nincs annak, hogy vasárnap lehet-e vásárolni, avagy nem.

E kérdésben a (normál emberi) álláspont nem vezethető le politikai irányultságból. Elég nagy baj, hogy vannak, akik aszerint állnak az ügy mellé vagy vele szemben, hogy rokonszenveznek-e Orbánnal, vagy sem.

Annak már több köze lenne a tisztességes élethez, hogy munkavállalóként rákényszerül-e az ember a munkavégzés vállalására, illetve hogy a törvényeink rákényszerítik-e a munkaadókat arra, hogy vasárnapi munkavégzés esetén extra magas bérpótlék járjon a munkavállaló részére. De sajnos a mostani politikai vita nem erről szól.

A mostani vita ugyanis egy nagy hülyeség. (Bizonyos szempontból marhaság. Álvita. Vakvágány. Pótcselekvés.)

A magát nemzeti együttműködőnek hazudó kormány bevezette izomból úgy, hogy nem szerepelt ez semmilyen előzetes programban, ígéretben. Úgy, hogy nem kérdezett meg erről senkit. Úgy, hogy nem folytatott le előzetes hatástanulmányokat. Úgy, hogy még a pénzügyminiszter is tagadta a bevezetése előtt két nappal. Sürgősséggel.

Lássuk be, ennek nem így kéne mennie.

Aztán jött az ellenzék: ebbe – csak ebbe – kapaszkodva próbált népszavazást kierőszakolni. Mintha ez lenne a legfontosabb.

A legfontosabb, hogy az alaptörvényünk és vele a népszavazásról szóló törvényünk is úgy vacak, használhatatlan bóvli, ahogy van. Ez ellen értelme lenne minden tömegmegmozdulásnak – ehhez persze előbb meg kellene értetni valahogy a néppel, hogy ezek a szabályozások miért nonszenszek, és miért jelentik a nép jogainak a csorbítását, ebből következően miért lesz nekünk ezektől rosszabb az életünk. (Ez a feladat már nem megy.)

Nem, ehelyett szépen sorban állunk, mint a jó gyerek, és nyafogunk a kopaszok miatt, mint az óvodában, csak nem „jaj, elvette a vödrömet”, hanem „jaj, odébblökött”. (Csak úgy mondom: Orbán a kordonbontáshoz nem állt sorban annak idején, hanem föltűrte az ingujját, a tenyerébe köpött és nekilátott.)

Most meg győzelmi jelentéseket ír kormányoldal-ellenzék egyaránt.

Utálni fogom a következő heteket, mert megint erről a hülyeségről lesz szó. Hogy ki győzött. Hogy ki „uralja a pillanatot”. Pedig ez nem az én ügyem.

Ha lehet vásárolni, annak örülök. Ha nem, annak. Ha arra van kötelezve a felebarátom, hogy mindenképpen dolgozzon, amiatt szomorkodom. Ha dolgozna, de nem teheti, amiatt.

Annak viszont egyáltalán nem örülök, hogy az igazán fontos és sürgős dolgokkal még mindig nem foglalkozunk. Meg még mindig nem. És még továbbra sem. Pláne, hogy nem zavarunk el minden gonosztevőt a hatalomból. Elég lenne csupán a gonosztevőket. Akár vasárnap. Akár most vasárnap már.

A büntetőbíróság a feladatait három lépcsőben hajtja végre (leegyszerűsítve):

1. Az ügyészségtől kapott vádirat és a mögé fölsorakoztatott bizonyítékok alapján lefolytatja a tárgyalást, majd megállapítja, hogy mi történt, és ki mit cselekedett, azaz mi a tényállás.
2. Mérlegel, és a mérlegelés alapján kimondja, hogy a vádiratban szereplő vádlott a tényállás alapján bűnös-e a vádban írt, vagy esetleg más bűncselekményben, vagy sem.
3. Ha bűnös, akkor büntetést szab ki, a vádlottra (elítéltre) személyre szabva. (Értelemszerűen, ha nem bűnös a delikvens, akkor felmentő ítéletet hoz.)

Sajnos a mai magyar társadalom nagy része ezeket az egyszerű folyamatokat egyáltalán nem tanulta az iskolákban, pedig elég magától értetődő, hogy ennek az ismerete az élet szerves és alapvetően fontos részét képezi/kellene, hogy képezze.

♠       ♠       ♠

Az ügyészségi statisztikák szerint a váderedményességi mutatók 95 és 99 % között mozognak Magyarországon az utóbbi évtizedekben. (Ez az arány már a késői kádárkorból eredően ilyen nagyságrendű.) Minden ügyészségi statisztika ezzel kezdődik. Ezt tartja a szakma és a politika is a legfontosabb mutatónak. Ez azt jelzi, hogy a bíróság milyen arányban tekinti bűnösnek a megvádolt személyeket – akár a vádban foglalt, akár más bűncselekményben.

