Orbán Viktor hadat üzent a civileknek, ezzel egyidejűleg pedig az e témában írt szakdolgozatát leszedték a hivatalos oldalakról.

A reflektor.blog munkatársai azonban az alábbi linket elérhetővé tették a szöveget: 

http://reflektor.blog.hu/2017/01/11/itt_lathatod_orban_viktor_eltitkolt_szakdolgozatat_a_civilekrol

Ami a mi szempontunkból érdekes, a szakdolgozat összefoglalójában, annak 73-74. oldalán szerepel. Íme:

A szakdolgozatot Orbán 1987-ben jeles eredménnyel védte meg. A szöveg kétségkívül izgalmas. A tanulságokat a nyájas olvasóra bízom.

Megmondom az elején: nagyon nem értek egyet azzal, hogy az atomenergia segítségével enyhítsünk az energiaéhségen. Ebben az írásban csupán két olyan gondolatra szeretném fölhívni a figyelmet – noha volna több tucat is –, amin érdemes lenne elgondolkodni. (Egyik gondolat sem politikai jellegű.)

Sajnos az a saját tapasztalatom, hogy még a képzett emberek sincsenek feltétlenül tisztában az atomhulladékok természetével, Fukusima és Csernobil ide vagy oda.

Az atomhulladékok osztályozása, besorolásának pontos meghatározása országonként változik. A különböző technológiák különböző arányú és veszélyességű hulladékokat termelnek. A hulladékok között a leghosszabb ideig sugárzó anyagok lebomlási ideje (durva közelítéssel) 25 és 100 ezer év (!) között van. Ez azt jelenti, hogy ennyi ideig mérgezik ezek az anyagok a környezetüket sugárzással, azaz mérgeznek nem csak a közvetlen környezetben, de attól távolabb is. (A dolog ennél sokkal bonyolultabb, de a lényeg megragadásához talán elég.) Ezeket a hulladékokat tárolni kell, mégpedig olyan helyeken, amelyeken ennyi ideig biztonságosan elzárhatók a külvilágtól. A döntéshozók tökéletesen figyelmen kívül hagyják az ebből következő kérdéseket vagy összehasonlításokat.

1. A hulladéktároló épület kérdése

A feladat tehát az, hogy építsünk olyan tárolót, amely kibír (lazán meghatározott) 100 ezer évet.

Hihetetlen módon a mai mérnökök erre próbálnak vállalkozni akkor, amikor a nagy aktivitású nukleáris hulladék raktározásának a kérdését próbálják megoldani, illetve akkor, amikor Csernobil fölé újabb betonszarkofágot építenek. (A robbanás következtében ott maradt ill. keletkezett törmelékben lévő radioaktív hulladék mennyiségét még hozzávetőlegesen sem tudjuk mai eszközeinkkel felbecsülni.)

Vajon sikerülni fog?

Sajnos a dolog műszaki megoldását a politikai kérdés megoldásához képest egyáltalán nem tekintik a döntéshozók sürgősnek.

Az általános műszaki megoldás az elhasználódott fűtőelemek pár évtizedes (!) hűlését követően mély rétegekbe vagy tenger alá történő eltemetése (betonba vagy üvegbe ágyazottan) olyan lerakóhelyeken, amelyek a lehető legjobban védettek minden elképzelhető geológiai és vízügyi problémától.

Mindezt úgy, hogy az emberiség legnagyobb becsben tartott épületeire sem tudott vigyázni párszáz évnél hosszabban. Az athéni Akropoliszt nyilvánvalóan nagy becsben tartották, mégis összeomlott. A piramisok is csupán huszonötödannyi ideje (!!!) állnak, amennyi ideig ezeknek a tárolóknak kifogástalan műszaki állapotban kellene állniuk és őrizni a halált. A nukleáris tárolás és ártalmatlanítás folyamatos karbantartást, felügyeletet (=költségeket) igényel.

Azt mondjuk, hogy olcsó az atomenergia. Honnan tudjuk, hogy 56.734 év múlva az akkori aktuális karbantartás mibe fog kerülni?

Hiábavaló próbálkozás lenne felsorolni azokat az épületeket, amelyek az eredeti funkciójukat tökéletesen megőrizve akár csak ezer évig folyamatosan hibátlanul és megszakítások nélkül funkcionáltak volna! Ha ez meglenne 100 ezer évre vonatkozóan is, akkor kaphatnánk jogot a jelenlegi technológiával való atomenergia-termelésre.

A jövő nemzedékekre hagyjuk az feladat megoldását – ez olyan, mintha a ma élő ember felelőssége és költsége lenne – mondjuk – Julius Caesar korabeli tettei miatt folyamatos feladatokkal és költségekkel küzdeni. Sőt: a Caesar óta eltelt idő ötvenszerese (!) alatt és embertömegeket tekintve nagyságrendekkel többszörösen! Ez minden szempontból abszurdum, erkölcsi lehetetlenség és jogi nonszensz.

A tudományos ismereteink szerint pedig a tektonikus mozgások és a földrengések, tengerrengések és egyéb geológiai jellegű behatások előrejelzési lehetősége ennyi időre előre gyakorlatilag nullára értékelhető.

2. Az emberi faj kérdése

Szóval nukleáris szinten nagyjából 100 ezer évre előre kellene gondolkodni. Ennyi ideig nem mossa el az eső a mai atomenergia-termelés lábnyomát.

Sok vagy kevés ez az idő?

Fölfoghatatlanul sok. Nem arról van szó, hogy az unokáink életébe avatkozunk bele. (50-60 évig csak hűl a nukleáris hulladék, hogy el lehessen majd akkor temetni.)

100 ezer évvel ezelőtt több emberfaj élt a földön. A neandervölgyi ember nagyságrendileg 10 ezer évvel ezelőtt halt ki. Mi az azóta eltelt idő tízszereséig (!) hatóan akarunk a természetbe beavatkozni, és elhisszük, hogy ezt biztonságosan meg lehet tenni.

100 ezer éve még nem alakult ki a beszéd.

A cro-magnon ember leleti 25-35 ezer évvel ezelőttiek.

Csupán 12 ezer éve van mezőgazdaság.

Az amerikai földrészre nagyjából 10 ezer évvel ezelőtt jutott el az ember.

Technikai-tudományos forradalom bőven számolva is csak 500 éve van.

A történelem által átfogott időben nem volt egyetlen olyan emberlakta hely sem, ahol egy évszázadon át ne lett volna háború, társadalmi vagy hatalmi átrendeződés.

A nukleáris hulladékkezelést pedig úgy képzeljük el, mintha az elkövetkezendő 100 ezer évben minden társadalmi és tudományos adottság a mainak megfelelő és állandó lenne.

