Az ellenzéki pártok a politikai logika szerint szépen gyűjtik az ismertséget és a népszerűséget. Így aztán egyes pártoknak egy-egy jobban sikerült (ad hoc) kampány végére sikerül is néha két százalékról két és fél százalékra feltornázni a népszerűséget, ami ugyebár összességében még mindig alatta marad a mérési hibahatárnak. (Ott egye meg a fene ezt a tényt.)

Persze azt is tudjuk, hogy az idő függvényében kell ezeket az adatokat értékelni: ilyen növekedések mellett, amit az elmúlt 4-6 évben láttunk (hogynemondjam ugrás 3,51 %-ról 3,62 %-ra), húsz-harminc év alatt szépen beérhet a termés, és frakciót is szerezhet az illető ellenzéki formáció.

Ez így nagyon nem fog menni – tudják/tudjuk mind. (Akkor menne, ha valamelyik párt megiramodna.)

Az ellenzéki pártok önállóan kívánják megméretni magukat, és azon dolgoznak, hogy országos listát állíthassanak. Egyrészt az ezután járó pénz miatt (ez nem kevés, egy-két komoly egzisztenciát lehet rá alapítani), másrészt pedig azért, hogy jól megmutassák, milyen komoly kü-lön-ál-ló szervezet is az illető párt. (Közben megy az egymás lebohócpártozása.)

Pedig!

Összességében az ellenzéki pártok (most a Jobbikot hagyjuk ki ebből az egészből) olyan gondolatokat, programokat (lennének) képesek szolgáltatni az országnak, ami demokratikusabb, józanul menedzselve mégis hatékonyabb lenne a Fidesz jelenlegi dózerpolitikájánál, és hosszú távon egy élhetőbb, szerethetőbb, félelmek nélküli, nyugatias, boldogabb világot eredményezne.

A pártok (pártocskák?) most keresik a képviselőjelöltjeiket – fölismerve az idő ritmusát, hiszen bő másfél év múlva újra választások lesznek. A jelenlegi politikai elit (micsoda klassz szó!) személyi állományának többszöröse állna készen szakemberekből, gondolkodókból és a közért felelősséget vállaló tisztességes honfitársainkból, akik méltón tudnák képviselni nemcsak a balos vagy liberális érzelműeket, de a társadalom többségét is egy virágzó Magyarországért.

De aki az egyik mozgalommal szimpatizál, neadj’ isten együttműködik, azt rögtön gyanakvással fogadják a másik mozgalomnál. Az LMP-nél végzetes ajánlólevél, ha az illető jóban van egy DK-sal, az MSZP-nél azonnal elzavarják azt, aki a liberálisokkal néha leül egy sörre, az Együtt ráncolja a szemét a PM-re, satöbbi, oda-vissza.

Nehéz így támogatni, vagy pláne csatlakozni független gondolkodóként, hiszen úgy kellene az igen közelállók közül választani, hogy tudomásul veszi az ember a többi elvesztését. Ez összességében nagyobb veszteség, mint a támogatásból megszerezhető nyereség.

Nincs ez így jól.

Az ellenzéki érzelmű választópolgár nem így működik, sokkal inkább úgy, hogy egyes ügyekben ennek vagy annak ad igazat (ha van egyáltalán lényegi különbség), de összességében az ellenzékiséggel szimpatizál - nem tudja a támogatását senkire úgy leadni, hogy közben nyugodtan nézze, hogy a másik számára egy elveszített voksot okoz. Ez kognitív disszonanciát eredményez, ami a politikától való elfordulásban jeleni meg – mindannyiunk kárára.

Ha a pártok továbbra is kötik az ebet a karóhoz abban, hogy egyénileg indulnak, és az ímmel-ámmal forszírozott előválasztásokból sem lesz semmi, akkor el kellene azon is gondolkodni, hogy az egyéni választókerületi jelöltek esetében 8-10 %-ban mégis olyan jelöltet indítani, akit minden ellenzéki párt egyaránt támogat. Ez nem tenné lehetetlenné a külön országos listákat és a különbségek demonstrálását, mindazonáltal alkalmat adna arra, hogy az összellenzékiség megjelenjen, új, koordinatív arcok kapjanak lehetőséget, akiket nem béklyóz az igazodási kényszer.

Ehhez persze az is kellene, hogy az ellenzékiek egymásban nemCSAK a különbségeket, hanem a számos közös nevezőt is meglássák. Nem lenne hülyeség végre az összefogás-nemösszefogás gordiuszi csomóját elvágni.

Ebben mindenkinek azonos az érdeke. Lemondások árán is.