A váderedményességi mutató elsőre úgy tűnik, azt mutatja, milyen jól és eredményesen dolgoznak a bűnüldözők: a nyomozást végző rendőrök és a vádat képviselő ügyészek. Ezt tekintjük is természetesnek és kívánatosnak, pedig önmagában ez az index bizony néhány alapvető hibát is megmutat.

1. Ha a váderedményességi mutató csaknem eléri a teljes bűnösségi mutatót, az azt jelzi, hogy majdnem kizárólag olyan ügyek kerülnek a bíróság elé, amiben az ügyészség már döntött a bűnösség kérdésében – miközben ez nem az ő, hanem a bíróság kompetenciája és alapvető társadalmi feladata! A bűnösség kérdésében való döntéshez szükséges minden eszköz a bíróság kezében van, és ott is kellene lennie. Minden szükséges személyi, jogszabályi és működési-technikai hátteret ehhez kellene optimalizálni. Ehelyett ma ezt a döntést az ügyészség egyszerűen elvonja – hallgatólagos társadalmi jóváhagyással, csakhogy meglegyen a minél magasabb váderedményességi mutató. (Arányszám, nem mennyiségi mutató!)

2. Ha az ügyészség a teljes működését ennek az alapvető számnak rendeli alá, az azzal (is) jár, hogy azokat az ügyeket, amelyekben ténybeli vagy felderítettségi bizonytalanságok rejlenek, egyszerűen nem meri a bíróság elé vinni. Ez pedig egyértelműen meghatározza azt a mindennapjainkban erőteljesen jelen lévő tapasztalatot, hogy nemigen érdemes sértettként vagy áldozatként a rendőrséghez fordulnunk, mert nagy az esély arra, hogy ismeretlen tettesre hivatkozással zárják le az ügyet, nem lesz belőle vád, sértettként nem kapunk semmiféle jóvátételt. (Azaz a felderítettségi mutató alapvetően rossz, pedig ha jobb is lehetne – akár arányaiban a váderedményességi mutató rovására is.)

2. Végül pedig – hogy a címben föltett kérdésre is válaszoljak – ez a szám azt a hibás közvélekedést alapozza meg, hogy akit a bíróság elé állítanak, az automatikusan, így vagy úgy, de mindenképpen bűnös. (Erre játszik rá a jelenlegi politikai garnitúra is – vádoljunk, és tegyünk úgy, mintha már bűnös lenne. Ennek az ellenkezője nem várhatóan derül ki, mert kormánypárti túlsúlyt és hangulatot alakított ki a hatalom a bíróságokon. Ha mégis a nem várt ártatlanság derül ki, a politika nem habozik a bíróságok hozzáértését is kérdésessé tenni.)

Az írástudó felelőssége az, hogy e fenti egyszerű összefüggésekkel tisztában legyen, a sajtóé pedig az, hogy ennek a szemléletével tudósítson minden olyan ügyben, ami befolyásolhatja a társadalmi igazságérzetet és a bíróságba, mint a törvényes rendet biztosító alapintézménybe vetett hitet.

Az ügyészséget és a politikát terheli az eddigi szemlétet felülvizsgálata, a tanulságok levonása és a szükséges intézkedések megtétele. (Nem fogják megtenni. De Ön, Kedves Olvasó, magában megteheti, és a igényelheti ezt a képviselőjétől, vagy a jövendő választáson a képviselőjelöltjétől.)

Orbán Viktor egyik legnépszerűbb készsége-képessége a liberálisok szidásására való kéjes hajlam. Beszédeiben ezt szaporán gyakorolja is, és – amint ezt a legutóbbi évértékelőn is tapasztalhattuk – az elhivatott, fehér, homofób, konzervatív, vallásos és macsó közönsége a beszédeinél az effajta tréfáknál, vicces utalásoknál szórakozik a legönfeledtebben. (Ezek azok a poénok, miket mindenki egyaránt jól ért.)

Orbán ráadásul azt is ügyesen elérte, hogy az igaz magyar illiberálisok nem egy valódi, következetes, elvszerű, eredeti illiberálist követnek vezérként, hanem éppen a Liberális Internacionálé 8 éven át volt egykori, mára illiberálissá kimosakodott alelnökét. Ez politikai logikai bravúr, be kell látni.