Egyszerűen nincs jogunk atomenergiával elektromos áramot termelnünk mindaddig, amíg kezelendő hulladékot hagyunk a jövő évezredek generációira, akiknek majdan a távoli jövőben azért kell dolgozniuk, hogy ne legyen sugárzás. Az ember, mint a természet alkotta létezés (entitás, szubsztancia) természetjogi szempontból ezzel a joggal nem rendelkezik. A mai élet alapja ugyanis az, hogy a természetben nincs ilyen sugárzásnak az ember kitéve. A jövő generációinak munkába és költségbe kerül majd ezt az alapállapotot elérni és fenntartani, miközben a keletkező villamos áramot gyarló célokra már most felhasználjuk. A természetes alapállapot alá kényszeríteni a jövő generációit a fenti levezetésből egyenesen következően egyértelműen természetjogilag tiltott. Nincs vállalti érdek, nincs lobbiiérdek, nincs állami érdek – csak az egy és oszthatatlan humanitás van. Ebben a kérdésben a világűr (szándékos) szennyezésének tilalmát kellene követnünk.

Az ábra és az adatok forrása: http://www.world-nuclear.org/

Na jó.

Vegyünk akkor egy frissen megszületett (kikelt) kis ragadozót. Legyen most ez egy krokodil.

Szóval kikel, elkezd ragadozni. Amihez jut, azt ragadozza, azaz megeszi. Kis puhatestűekkel, ízeltlábúakkal kezdi. Ettől nő.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy „átveszi a hatalmat” a zsákmányállat testét képező anyagok fölött, beépítve azokat a saját szervezetébe. Az anyag pedig beépül (mit tehetne mást?) és szolgálni kezdi a kis ragadozó akaratát. A zsákmány élete, önálló akarata örökre elillan.

A cuki kis krokodil  teszi a dolgát: ragadozik és nő. Úszkál és nyaral. Minél nagyobb, annál nagyobb biztonságban, annál kisebb tekintettel másokra. Minél nagyobb, annál nagyobbakat harap. Immár minden vadászhatót megtámad.

A végén ott állunk egy 6 méteres, 900 kilós döggel szemben.

De mi tudjuk, hogy ebből csak egy egészen picike darab az igazi kis krokodil, a többi csupán uralom alá hajtott, és saját képre átformált idegen anyag, akármilyen impozáns is a bestia.

Gondolhatjuk azt is, hogy a sok elillant élet egy-egy kis érték, de gondolhatjuk azt is, hogy ez csupán a természet rendje. Minél kevesebbre becsüljük az önálló élet értékét, annál könnyebb az utóbbit elfogadni.

Aztán ez a krokodil megdöglik - előbb-utóbb mindenképpen megdöglik. Oda az uralkodó akarat. Az életének elillanása cseppet sem lesz több, mint a többi elragadozott milliónyi élet régi elillanása.

Ekkor az anyag új utak milliárdjaira indul, és a dögevők áldásos tevékenysége révén szétszóródik a világban, hogy újra és újra éltesse a növényeket, növényevőket, ragadozókat és dögevőket, végtelen körforgásban.

Érdekes megfigyelni, hogy ugyanez történik a pénz és a politika világában is. Van időnk kivárni?

Figyelmesen kerestem, hogy az ötvenhatos megemlékezésekben kik szeretnének nemzeti egyetértést, megbékélést, a tanulságok közös megfontolását, végső soron összetartozást hirdetni.

Alig találtam ilyen megnyilatkozást.

Sajnos ötvenhat ma a kisstílű és buta kisajátítás ünnepe, az egymással való mind agresszívabb veszekedés ünnepe. A vita azon folyik, kik is valójában ötvenhat hősei.

A jelenlegi kurzus szerint a „pesti srác” (akárkiket jelentsen is ez) volt a hős.

Tiszta volt-e a forradalom?

Akinek a háború előtti rendszerben teljes kilátástalanság jutott osztályrészül, akinek a gyerekét elvitte a kanyaró, a torokgyík, a nyomor és a szegénység, akinek esélye sem volt az úri világban a kiemelkedésre, az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférésre, és egzisztenciális vagy fizikai rettegésből kommunistának állt, szembenézve az üldöztetéssel, a hosszú évekre szóló börtönnel, a kínzásokkal, vagy a halállal – olyan körülmények között, amiket ma el sem tudunk képzelni – nos, az ilyen ember nem érdemel méltányos megértést, együttérzést? Hogyan merhetjük innen megmondani azt, hogy bűnösen döntött a saját életéről, amiből neki is csupán egyetlenegy adatott? Tudhatjuk, hogy erőszak vagy zsarolás áldozata lehetett-e? Merhetünk-e ítélkezni? (Persze, a jelenlegi kurzus gondolkodás nélkül megteszi.)

Minden kommunista hazaáruló volt, ez a jelen kor alapvetése.

De vajon a felsőbb osztályok, akik korábban (habár díszmagyart hordtak) a doni mészárszékre küldték a magyarokat, akik elnézték, hogy a nyomor eszi milliók oldalát, akik az elégedetlenkedő tömegeket csendőrök fegyvereivel tartották sakkban és nem rettentek el az istenfélő, színmagyar szegények kínzásától, vajon nem voltak hazaárulók? Akiktől joggal lehetett rettegni, félteni a kuporgatott vagyonkát, a néhány lábasjószágot, a gyerekek életét?

Akik a rettenetes kommunista belső hatalmi harcokat túlélték, és azzal az élettapasztalattal vállalták a reformok óvatos hangoztatását, hogy ezek korábban azonnali és halálos koncepciós pereket is jelenthettek – vajon nem hősei a kornak, amiben éltek, még ha részesei is voltak a rendszer (nyilván eredeti szándékaiktól részben vagy egészben különböző) kiépülésének?

A hősöknek hirdetett „pesti srácok”, akik között számosan voltak iskolázatlan tizen- és huszonévesek, akik meglincseltek és felkoncoltak kommunista besúgókat – kérdések és tárgyalások nélkül – vajon tényleg a legtisztább forradalmi követelések bűnmentes hősei? Gyűlölték és rettegték a hatalom kiszolgálóit, amely tény az erős felindulás kialakulásában méltánylandó. Azonban aligha a tiszta népképviseleti demokrácia iránt mély jogi, erkölcsi és filozófiai elkötelezettség szent nevében történtek az utcai lincselések.

Ha két ember kölcsönös rettegésben találkozott az utcán, és semmit nem tudtak egymásról, és kezük töltött fegyvert markolt – akkor ki lesz a hős és ki a mártír? Van egy tizedmásodperce eldönteni és lőni vagy engedni. Fölismerni az embert vagy az ellenséget. Ezt a szituációt, amibe a (ma elképzelhetetlenül kegyetlen) történelem hajszolta bele (zárta ketrecbe) az egyébként tisztességre igyekvő embereket is, sokkal nagyobb alázattal kellene elemezni és tudomásul venni. És ehhez még tegyük hozzá a dühtől őrjöngő vagy rettegő tömeg hangulatát – velük szemközt és a hátuk mögött egyaránt.

Mi pedig ma (szégyen) meleg szobában ülve, a kormánytámogatásoktól kibélelve ítélkezünk, és ezeket az embereket a fekete vagy fehér oldalra állítjuk.

Nem, kedves gondolkodó olvasó, a világ nem volt fekete-fehér. Ötvenhatban minden oldalon voltak az életüket nem féltő, tettvágytól fűtött idealisták, olyanok, akik készek voltak mások életéért a sajátjukat áldozni, de voltak közöttük egyszerű gazemberek, a zavarosban előnyöket kereső kalandorok, zsaroltak és erőszak alatt állók, hóhérok, elszabadult, fék nélküli gyilkosok. A csőcseléket letagadni történelemhamisítás. A tömegből kiemelni a klerikális nép-nemzetieket manipuláció. Ötvenhatban egyszerre volt az utcán a forradalom, az ellenforradalom, az ideológiáktól mentes, puszta dühből táplálkozó fölkelés (lázadás), és az oroszok bejövetelével a szabadságharc, de a szimpla köztörvényes aljas gyilkolászás is egyaránt. Árulók és besúgók. Zsaroltak és menekülők. Rettegők és önjelölt hősök mindkét oldalon. Parancsteljesítők és parancsmegtagadók. (Aki volt katona, tudnia kell, mit jelent a parancsmegtagadás. Akár azonnali halált is.)

Ötvenhatban egy kezdődő polgárháborút fojtott vérbe az orosz hadsereg – nem tudhatjuk, mi kerekedett volna ki a ruszkik nélkül.

Azt sajnos tudjuk, hogy az ő nyomásuk alatt mi történt. De ismerünk polgárháborúkat is Görögország, Spanyolország történelméből is.

Hős és mártír képe tehát összemosódik – és százak, ezrek voltak olyanok is, akik egyszerre voltak hősök és áldozatok, mártírok egyszerre.

Hősiként ünnepelnünk azokat a cselekedeteket kellene, amelyeket ismert vagy ismeretlen személyek tanúsítottak egy adott pillanatban az emberi tisztesség és tartás talaján – mártírként pedig azokat, amelyekért igaztalan halál járt. (Halál azért, hogy ma, oly sok évvel később a mi életünk könnyebb legyen.)

Bármely oldalon.

Nem csak pestiek, de vidékiek is, nem csak srácok, de nők is, nem csak fiatalok, de idősek is – és nem csak jobboldaliak, de kommunisták, reformkommunisták, szocialisták, nemzetiek, polgári humanisták, egyetemisták, munkások, írástudók, írástudatlanok, és a kötelezettségüket végző egyszerű, ideológiamentes emberek, önkéntes mentők, arra tévedt ártatlanok is.

Én erre tanítom a gyerekeimet: hálára minden áldozatért.

A http://thetruesize.com oldalon lehet az országokat egymással arányosítani. Nagyon szuper!

Itt a mi Balatonunk aránylik az európai törpeállamokkal. (Luxemburg - piros, Andorra - kék, Lichtenstein - rózsaszín, Monaco - világoskék, Gibraltár - lila)

Itt pedig mi aránylunk az USÁhoz.

Őrült hónapokon vagyunk túl. Az ámokfutásban mindenki kapott hideget-meleget, ömlött a mocsok, a hazugság és a szenny. (Ezzel talán mindenki egyetért, függetlenül attól, melyik oldalon áll.) Az „izmusok” között valószínűleg a liberalizmus kapott a legtöbbet. Méltatlanul. Aki a liberalizmust gyűlöli, az jobb, ha nem is olvas tovább. Ha azonban valaki érteni szeretné ezt az eszmét, annak jó olvasást kívánok. Talán egy nyugodtabb időszak kezdődhet, amiben mindez jobban érvényesül. (Aki szidja, tudja, mit is szid.)

A jogrendszer sok részből (alrendszerből) áll össze, úgymint polgári jog, büntető jog, munkajog, közigazgatási jog, satöbbi, satöbbi. Ezek hálózatszerűen állnak össze egy rendszerré, amely – mint látni fogjuk – közel sem tekinthető egységes, azonos jogelvek szerint fölépülő egységnek.

Szemlélődési területnek (önkényesen) válasszuk ki a közlekedést/közlekedési jogot. Első blikkre ugyanis ez tűnik ideálisnak arra, hogy a liberalizmus lényegét megrajzoljuk. Talán ez a jogterület az, ahol a szabadelvű gondolkodás elvei a legszebben érvényesülnek.

A közlekedésben a szabályok mindenkire egyaránt vonatkoznak: a stoptábla stoptábla gazdagnak és szegénynek, kerékpárosnak és sportkocsivezetőnek, busznak és teherautónak egyaránt – függetlenül attól, hogy a védett útvonalon ki közeledik (sőt, stoptábla esetében egyáltalán közeledik-e). A sebességkorlátozás, a balratarts, a jobbkéz-szabály, a parkolási rend, és az összes többi előírás is szintén mindenkire érvényes. A zebrán átkelő koldus is elsőbbséget élvez mindenkivel, így a pöffeteg újgazdaggal szemben is. A piros lámpánál meg kell állnia a sportegyesület vagy egyház autójának, Mészáros Lőrincnek, Simicskának és Habonynak is. A liberalizmus törvény előtti jogi egyenlőséget, egyenlő elbírást és pártatlan megítélést jelent. A liberalizmus igazságosságra törekszik.

A szabályokon belül maradva mindenki szabadon közlekedik. A-ból B-be az összes szóba jöhető alternatívát választhatja. Maga választja meg az úticélját, oda szabadon kiválasztott közlekedési eszközzel, szabadon kiválasztott sebességgel, útvonalon, vezetési stílusban, egyéb tevékenységekkel együtt, társaságban vagy egyedül, zenét vagy híreket hallgatva, éjjel vagy nappal közlekedhet. Még azt is választhatja, hogy nem közlekedik! A liberalizmus szabadságot enged mindenkinek mindenben addig, amíg a szabályokat betartja és nem zavar mást a saját tevékenységében, vagy nem jelent másra veszélyt. (Németországban az autópályákon alapesetben nincs felső sebességlimit!)

A közlekedési szabályok világosak és szigorúak. A kivételek ritkák, és szigorúan meghatározottak. A közlekedés akkor jó, ha folyamatos és arányos ellenőrzés alatt áll, ami azonban magát a közlekedést a lehető legkisebb mértékben zavarja. A téves közhiedelemmel szemben a liberalizmus társadalmi fegyelmezettséget, szigorú és pontosan meghatározott rendet is jelent, ami azonban a szabadság alá tartozik, az csak nagyon indokolt esetben ellenőrizhető, még ritkábban korlátozható.