Ha viszont most bajszot akasztunk az európai liberálisokkal (sőt, konzervatívokkal és szocialistákkal is), akkor – gondolkodó emberként – érdemes néhány szóval megvilágítani, hogy ezek a liberálisok  hogyan is gondolkoznak, ott nyugaton. (Rendes orbánistának persze ezen sem kell gondolkoznia, mert a válaszokat készen kapják, anélkül, hogy fogalmuk lenne arról, hogy a liberalizmus mi fán terem. Úgy egyébként.)

Tehát röviden, aki érdekel:

Egészen a második világháború végéig Európa történelme a nemzetállamok (vagy magukat nemzetállamként definiáló, de elnyomott többnemzetiségű államok) egymással folytatott konfliktusainak és háborúinak a történelme volt. Addig az volt a bevett, normális, ha egy nép lehetőleg gyűlölte, de legalábbis utálta és lenézte a szomszédait, és azokon túl mindazokat, akik a szomszédai szövetségesei voltak vagy lehettek. Némi elnézés illette az olyan aktuális szövetségeseket, akik az éppen pillanatnyi érdekeik miatt hajlandók voltak az adott nép ellenségeit konfliktussal vagy háborúval megkínálni, de ez a barátság általában rövid életű volt.

Gondoljuk csak végig a magyar történelmet, és rájöhetünk, hogy se közel, se távol nincs olyan nép, akikkel a magyar ne gabalyodott volna ilyen vagy olyan konfliktusba. A legnagyobb barátaink, a lengyelek sem szomszédosak velünk, a tótok hegyein túlról üdvözölnek (és itatnak) minket.

A második világégést követően azonban speciális helyzet adódott: Európa közepén az óriási lélekszámú, történelmi borzalmakat okozó, majd elviselő Németországot a szövetségesek elfoglalták, és ellenőrzésük alá vonták. Az első világháborút lezáró megállapodások csúfos kudarcai következtében ráébredtek, hogy a korábbi gyakorlat, azaz a nacionalista gyűlölet keltése és fenntartása tarthatatlan. A nyugati országokban a történelmi szerencse (és a háború borzalmainak tudata) bölcs államférfiakat juttatott szóhoz (Schumann, Adenauer, Monnet, meg még sokan mások), és megszületett az európai gondolat.

Ennek lényege minden alapvető részében a korábbi természetes gyakorlat teljes ellentéte volt. A határokon egymással farkasszemet néző nacionalista hadseregek helyett (példanélküli, szélsőségesen liberális módon!) a határokat kinyitották. A nemzeti gazdaságot előnyben részesítő vámokat eltörölték. Az évszázadokon keresztül gyűlölt és üldözött ellenség polgárainak szabadon engedték a mozgást, a vállalkozást, a termelést, a szolgáltatást, az ipart, a kereskedelmet, azaz a munkát.

A nemzeti jogszabályi rendszereket közelítették egymáshoz, és olyan szervezeteket hoztak létre, amelyek egységesítik a jogi rendszereket.

Igen, akiknek nem volt elég a háború borzalmaiból, azoknak türelmesen elmagyarázták, hogy nincs értelme tovább annak, hogy francia, angol és német vérontásig gyűlölje egymást, csak azért, mert ő ő, és amaz más.

Nevezhetjük ezt a rendszert egyszerűen békének.

Ez a béke azonban radikálisan más volt, mint az eddigiek: tartós felvirágozást hozott, de úgy, hogy a nyugati jóléti társadalmak nem egymás rovására épültek ki, hanem egymással kooperációban. (Érdemes észrevenni, hogy ez a felvirágozás máig is tart.) Ami gazdasági és pénzügyi fejlődés bekövetkezett mondjuk Hollandiában, az kihatással volt az európai összességre, így az olaszokra, dánokra, franciákra, baszkokra, walesiekre is.

Ez a gondolkozás együtt járt azzal is, hogy azok a nemzeti saját jogszabályi rendszerek működtek hatékonyabban, ahol a fölösleges, öncélú, bürokratikus szabályok nem akadályozták a nemzeti és nemzetközi együttműködést, sőt: ennek előmozdítása (azaz a szabadság) céljából egyszerűbb és átláthatóbb rendszerek jöttek létre.

Nevezhetjük ezt a rendszert liberalizmusnak is.

A többi nép és ember személyének és szabadságának tisztelete, jogszabályi rendszerek lehető egyszerűsítése, a szabadság megengedése mindaddig, amíg az mások jogait, szabadságát nem sérti. Szigorú határok a rendért: amit szabad, azt mindenkinek ugyanúgy szabad, ami tilos, az egyaránt tilos mindenkinek. Ez maga a liberalizmus (ha egy nagy falattal akarjuk megenni).

A liberalizmus és az európai gondolat (amely a nyugati szocialistáknak köszönhetően szociális jóléttel, a konzervatívoknak köszönhetően pedig polgári humanizmussal járt kézenfogva) tartósan és stabilan virágzó társadalmakat hozott létre, korábban elképzelhetetlen jólétet és technikai fejlettséget alkotott (illetve hát hagyott alkotni, mert nem ő alkotta, hanem a benne-vele élők).

A liberálisok tisztelik és magukénak érzik a humanizmust, a szociális vívmányokat, és ugyanígy, a nyugati szocialisták és konzervatívok is liberálisnak is tartják magukat egyidejűleg, a szó hagyományos értelmében. Ezért van az, hogy az illiberalizmus magyarországi meghirdetésekor ők is, azaz a majdnem teljes európai politikai elit megtámadva érezték magukat.

[Ma Magyarországon illiberalizmus épül.

Ennek nem az a lényege, hogy a létező liberalizmust az illő és megalapozott kritikával illetik. Az illiberálisok hamisan azt hirdetik, hogy a tapasztalt béke és jólét nem a liberalizmusból ered, hanem bármi másból, leginkább éppen abból, hogy szerintük a liberalizmus (thanks to God) nem tudott teljesen teret nyerni. Természetesen ki-ki a saját történelmi tudása, személyes tapasztalatai és meggyőződése alapján fogadja vagy utasítja ezt el.]

♣       ♣       ♣

De hogy jön ide Orbán menekültügyi politikája és mi a baj vele?

Nos, a liberalizmus igazság- és méltányosságkereső filozófia. A polgári humanizmus és a szociális érzékenység evidenciának, és az emberi társadalom alapjának tekinti, hogy a rászorulót megsegítjük, akár akkor is, ha ezt a saját javaink terhére is kell ezt tenni. (Ennek aránya nagyjából az ízlés kérdése, de a teljes elutasítás nem fér meg a fentiekkel. Lehet élni úgy is, csak azt már nem hívhatjuk szociális érzékenységnek és polgári humanizmusnak. Ha viszont alapjában nincs érzékenység és humanizmus, akkor mi magunk, mint egyes emberek is ki leszünk szolgáltatva bármilyen, iránytalan és pillanatnyi értékek szerint rendeződő önkénynek.)

Plusz vannak bizonyos gazdálkodási racionalitások racionalitások is, amelyek szerint az európai társadalomnak jelenleg szüksége van bizonyos mennyiségű bevándorlóra.

A liberalizmus vívmányai, azaz maga a béke és a jólét kerülnének veszélybe akkor, ha elkezdenénk újra a régi gondolkozásmódok szerint felosztani a világot, és ezzel egyidejűleg a béke alapjául szolgáló elveinket kidobni. Elfogadni, sőt igazságosnak tartani azt, hogy léteznek jóhiszemű, bűntelen, segítségre érdemes, de mégis eleve elutasítandónak bélyegzett emberek, akiket máskülönben akár segíthetnénk is a lehetőségeink szerint, és adhatnánk a kezükbe olyan lehetőségeket is, amelyek később bőven megtérülnének és kamatoznának is a társadalomnak.

Lehet élni a liberalizmus tagadásával is, de nem érdemes, mert előbb-utóbb békétlenséget, majd háborút hoz. Stabilnak tűnnek az életünk alapjai, de ezek a liberális elveken alapulnak, és a történelem maga a tiszta, igazolt empírikus tapasztalat, hogy veszélybe kerülnének a tagadásuk esetén.

A kirekesztő nacionalizmus, a másik ember és nép eleve lenézése közvetlenül is, és közvetetten is romboló rendszereket épít, míg a liberalizmus, a polgári humanizmus és a szociális jóléti rendszer hármas egysége egyetlen népnek sem hozott diktatúrát, egyetlen embernek sem hozott pusztulást. A történelem mindenesetre erre tanít.

Ez a nyugati integrációs békepolitika lényege. Az orbáni illiberális menekültpolitika ennek a gyökerét, az alapjait támadja meg.Már csak praktikus okokból sem ártana tisztában lenni azzal, miért nem népszerű a mi Orbánunk nyugaton.

Nyugaton, ahol vannak gondolkodók, politikusok, (dolgozók és költők is bűntelen), akik szerint lehetne még liberálisabban, még szolidárisabban és még humánusabban is, az Unión belül és felelősséget vállalva kifelé egyaránt. Lehet, hogy akkor a béke is nagyobb lenne. Az alapelvek lerombolása helyett azok szigorú figyelembe vétele mellett lehetne megteremteni a törvényes rendet.