A közlekedés akkor jó, ha a lehető legkevesebb szabály alapján működik. Így megtanulható a legtöbb ember számára. A közlekedésben iszonyatos vagyonok mozognak, és egyéni szinten is jelentős lehet az értéke egy-egy járműnek. A rendszer nem vitásan életveszélyes tud lenni, mégis egy néhány hónapos tanfolyammal jogot lehet szerezni a használatára. A liberalizmus szerint a jogrendszer legyen a szükségeshez képest a legegyszerűbb, és a jogkereső közönség részére a legkönnyebben hozzáférhető.

A KRESZ alapelvei és legfontosabb szabályai évtizedek óta változatlanok. Könnyen lehet jó és hatékony közlekedő egy tízéves kerékpáros és egy 85 éves autós is egyaránt. A liberalizmus a jogbiztonságot a társadalom fontos hatékonysági és bizalmi elemének tekinti: csak akkor szabad szabályt alkotni, ha az adott jogterületen feltétlenül szükséges. De ha szükséges, akkor viszont meg kell tenni. (A szerk. megjegyzése: Magyarországon 2010 óta betű szerint több joganyag született, mint a II. világháborútól 2010-ig.)

A közlekedési szabályok a globalizáció termékei: az embercsoportok egymás közötti kapcsolatai a kereskedelem révén egyre intenzívebbek lettek, és természetes igény alakult ki arra, hogy a közlekedési szabályok egységesek legyenek. Így ma (nagyjából) azonos szabályok szerint közlekedhetünk Norvégiában és Görögországban, Új-Zélandon és Chilében. A közlekedés liberális, és talán az egyetlen olyan jogi alrendszer, ami jól (kielégítően) működik a világon mindenhol. A liberalizmus a globalizációt nem értékeli: nem tarja sem jónak, sem gonosznak, nem harcol ellene, de nem is segíti; egyszerűen tudomásul veszi azt, mint szükségszerű történelmi folyamatot és alkalmazkodik hozzá, követi az előálló jogalkotási igényeket.

Bár a szabályok hasonlóak, a közlekedés rendszere mégsem ugyanolyan a különböző országokban. Sőt, éppen ellenkezőleg! A közlekedés képe Nápolyban, Los Angelesben, Koppenhágában és Rióban gyökeresen eltérő képet mutat. Álmélkodásra méltó módon a palermói 80 éves anyóka is vidáman átjut nap mint nap a forgalmas főutcán az irdatlan forgalmon keresztül, csakúgy, mint a csaknem kihalt szibériai falu nénikéje. Ugyanolyan szabályoknak megfelelve, mégis egészen más életet élve. A liberalizmus – minden híresztelés ellenére – támogatja a kultúrák kialakulását, elkülönülését, fennmaradását. A liberális világ színes, pontosabban a világ spontán színességébe a liberalizmus nem avatkozik bele.

A közlekedésben pusztán a statikus szabályok figyelembevételével is (tehát külső aktív behatások nélkül) előnyökre tehet szert szabadon bárki, aki a többieknél jobban tudja a szabályokat; ismeri a (szabálysértések nélkül igénybe vehető) egérutakat; innovatív közlekedési eszközzel vagy stílusban közlekedik; gyorsabb reflexekkel rendelkezik; jobb erőforrások felett dominál, vagy jobb hatékonyságot tud elérni. A liberalizmus, mint szervező elv progresszív és innovációra ösztönző nemcsak az egyénre, de az egész rendszerre nézve is. Beavatkozások nélkül is.

A közlekedésben sokszor kell udvariasnak, belátónak, méltányosnak lenni: a közlekedésben természetes módon kerülhetünk rajtunk kívülálló okokból különösen nehéz vagy könnyű helyzetbe. A liberalizmus megértése méltányosságra és tiszteletre nevel.

A közlekedésben korrupciónak alig lehet helye. Hiába fizetsz le bárkit, a dugó attól még dugó marad. Hiába zsarolsz meg bárkit, lehetetlen elérni, hogy te, csak te mehess át a piroson. A több liberalizmus, a több szabadság kevesebb korrupciót jelent.

•  •  •

A liberálisan (szabadelvűen) gondolkodó ember felismeri, hogy a liberálisan szervezett közlekedés igazságos. Lehet, hogy az adott útkereszteződésnél az aktuális helyzet éppen hátrányos és egy másik résztvevőre előnyös, de a hátrányok-előnyök hosszú távon kiegyenlítődnek, és az össztársadalom szempontjából feltétlen és állandó előnyként jelentkeznek. A rendszer működik. A rendszer csak így működhet. Az alázatosan gondolkodó ember, aki tekintettel van a többi emberre, azaz a társadalomra, elfogadja ezt. 

A liberális ember szeretné, ha a társadalom arra törekedne, hogy a fent vázolt szervező elvek ne csupán a közlekedésre (közlekedési jogra), hanem a többi jogi alrendszerre is vonatkoznának, így a közigazgatásra, a polgári jogra, a társasági jogra, a közbeszerzések és pályázatok jogi környezetére, vagy éppen (aktuálisan) a választások közjogi hátterére. Ez a liberális politika alapvetése. Világos, áttekinthető, hozzáférhető, érthető, egyszerű és önszabályozó előírások, nyilvánosság az élet lehető legtöbb területén a társadalmi igazságosságért.

A szociálisan érzékeny liberális (vö.: balliberális vagy szoclib) ember a közlekedésben helyesnek tartja a hátrányosabb pozícióban lévő, de méltányosságot érdemlő közlekedők előnyben részesítését (pozitív diszkriminálását). Például a buszon utazókat külön buszsáv létesítésével, a kerékpárosokat bicikliutak építésével hozza előnybe, cserébe azért, hogy (kényszerűen vagy önként) vállalva a kényelmetlenségeket kisebb környezeti károsítással, kisebb társadalmi tehertétellel jutnak el A-ból B-be, mint a gépkocsisok. Miként a közlekedésben, úgy a szociális jogok, a közigazgatás, az adójog, a munkajog, satöbbi területén is.

Az európai elkötelezett liberális ember több, erősebb és liberálisabb Európát szeretne. Ez azt jelenti, hogy nem csupán a közlekedésben legyünk egységesek, de (mondjuk, sok egyéb között) polgári jogi berendezkedésben, a társasági jogi rendelkezésekben, a büntetőjogi szabályzásban, a munkajogi előírások világában, a közbeszerzésekben, satöbbiben is. Az így gondolkodó ember úgy véli, hogy ha Magyarországon, Dániában és Portugáliában is ugyanúgy lehetne céget alapítani, örökölni, ugyanarra számíthatnánk bűncselekmények esetén, és ugyanolyan munkajogi környezet érvényesülne, akkor az egységes közlekedésben tapasztalható társadalmi előnyök sokszorosa jelentkezne ezeken a jogterületeken is.