Negyvennyolc-negyvenkilencben és a kiegyezés óta eltelt időben Magyarország számos miniszterelnököt (kormányfőt) fogyasztott el. (Bár a megfogalmazás nem túl pontos: néha az aktuális kormányfő fogyasztotta el Magyarországot.)

Mind férfiak voltak. A hivatali idejük egyenként átlagosan 931 nap volt. A legrövidebb ideig Hadik János töltötte be a hivatalt (mindössze 17 órán keresztül), a leghosszabb ideig pedig Tisza Kálmán (ő ráadásul egyhuzamban – 5258 napon keresztül).

Orbán nem titkolt (és elismerésre méltó) célja az, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Kétségtelenül különlegesen kiemelkedő képességekkel rendelkezik: 16 éven keresztül ellenzéki politikusként is talpon tudott maradni – és többször is képes volt elérni, hogy a jogi lehetőségeket maradéktalanul maga javára használva kétharmados többséget szerezzen, azaz gyakorlatilag ellensúlyok nélküli zavartalan kormányzást valósítson meg.

Olyan történelmi esélyt szerzett-kapott, amilyet a történelem során csak nagyon kevesek.

A magát jelenleg a nemzeti konzervatívok közé soroló, de 8 éven keresztül a Liberális Internacionálé alelnökeként tevékenykedett Orbán eddig 3523 napon át lehetett Magyarország miniszterelnöke. Ez több mint három és félszer annyi, mint az átlagos idő a magyar történelemben. Több mint kétszer annyi, mint sokszor támadott, és súlyosan felelőssé tett Gyurcsány Ferenc hivatali ideje. Csak a fent említett Tisza Kálmán (5258 napig), Lázár György (4424) és Bethlen István (3784) voltak csupán hosszabb ideig regnáló kormányfők. (Akik közül ráadásul a Lázárt nem is tekinthetjük a valódi hatalomgyakorlónak, inkább az adminisztráció csúcsvezetőjének.)

Ha Orbán 2016. november 16-ig kitart, még Bethlent is megelőzi majd.

Ezzel a teljesítményével Orbán hosszabb ideig irányítja az országot, mint Roosevelten kívül az összes amerikai elnök a sajátját.

A történelemben több időt kapott (szerzett magának), mint amennyi például a Nobel-békedíjas Churchillnek, szintén Nobel-békedíjas Willy Brandtnak, Helmut Schmidtnek, Robert Schumannak, de Leninnek, Jelcinnek vagy Gorbacsovnak jutott.

Nagyságrendileg ennyi ideig irányította országát de Gaulle, Merkel, de a régiek közül Napoleon, Caesar vagy Nagy Sándor.

A kormányon töltött idő hosszabb, mint Petőfi Sándor vagy a Beatles teljes működési ideje. (Orbán nagyságrendileg annyi időt töltött a Parlamentben, mint Petőfi Sándor teljes élete.)

Mi kerül bele hát a történelemkönyvekbe? Történelemformáló karizma? Vagy egy iPad-en létrehozott, toldozott-foldozott alaptörvény? A Nemzeti Együttműködésnek nevezett, de a döntéshozatalból mindenkit kizáró rendszer felépítése? A mutyik? A talpnyaló gigerlik? A fülkeforradalmiság? (A valódi forradalmár Petőfi vajon csóválja-e a fejét…?)

A politikától elfordulás? A félelem, a sunyulás, a lapítás? A „rosszabbul élünk, mint 4 éve”, az „elmúltnyolcév”, a „jobban teljesít” és a „reformok működnek”? A silány parlamenti hangnem? Durvaság és agresszió vagy temperamentumos, erős, büszke kiállás? Európaiság vagy éppen európaiatlanság?

Miközben a valódi történelemfordító lépések, pl. az európai pénzügyi és jogi integráció, a NATO-csatlakozás, az EU-csatlakozás nem köthető a nevéhez (egészen pontosan nem elsődleges az ő miniszterelnöki nevéhez köthetők). Nemzetünk egy dologban jutott konszenzusra: gyűlöljük a politikusainkat és a politikát.

A történelem megadta az időt és az erőt is arra, hogy Orbán nagyot alkosson. Orbán tehetsége arra elegendő volt, hogy megragadja a lehetőséget, és olyan hatalmat szerzett, ami erőben és időben a párját ritkítja.

Ennyi idő alatt a magyaroknak óriásit kellett volna lépniük a történelemkönyv egyik lapjáról a másikra. Fogynak a kifogások és az idő.

♦   ♦   ♦

[Megjegyzések:

• Az eddig 19.267 napot élt Orbán egész életéből 18,3 %-ában töltötte be a hivatalt. Ez is szinte példa nélküli rendkívüli teljesítmény, ennél sokkal hétköznapibb és egyszerűbb szakmákban is.
• Gerevich Aladár csaknem háromszor ilyen hosszan tudott olimpiai aranyérmes maradni.
• A miniszterelnöki idők számításánál – összehasonlító vizsgálatokat követően – a wikipédia adatait vettem alapul.
• Az átlagszámítás a jelen esetben számtani átlagot (aritmetikai középértéket) jelent.
• A miniszterelnökök közé számítottam a II. világháború utáni korszak kormányfőit (minisztertanácsi elnökeit) is, bár a valódi hatalomból nem a mai értelemben részesültek.
• Az ellenforradalmi kormányokat nem számoltam.
• Szálasit nem voltam hajlandó miniszterelnöknek számítani.
• A számítások 2016. február 29-i eszmei időpontra vonatkoznak. (Bár a szökőnap nem február 29-én, hanem 24-én van.)
• További érdekesség lehet illiberalizmusilag, hogy Orbán egyik példaképe, Széll Kálmán szabadelvű párttag volt.
• satöbbi.]

A magyarországi hivatalos (királyi és királyközeli) sajtónak egyáltalán nem okoz problémát az, hogy magától értetődő bizonyosságként kezeljen téves megállapításokat a menekültek ügyében, illetve az ehhez kapcsolódó európai (elsősorban német) politika ismertetésében. (Másban sem, de ez most mindegy.) E megállapítások széles skálán mozognak onnan kezdve, hogy a menekültek nagy része Soros által pénzelt terrorista, beilleszkedni képtelen bűnöző, regisztrációt megtagadó ingyenélő, egészen addig, hogy Merkel napjai meg vannak számlálva, az európaiak, de különösen a bajorok orbánisták, és hogy a kerítés az egyetlen lehetséges megoldás.

Aki a harsány magyar boszorkányszombati táncban nem vesz részt, és netán gondolkodni mer, az alapból liberális vagy balliberális (természetesen egyenlő hazaáruló), és méltóvá válik az agresszív megvetésre.

Miközben nagyjából azt sem tudjuk, hogy a menekültek kicsodák egyáltalán, honnan jönnek, és azt sem, hová tartanak. Tisztelet a kivételnek, de: öntudatos és sugárzó arccal ülünk a butaság trónján: a migránsok gyűlölnivaló alsóbbrendűek.

Nem kenyerem a németeket csak úgy, önmagában a németségük okán dicsérni, bizony, van elég kritizálható és kritizálandó jelenség arrafelé. Amit azonban a menekültügy kapcsán az ember a médiában tapasztal, az mindenesetre elgondolkodtató.

Igen, ott is mindennapi téma a menekültek ügye. Terjedelemben és részletességében minden más ügyet felülmúl. Természetes ez, hiszen a németek is úgy vélik, hogy ez a jelen legfontosabb politikai-gazdasági-társadalmi kérdése, és igen, ők is felismerték a dolog történelmi vetületét.

A Magyarországon sikerre vitt agresszív elutasító hozzáállás történelmileg és praktikus okokból is kézenfekvő lenne (magyarországi szemmel). Ehelyett…

Ehelyett nap mint nap cikkek, beszélgetések, dokumentumfilmek sokasága jelenik meg az újságokban, tévékben és egyebütt, amelyek kellő részletességgel, tényszerűségre törekvően, és mindenféle agresszivitástól szigorú távolságtartással elemzik a helyzetet. Aprólékosan szemléltetik, hogy ezek az emberek honnan jönnek, milyen körülmények közül, miért indultak el, mi van a birtokukban az anyagiakat és az információkat illetően, miért vállalják az életveszélyeket. Hová érkeznek? Mi történik az érkezés után? Mit tud tenni a társadalom velük? Mit nem tud tenni a társadalom velük? Milyen tételes gazdasági előnyei és hátrányai vannak a jelenségnek? Mik a közel-keleti háború(k) okai? Pénzel(het)ik-e a menekülőket a háttérből?

Naprakészen és dinamikusan mutatják be és elemzik a jelen problémáit, a várható problémákat, és ezek kezelésének lehetséges irányait, költségeit rövid és hosszú távon egyaránt. Emellett ábrázolnak sikeres egyéneket, közösségeket, kezdeményezéseket, és ahol működik a rendszer, azt sem mulasztják el ismertetni. Beszélgetnek tanárokkal, rendőrökkel, intézményfenntartókkal, egyházi emberekkel, segítőkkel, és ellenük tüntetőkkel. Nem restek bűnesetekről, de humanizmusról, emberségről értekezni sem, ha van erre példa.