Azzal pedig, hogy ugyanolyan magabiztossággal lehetne kezelni az összes lehetséges különböző jogi vagy adminisztratív ügyet egész Európában, mint amilyen magabiztossággal ma a közlekedést gyakoroljuk, akkor az általános európai bizalom is nagyságrendekkel emelkedhetne, amiből egyenesen következik az életszínvonal széleskörű emelkedése is. A fentiekből pedig azt a következtetést is levonhatjuk, hogy önmagában az egységes (és liberális) szabályozás nem fenyegetné a kultúránkat.

(A „kultúra” definíciója akár az is lehet, hogy mindazon társadalmi jelenségek összessége, ami a szabadelvű jogalkotási folyamat során változatlanul megőrzi korábbi jellegzetességeit, különös tekintettel a csoportkohéziós hatásra.)

•  •  •

Miért a közlekedésben érvényesülnek leginkább a liberális rendező elvek?

Azért, mert a közlekedés rendszere nyilvános, közvetlenül tapasztalható. Az igazságtalanságok, az előnyök és hátrányok, okok és következmények jól megfigyelhetők, transzparensek.

Például ma a közbeszerzés egy jól rejtett eljárás, ott el lehet intézni, hogy egy Simicska nyerjen el mindent, neki írják ki a tendereket. Egyben azt is, hogy ha már nem kell Simicska, elzavarható legyen! Közvetlen tapasztalással, látás útján ez nem érzékelhető. A munkajogi sérelmeket, a közigazgatási pereket, a polgári jog igazságtalanságait csak az érintettek élik meg. Ugyanígy a szabálytalanságok, a visszaélések is csak nagyon kicsi arányban derülnek ki, még kisebb arányban válnak szankcionálttá.

De ha a közlekedésben bizonyos résztvevők a többinél lényegesen előnyösebben, több előjoggal vennének részt, különösen, ha kizárólagosan lenne joguk a közlekedésre, az evidens módon az a társadalom természetes igazságérzetét közvetlenül sértené, és a rendszer azonnali bukását okozná.

A liberalizmus szereti a nyilvánosságot.

•  •  •

Na jó. De mit jelent az illiberalizmus? És miért kell a liberalizmus ellen küzdeni?

A liberálisok szerint a szabadelvű társadalomszervezés a leghatékonyabb és legigazságosabb. Az illiberálisok ezt tagadják, sőt azt gondolják, hogy a fentiek ellentéte sokkal hatékonyabb és igazságosabb lenne. Azt vallják, hogy (1) a szüntelen állami beavatkozások gyorsítanák a közlekedést – és az egyéb jogi alrendszereket, (2) bizonyos előjog-rendszerre épülő hierarchia kialakításával az össztársadalmi hasznosság hatékonyabb vagy méltányosabb lenne.

Például az állam egész szektorokat tehet titkossá. Egész útvonalakat vonhat ki a szabad behajtás hatálya alól. Nem arról van szó, hogy egyirányúsíthatna bizonyos utcákat, hanem arról, hogy az egyik kereszteződésben egyszer ilyen, egyszer olyan, a másikban egy teljesen másmilyen szabályozás lenne, térben és időben előrejelezhetetlenül dinamikusan változva.

Ráadásul bizonyos gépjárművek az elsőbbség szabályait nem a közlekedés rendje, hanem a (bizonyos állami elit éppen aktuális akarata szerinti) társadalmi hierarchia szerint élvezhetnék. Például a futball-csapatok kisbusza elsőbbséget érdemelne mindig a többi sport kisbusza előtt. Kivéve Veszprémben, mert ott meg a kézilabdásoké. De minden reggel meg kellene nézni, hogy nem jár-e a tervezett útvonalon valaki még nagyobb hatalmú, mert akkor meg övé az elsőbbség. A fideszes kisbusz mindig előbb kanyarodhat, mint a pártonkívüli.

A papok busza ugyanígy, bár a katolikus autó mindenkivel (kivéve a fideszessel) szemben, a hitgyülisek autója csak a köznépével és az iszlámmal szemben. Ez utóbbi, ha migráns van benne, akkor nem közlekedhet, ha uniós, akkor a köznéppel együtt, ha viszont olajmágnást szállít, akkor abszolút elsőbbséges. Mindig tudni kell, milyen autót ki vezet, és ami az aktuális viszonya a hatalommal, mert eszerinti szabályok vonatkoznak rá és rám.

(Ugye ismerősek ezek a szituációk az adójogból, a pályázatokból, a közbeszerzésekből, az eljárásjogokból, a munkajogi lehetőségekből, az oktatásból vagy a rendőri intézkedések világából?...)

Kétségtelenül lehet így is élni.

Hiszen így éltek a világháborúig nagyságosék, méltóságosék és tekintetesék. Igaz, mindig tudni kellett, ki kicsoda (nagyon nem mindegy, hogy nagyságos-e vagy tekintetes), és az útkereszteződésben a grófi ficsúr dölyfös elsőbbségével (felsőbbrendűségével) mindenképpen előbb ment át, mint az intéző, aki viszont mindig előzte a számadót.

Kétségtelenül van olyan nézőpont, ahonnan az ilyen szabályozás hatékonyabbnak és igazságosabbnak néz ki: a gróf számára ez nyilván kevesebb gondot okozott, mint a számadónak, és a gróf – a saját nézőpontjából, amibe belenevelkedett – joggal gondolhatta (ámbátor tévesen), hogy ez az egész társadalom számára így helyes, hatékony és igazságos.

Az akar tehát illiberalizmust, aki azt gondolja, hogy több előny jár neki, mint amit a szigorú rend figyelembe vétele mellett a saját tényei (ismeretei, reflexei, ügyessége) által érdemel.

A liberalizmusban a társadalmi mozgások irányát inkább a törvények határozzák meg, és kevésbé az uralkodó személyek szubjektivitása – az illiberalizmus azt hirdeti, hogy a törvények relatívok, és inkább a gyorsan reagáló uralkodó réteg aktivitása a hatékonyság kulcsa – még ha ezért cserébe a társadalmi békét fel is kell áldozni.

A szabadelvűek fontosabbnak tartják a társadalmi békét, de csak azért, mert ez a jólét legfontosabb alapja.

A több liberalizmus szükségszerűen több demokráciát is jelent. Az illiberalizmus kevesebbet. A fentiekből adódóan szükségszerűen és logikusan.

A választás szabad.

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a szociálisan érzékeny liberális társadalmakban a jólét magasabb szinten áll és több emberhez eljut. Az illiberális társadalmakban viszont óriási kiugrások lehetnek, így aki gazdag, az könnyebben lehet még gazdagabb, aki erős, könnyebben lehet még erősebb, hatalmasabb.

Ön, kedves olvasó, hogyan választana, ha gazdag és hatalmas lenne, és hogyan, ha átlagos vagy szegény?

Végre vége van.
Még egy-két hétig menni fog, hogy ki nyert, és hogy ki a hazaáruló.
De azt már csak kibírjuk valahogy.
Utána pedig rendesen lehetne rendezni végre közös dolgainkat, mert ez lenne a mi munkánk; és nem is kevés.