Merkel napjai nincsenek megszámlálva. Az igazságkereső és a közélet kérdései iránt nyitott közönség politikai irányultságtól független igényeit a német média felkészülten és hatékonyan elégíti ki.

Ettől még természetesen nyitott a lehetőség ahhoz, hogy bárki anti-merkelistává, merev elutasítóvá és feltétlen kirekesztővé váljon a menekültek ügyében. (Az már nem trendi, hogy emiatt verbálisan vagy tettleg agresszivitásban részesítsen, pláne, hogy hazaárulónak nevezzen egy másképp gondolkodót.)

De ha így is történik, gondolkodás, elemzés, töprengés és nyitott gondolatok mentén ide jutni, mintsem bután, állami irányítású esztelen agresszív buldózerek által, mégiscsak számottevő különbség, és nem csak az elegancia okán.

(Csak a precíz definíció miatt: Németország pont az az ország, ahová mennek a menekültek, és nem az, amin keresztül máshová. Nem mondom, hogy túlzottan liberális, de semmiképpen sem illiberális.)

A bírói tanács (egy bíró, két ülnök) négy éven keresztül szinte kizárólag ezzel az üggyel birkózott, óriási munkát elvégezve. Csak a nyomozati iratok 60 ezer oldalt tettek ki. (A gyalázkodó kommentelők vajon összesen életükben olvastak-e ennyit?) 248 napon keresztül tárgyalták az ügyet. Ez olyan, mintha egy teljes évben minden egyes munkanapon szabadság nélkül csak hallgatnák-hallgatnák-hallgatnák ezt a tárgyalást – és ebben még nincs benne a jogi értékelés aprólékos munkája. Készült 7176 oldal jegyzőkönyv. A bíróság pedig ezt szóról-szóra vizsgálta, mérlegelte is.

Az ítélet felmentés. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a bíróságnak mit sem ér 10 ember élete, sőt: a bíróság éppenséggel emberek felelősségéről és életéről döntött. Maga az ítélet sok egyéb megállapítás mellett jelentheti azt is, hogy (1) nem a vádlottak, hanem mások felelősek, (2) a vádlottak büntetőjogilag nem felelősek, (3) a vádlottak nem ezekben a bűncselekményekben felelősek, (4) a felelősségük túl távoli (például a Moszkvics autógyár igazgatója nem felelős egy moszkvicsos közlekedési balesetben), és (5) számtalan esetben bizony történnek balesetek is, amikor egyes illetők nem felelősek, vagy külön-külön csak elenyésző a felelősségük, és sok körülmény összeadódik.

Lehet felelőssége a nyomozóknak és az ügyészségnek is, hogy nem azt vádolták meg, és azzal a bűncselekménnyel, ami a jogtudomány állása szerint minden kétséget kizáróan tűélesen megállapítható. (Lehet, de egyáltalán nem biztos.)

Ha pedig tudományosan megalapozottan felmentést kell hozni, akkor minden ettől eltérő ítélet igazságtalanság – nagyobb, mint amit a mostani tiltakozók éreznek.  A társadalmi felháborodás nem lehet egy ítélet vezérlője – akinek ezt magyarázni kell, az úgysem fogadná el a magyarázatot.

Végül: a bírói pálya bárki előtt nyitott. Iszonyatosan sok munkával el lehet jutni oda, hogy valakiből bíró váljék, és több, mint tény, hogy a bírók hatalmas felelősséget viselnek a társadalmi béke és nyugalom érdekében. (Mi több, tűrik az ítéletek miatti felháborodásokat, fenyegetéseket, gyalázkodásokat. Sok esetben ugyanis vagy az egyik oldal, vagy a másik oldal ereszti szabadjára dühét. Néha nincs menekvés se így, se úgy.)

Szóval óvatosan a testtel a gyalázkodásban. Az ítéleteket a társadalomnak szigorú, de értő kritika alá vonva kell elemezniük: csak így tartható fenn a büntetőjog által garantálni kívánt társadalmi béke. Tessék majd az írásbeli ítéletet jól elolvasni, megérteni, és szigorú elemző kritika alá venni!

Miután nem tudom, így itt fent egy szóval sem írtam, hogy az ítélet jó vagy nem jó… Hagyd magad néha egy kicsit elgondolkodni is!

Orbán nem érez magában elég képességet ahhoz, hogy egy jövőbeni nem várt terrorveszély esetén meggyőzze a kormányzati és parlamentáris hatalom akkori képviselőit a szükséges teendők helyességéről, és maga mellé állítsa őket, így hát kezdeményezte, hogy teljhatalmat kaphasson egy általa terrorveszélyesnek mondott majdani helyzet esetére. (E kezdeményezéshez most még elég képessége van talán, de ezt a potenciált befőttként el kívánja tárolni az olyan időkre, amikor már nem lesz.)

Van két érvem, hogy miért lenne helytelen, ha ezt a teljhatalom-lehetőséget megkapná.

Egy. Tóbiásra lehet bármit mondani, lehet szeretni, vagy gyűlölni, tetszés szerint. De mégiscsak egy képviselőről van szó, aki emberek adott csoportját hittel, esküvel és meggyőződéssel képviseli, még ha nem is a nyájas olvasó ízlése szerint. Amit vele tettek minap, az olyan alattomos, gyáva, nemtelen és gusztustalan támadás volt, amilyet még a hiéna sem csinált a sivatagi sóban. Akik ezt tették, kiválóan méltók minden megvetésre (még Gulyás képviselő és egyéb fideszesek szerint is).

Nagyobb baj, hogy e döntés ugyanannál az asztalnál született, ahol majdan dönteni fognak a terrorveszélyes helyzet megállapításáról és kihirdetéséről. És mint ahogy a Tóbiás elleni támadás eldöntésénél sem ült az asztalnál egyetlen úriember sem, aki megálljt kiáltott volna, úgy a terrorveszély bármikor megállapítható, valós vagy sugalmazott eseténél sem fog ülni. De hiéna igen! Ezután pedig jöhet a teljhatalom. Azoktól, akik szerint a politika lényege a pillanat uralása.

Kettő. Engedjük meg az a feltevést, hogy Orbánnál erkölcsösebb, bölcsebb és keményebb fickó nincs a láthatáron: bízhatunk benne, tuti, hogy nem él vissza az alkotmánymódosítással ölébe hulló teljhatalmi lehetőségekkel. Rendben.

A rendszerváltás óta azonban mégiscsak kormányfői tisztségre jutott Antall, Horn, Medgyessy, Gyurcsány és Bajnai is, pedig mindvégig ott volt lehetőségként a kormányfőség etalonja, Orbán is. (Ugyebár a lista kellően sokkoló, akár Orbán-hívő, akár ellenzéki is az ember.) A történelem logikája szerint valószínűleg lesz olyan időszak, amikor újfent más személy lesz a miniszterelnök, nem Orbán. Lehet népnemzeti, de lehet liberális vagy balos is, ahogy a fenti történelmi példa is mutatja. Nos, akkor majd valóban mind elégedettek leszünk azzal, hogy teljhatalmi lehetőséget adtunk a miniszterelnöknek, csak azért, mert az alkotmánymódosítás pillanatában aktuálisan Orbán volt a főnök? Ha esetleg akkor majd, egy hitványabb miniszterelnök alatt (hiszen csak az jöhet), már nem fogjuk tudni a fogkrémet visszanyomni a tubusba.

…

Egyébként, ha biztosak vagyunk abban, hogy Orbán ezzel soha nem élne vissza, és csak a magyarok biztonságát védené a teljhatalom-lehetőséggel, akkor meg adódik a kérdés: miért CSUPÁN terrorveszély esetére adjunk lehetőséget neki?

Én még emlékszem, milyen apámmal ülni a tévé előtt, szurkolni nagy világeseményen a magyaroknak, nekünk saját magunknak, nem idegen sztároknak. Semmihez sem fogható érzés.

Végig szurkoltam a csapatnak, bár sokszor teljesen kilátástalannak és keserűnek láttam a helyzetünket. (Azt is bevallom, hogy a szurkolási potenciálom esetenként a nullához konvergált.)

Természetesen a győzelmekhez én magam semmit nem tettem hozzá (a szurkoláson kívül). Így én a győzelmet nem is "ajánlhatom" senkinek. 

Ha azonban én is a csapat tagja lennék, azoknak a százezreknek, millióknak ajánlanám, akik nem érték már ezt meg, hiába szurkoltak a csapatnak szorgalmasan, ha esett, ha fújt. Akik ma már nincsenek közöttünk, de annak idején minden meccs előtt bizakodással telve ültek a tévé elé (leggyakrabban azért, hogy bosszankodhassanak és elkeseredjenek). Olyan kár, hogy évtizedekig csalódtak, pedig évtizedekig reménykedtek, hogy ezt megérik egyszer. Nekünk ez megadatik. Böcsüljök mög magunkat.