Rohadtul ideje lenne.

Az ellenzéki pártok a politikai logika szerint szépen gyűjtik az ismertséget és a népszerűséget. Így aztán egyes pártoknak egy-egy jobban sikerült (ad hoc) kampány végére sikerül is néha két százalékról két és fél százalékra feltornázni a népszerűséget, ami ugyebár összességében még mindig alatta marad a mérési hibahatárnak. (Ott egye meg a fene ezt a tényt.)

Persze azt is tudjuk, hogy az idő függvényében kell ezeket az adatokat értékelni: ilyen növekedések mellett, amit az elmúlt 4-6 évben láttunk (hogynemondjam ugrás 3,51 %-ról 3,62 %-ra), húsz-harminc év alatt szépen beérhet a termés, és frakciót is szerezhet az illető ellenzéki formáció.

Ez így nagyon nem fog menni – tudják/tudjuk mind. (Akkor menne, ha valamelyik párt megiramodna.)

Az ellenzéki pártok önállóan kívánják megméretni magukat, és azon dolgoznak, hogy országos listát állíthassanak. Egyrészt az ezután járó pénz miatt (ez nem kevés, egy-két komoly egzisztenciát lehet rá alapítani), másrészt pedig azért, hogy jól megmutassák, milyen komoly kü-lön-ál-ló szervezet is az illető párt. (Közben megy az egymás lebohócpártozása.)

Pedig!

Összességében az ellenzéki pártok (most a Jobbikot hagyjuk ki ebből az egészből) olyan gondolatokat, programokat (lennének) képesek szolgáltatni az országnak, ami demokratikusabb, józanul menedzselve mégis hatékonyabb lenne a Fidesz jelenlegi dózerpolitikájánál, és hosszú távon egy élhetőbb, szerethetőbb, félelmek nélküli, nyugatias, boldogabb világot eredményezne.

A pártok (pártocskák?) most keresik a képviselőjelöltjeiket – fölismerve az idő ritmusát, hiszen bő másfél év múlva újra választások lesznek. A jelenlegi politikai elit (micsoda klassz szó!) személyi állományának többszöröse állna készen szakemberekből, gondolkodókból és a közért felelősséget vállaló tisztességes honfitársainkból, akik méltón tudnák képviselni nemcsak a balos vagy liberális érzelműeket, de a társadalom többségét is egy virágzó Magyarországért.

De aki az egyik mozgalommal szimpatizál, neadj’ isten együttműködik, azt rögtön gyanakvással fogadják a másik mozgalomnál. Az LMP-nél végzetes ajánlólevél, ha az illető jóban van egy DK-sal, az MSZP-nél azonnal elzavarják azt, aki a liberálisokkal néha leül egy sörre, az Együtt ráncolja a szemét a PM-re, satöbbi, oda-vissza.

Nehéz így támogatni, vagy pláne csatlakozni független gondolkodóként, hiszen úgy kellene az igen közelállók közül választani, hogy tudomásul veszi az ember a többi elvesztését. Ez összességében nagyobb veszteség, mint a támogatásból megszerezhető nyereség.

Nincs ez így jól.

Az ellenzéki érzelmű választópolgár nem így működik, sokkal inkább úgy, hogy egyes ügyekben ennek vagy annak ad igazat (ha van egyáltalán lényegi különbség), de összességében az ellenzékiséggel szimpatizál - nem tudja a támogatását senkire úgy leadni, hogy közben nyugodtan nézze, hogy a másik számára egy elveszített voksot okoz. Ez kognitív disszonanciát eredményez, ami a politikától való elfordulásban jeleni meg – mindannyiunk kárára.

Ha a pártok továbbra is kötik az ebet a karóhoz abban, hogy egyénileg indulnak, és az ímmel-ámmal forszírozott előválasztásokból sem lesz semmi, akkor el kellene azon is gondolkodni, hogy az egyéni választókerületi jelöltek esetében 8-10 %-ban mégis olyan jelöltet indítani, akit minden ellenzéki párt egyaránt támogat. Ez nem tenné lehetetlenné a külön országos listákat és a különbségek demonstrálását, mindazonáltal alkalmat adna arra, hogy az összellenzékiség megjelenjen, új, koordinatív arcok kapjanak lehetőséget, akiket nem béklyóz az igazodási kényszer.

Ehhez persze az is kellene, hogy az ellenzékiek egymásban nemCSAK a különbségeket, hanem a számos közös nevezőt is meglássák. Nem lenne hülyeség végre az összefogás-nemösszefogás gordiuszi csomóját elvágni.

Ebben mindenkinek azonos az érdeke. Lemondások árán is. 

Társadalmunk meghatározó arányban a fosszilis energiára (olajra, gázra, szénre) épül. Lazán számolva nagyjából mintegy száz éve. Az emberiség ezt megelőző (mondjuk) negyvenezer éve azonban azt bizonyítja, hogy lehet másképp: nem olajalapú (zöld) társadalomban is élni.

Szíriában néhány éve a nagyhatalmak, a feltörekvő közép- és kishatalmak, valamint ezek cégei a kőolaj és a földgáz megszerzéséért illetve a fizetőképes nyugati társadalomhoz való szállításáért állnak háborúban egymással. Nem honvédő és nem területszerző háborúk ezek, mint régen, hanem háborúk állami cégek érdekeiért. Százezres nagyságrendű civil és nem civil halottakkal évente. A háborús területekről pedig – látjuk – milliószámra menekülő emberekkel.

(Bizonyos értelemben a történelem igazságosan visszaveszi, amit korábban igazságtalanul és aránytalanul adott: az elmúlt korok nagy történelmi nyertesei, a fehér nyugati társadalom megszenvedi a lenézett, emberszámba sem vett, kiszipolyozott keleti társadalmak nyomását, amivel nem képes a jelenben mit kezdeni.)

A menekültek nyomán összetűzésbe kerülünk önmagunk értékeivel és elhagy minket a józan ész.

Ki az az épeszű ember, aki szerint nem lehet joga bárkinek az életveszélyből elmenekülnie? Ha az életveszély közvetlen és másképp el nem hárítható, akkor természetesen azonnal, feltétlenül, bárhová? Aki ezt tagadja, az tagadja mindazt, amiért ember az ember.

Persze a tapasztalat, a humán etológia csoport-önvédelmi alapelvei és a történelmi leckék mind arra figyelmeztetnek, hogy a menekülteknek nem helyes itt lenniük. (Itt alatt Európát értek e szövegben.) A kulturális különbségek okán, amelyek elválasztanak, nem kellene itt lenniük, de az élethez, a túléléshez való elidegeníthetetlen joguk, és a miránk kötelező felvilágosult (de Krisztus által is hirdetett) szolidaritás szerint (ha már máshol nem lehetnek) azonban mégis.

Ez a kognitív disszonancia egyeseket gondolkodásra, másokat (a szellemileg gyengéket vagy resteket) gyűlöletük elszabadítására sarkall. Ez utóbbiaknak gazdag táptalajt jelent egymás biztatásán túl a háború fészkéből kikelt hiénák, a terroristák elszabadulása is.

Úgy éljük az éltünket, hogy ma neked és nekem, neki és nekik mindennapos, természetes érzés a levegőben keringő düh és a gyűlölet – őrült, szinte kéjes vágy az idegenek vagy idegennek hitt emberek elleni szóbeli és cselekvő agresszióra, az eltaposásra, a fizikai elpusztításra.

Hol vannak a békemozgalmak? Hol van Lennon, Gandhi, Einstein, Thomas Mann, Erich Kästner és Beethoven? Merre repül Picasso galambja? Hol vannak polgári humanisták? A hatvanas évek balos diákjai? Hol van a tüntető tömeg, amelyik Brüsszelben, Párizsban, Isztambulban, Berlinben, Moszkvában és Rijádban követelné a háború azonnali befejezését, a csapatok hazarendelését és a béketárgyalásokat? Az ENSZ békefenntartóinak Szíriába rendelését? (Az olcsó olaj és gáz tohonya ülepeket növeszt.)

Békemozgalmak az ottani békéért, magyarul azért (is), hogy a menekültek el se induljanak. 

A gyűlöletet ma az élet természetes (szinte komfortos) velejárójának tekintjük, mi több, sokunkat szintet éltet is – pedig ez a társadalom pusztulásának az alapja. Tudván tudnunk kellene, hogy vért, verítéket és könnyeket hoz.

Az egymás iránti gyűlölet el tudja, és el is fogja söpörni a mi közös Európánkat. Mert a menekültek ellen kialakult gyűlölet iránya meg fog változni és a békevágyók ellen fog irányulni. (Ha még ugyan nem irányul.) És akkor mindegy lesz, hogy az európai gyűlöli a szír menekültet, vagy az európai gyűlölködő gyűlöli majd a békevágyó másik európait.Még az is mindegy lesz, hogy te éppen melyik oldalon állsz.

De hiszen tudjuk ezt mind. 

…

Nos, nem kevesebbet állítok, mint azt, hogy ha a társadalmunk nem olajalapú társadalom lenne, ez az őrület nem szabadult volna el, és nem röhögne minden nap a képünkbe. Nem határozhatná meg a napjainkat. Nem mérgezné meg a kapcsolatainkat. Nem ölné meg a kultúránkat. Nem nyomorítaná a gazdaságunkat.

A nem olajalapú társadalom zöld energiára épít.

A zöld energiát helyben kell vízerőművekkel, szélerőművekkel, naperőművekkel előteremteni, és dolgozni a további megújuló, fenntartható energiaforrások megtalálásán. A zöld energiát nem kell szállítani, nem alakul ki kiszolgáltatottság, nagyhatalmak által uralt monopólium. A zöld energia könnyen kiaknázhatóan és helyben elérhető a Föld bármely emberlakta vidékén. Bár vannak technológiai gondok vele, de a zöld energia nem kevesebbet tesz, mint megszüntet minden olaj- és gázalapú háborút és gyűlöletet. Ha a mobiltelefon, mi több: okostelefon technológiáját néhány év alatt minden emberlakta vidékre el lehetett vinni, a zöld energia technológiáját is el lehet.

…

Még messze vagyunk attól, hogy a gáz és az olaj elfogyjon. De tudjuk mind, hogy efelé robogunk. Ahogy fogy majd, úgy lesz a gyűlölet kegyetlenebb (mi magunk fogjuk akarni), a háborúink pusztítóbbak és mind közelibbek.

A zöld energia a béke, így a jövő egyetlen záloga. Javaslom követelni.

Július elsejétől új időszámítás kezdődik a bíróságokon. A jogi képviselővel (ügyvéddel) rendelkező ügyfelek ezt követően írásbeli anyagot kizárólag digitális úton, internetes kapcsolattal juttathatnak el a bírósághoz – papír alapú levelezéssel, személyes iratbeadással nem.

A rendszer kidolgozói jópofáskodva csak „e-per”-nek nevezték el azt. (Valószínűleg az a fickó találta ki a nevet, aki a mozifilmek címét szokta magyarra fordítani. Gagyi mami.)

A rendszer azonban alapelveiben téves, a technikai struktúrájában pedig szinte használhatatlan.

A sajtó erről sajnos semmit sem ír, az átlag állampolgár pedig aligha fog ebből bármit is észrevenni (egyelőre), de tudnunk kell, hogy ami veszélyben lesz holnaptól, az nem kevesebb, mint a jogállam egyik legfontosabb pillére, a polgári bírósághoz való hozzáférés.

Miért?

A rendszert természetesen úgy dolgozták ki az informatikusok, hogy sem a bírósági ügykezelőket, sem az ügyvédeket, sem a bírókat nem kérdezték meg. (Ez ugyebár a NER lényege.)

Jelenleg nincs olyan sürgető jogi, műszaki vagy adminisztrációs ok, ami szükségessé tenné az e-per bevezetését. A bíróságok adminisztratív leterheltségét az e-per jelenleg bevezetendő formája egyáltalán nem tudja csökkenteni, sőt, az egyszerűbb ügyekben – amelyek a bírósági ügykezelés nagyobb részét képezik – éppen a perek elnehezülése várható. A jelen állapotában a rendszer fölösleges is és nem képez az eddigieknél hatékonyabb alternatívát.

A perek közvetlensége és kontradiktórius jellege miatt a tárgyalások lefolytatása nem lehetséges a képviselői nyilatkozatok, vizsgálandó okiratok és egyéb bizonyítási eszközök azonnali személyes jelenléte és közvetlen érzékszervi vizsgálata nélkül. Ezt az alkotmányos alapelvet az e-per gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja, műszakilag nem támogatja. Az e-per jelenlegi változata szerint az elektronikus iratokat minden lépésnél másolatként kinyomtatva kellene a perben újra papír-alapon vizsgálható formába hozni. Önmagában csupán ezek lépésenkénti hitelességi vizsgálata olyan adminisztratív többletterhet jelent, ami lényegesen megnehezíti, adott esetben ellehetetlenítheti a per elvszerű gyakorlati lefolytatását.

Egy perben természetes kérdésként adódhat olyan bizonyítási eszköz felhasználása, ami az előírandó szabványokon kívülre kerül. Pl: szaganyag-vizsgálat, DNS-vizsgálat, stb. Eddig sem volt előírás az A4-es papírméret használata, mert egyes iratok megjelenése nem hozható fedésbe e szabvánnyal. A digitális szabványokra ez fokozottan érvényes – gondoljunk csak az egyéb érzékeléssel (hallás, tapintás, de akár szaglás által) megvizsgálandó bizonyítási eszközökre.

Az e-per hardveres és szoftveres műszaki háttere kétségessé teszi a hatékony képviseletet. Az előírt felhasználói felületek durván felhasználó-idegenek. A rendszer kidolgozásában riasztóan feltűnő, hogy bizonyos informatikai elvek mentén készült, mellőzve a jogalkalmazás gyakorlati figyelembevételét. A rendszer informatikailag sem kényelmes, a gyakorló ügyvédi munkához pedig alkalmatlan. (Sajnos ez több más digitálisan kitöltendő, kötelező állami rendszer esetében elmondható, a földhivatali nyomtatványoktól az adóhatósági űrlapokig…)

Az e-per fölösleges informatikai réteget hoz létre az ügyfelek, a jogi képviselők (ügyvédek), a bíróságok és az ellenérdekű felek és képviselőik között. Ezen kapcsolatok során az e-per miatt minden egyes réteg közötti kommunikációt át kell ültetni, a kommunikáló feladó gondolatait logaritmikai jelekké kell lefordítani, amit a fogadó fél digitálisan visszafordít. Ez minden egyes nyilatkozat esetében meg kell, hogy történjen. Egy egyszerű per esetén is ez akár több ezer gondolati elem ide-oda fordítgatását jelenti, ami lehetetlenné teszi a munkát.

A rendelkezésemre álló nyelveken (angol, német, francia) vizsgáltam a nemzetközi gyakorlatot a google kereső által. A tudományos alaposság mélységét messze el nem érő, rövid vizsgálódásom szerint egyetlen európai államban sincs kizárólagos digitális előterjesztéshez kötve a jogi képviselői eljárás. A strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság például Magyarországról is fogad be kereseteket. Ezen keresetek és egyéb peres iratok előterjesztése továbbra is kizárólag papíralapon, postai úton történik – dacolva a magyar e-peres rendelkezések alapelveivel.

Az e-perrel kapcsolatosan a helyi ügyvédi kamarák lázas oktatásszervezésbe fogtak az utóbbi fél évben. Az előadásokon az a groteszk helyzet alakult ki, hogy az előadók olyan informatikusok volt, akik egy közhatalmi státusszal nem rendelkező magáncég (kft) ügyvezetőjeként-alkalmazottjaként határozták meg azokat a jogi és műszaki megszorításokat, amelyeken belül történő mozgásra rendelte utasítani a gyakorló jogászokat. Az ügyvédek nagy része értetlenül szemlélte, hogy a Kamara ehhez érdemi érdekérvényesítés nélkül asszisztál.

Korlátolt felelősségű társaság végzi a rendszerfejlesztést. Mindhárom szó fontos: korlátolt, felelősségű, társaság. És az új rendszer kizárólagos: csak ezen a csatornán lehet majd kommunikálni! Érdemes lenne itt egy kicsit megtorpanni és gondolkozni.

Az oktatás során az előadó informatikus által előterjesztett műszaki szabványok érthetetlenek, követhetetlenek voltak, a felmerülő gyakorlati jogi kérdésekre (pl: több különböző irat mikénti csatolása, illetékfizetés, stb…) semmilyen érdemi válasz nem érkezett, és feltűnően sokszor hivatkozott maga az előadó is arra, hogy a program bizonyos részei hiányosak, nem működnek vagy nem teszik lehetővé bizonyos jogi aktusokat kifejtését. A legjobb és leggyakoribb válasz az volt: - Majd meglátjuk, hogy működés közben hogyan vizsgázik a rendszer.

A rendszer az informatikának veti alá az eljárásjogot, miközben pont fordítva kellene: az informatikának kellene kiszolgálnia az eljárásjogot.

(Az eset hasonló ahhoz, hogy a regnáló kormánypárt büszkén hirdette, hogy a jelenleg hatályos alaptörvényünket Szájer József egy iPad-en írta meg a repülőútjai során.)

Az internetes kapcsolatokat szoftveres és hardveres hátterét jellemzően amerikai magáncégek fejlesztik, és munkájuk során döntő arányban saját, cégen belüli szabványokra támaszkodnak, eleget téve a műszaki haladás és a marketing szükségleteinek. Például a windows-rendszer frissítési fejlesztése a felhasználók igényeinek figyelembevételével, de azok döntési potenciálján kívül történik. Az előírt és kötelező frissítések elrendelése során a külföldi magáncég nincs (nem is lehet) tekintettel a magyar törvényi szabályozásokra. Ez egyrészt a közhatalmat gyakorló, e cégek rendszerének dinamikus fejlesztő logikájára hagyatkozó Magyar Állam belső működésére hathat a perek szempontjából nem szándékolt, mégis alapvető befolyással, másrészt nemzetbiztonsági kockázatot is jelenthet.

A szoftverek fejlesztése és használata zárt kódú, ami azt jelenti, hogy a felhasználóknak – jelen esetben a kényes adatokat rutinszerűen kezelő ügyvédeknek – semmilyen rálátása nincs (nem is lehet) arra, hogy a program mit tesz a bevitt adatokkal. (Ez mindaddig nem jelentett problémát, amíg a jogi szövegek szerkesztése „off line”, internetes kapcsolódást nem igénylő tevékenység, ami egy egyszerű írógéppel is ellátható.)

A jelenlegi „rendes” pervitel és a digitális e-per hosszú ideig (akár évtizedekig) tartó együttes fenntartása lenne indokolt, ez ellen egyetlen érv sincs. Kizárólag így lehetne követni a kialakuló digitális igényt a perek vitelére. (Miként az e-mail mellett működik a rendes posta, az e-book mellett továbbra is létezik a rendes könyvkiadás, és a hivatalok, cégek esetében sem lehet lemondani a személyes ügyfélfogadásról.) Érthetetlen, hogy az e-per bevezetését miért köti a jogalkotó az eddigi rendszer egyidejű berekesztéséhez. A rendszer alternatívkénti bevezetése azért is lenne ajánlatos, mert a gyakorlat során lehetne a rendszert tesztelni. Így tesztelés nélkül, úgy vezetünk be egy teljesen új rendszert, hogy nincs még lehetőség sem elállásra, visszakozásra.

Sajnos nem viccelek. Holnaptól a magyar bírósági rendszer alapja nem a római jog többé, hanem a jópofán hangzó „eperkapu-gyík”. Tényleg nem viccelek: http://nisz.hu/hu/eperkapu-gyik. Tessék megnézni ezt az oldalt. Valóban erre alapítjuk a jogállam egyik legfontosabb pillérét?

A perben az ügyvédi szellemi munkát (ami adott esetben napokon keresztül tartó szimpla kreatív gondolkodás egy jogeseten) – felváltja az informatika önimádó kígyójával folytatott Laokoón-csoport-szerű harc. Jelenleg az a helyzet, hogy országszerte a bírósági dolgozók és az ügyvédek ezrei drukkolnak annak, hogy a rendszer összeomoljon és beduguljon...

Kép: a Laokoón-csoport. Forrás: Wikipedia.