Figyelmesen kerestem, hogy az ötvenhatos megemlékezésekben kik szeretnének nemzeti egyetértést, megbékélést, a tanulságok közös megfontolását, végső soron összetartozást hirdetni.

Alig találtam ilyen megnyilatkozást.

Sajnos ötvenhat ma a kisstílű és buta kisajátítás ünnepe, az egymással való mind agresszívabb veszekedés ünnepe. A vita azon folyik, kik is valójában ötvenhat hősei.

A jelenlegi kurzus szerint a „pesti srác” (akárkiket jelentsen is ez) volt a hős.

Tiszta volt-e a forradalom?

Akinek a háború előtti rendszerben teljes kilátástalanság jutott osztályrészül, akinek a gyerekét elvitte a kanyaró, a torokgyík, a nyomor és a szegénység, akinek esélye sem volt az úri világban a kiemelkedésre, az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférésre, és egzisztenciális vagy fizikai rettegésből kommunistának állt, szembenézve az üldöztetéssel, a hosszú évekre szóló börtönnel, a kínzásokkal, vagy a halállal – olyan körülmények között, amiket ma el sem tudunk képzelni – nos, az ilyen ember nem érdemel méltányos megértést, együttérzést? Hogyan merhetjük innen megmondani azt, hogy bűnösen döntött a saját életéről, amiből neki is csupán egyetlenegy adatott? Tudhatjuk, hogy erőszak vagy zsarolás áldozata lehetett-e? Merhetünk-e ítélkezni? (Persze, a jelenlegi kurzus gondolkodás nélkül megteszi.)

Minden kommunista hazaáruló volt, ez a jelen kor alapvetése.

De vajon a felsőbb osztályok, akik korábban (habár díszmagyart hordtak) a doni mészárszékre küldték a magyarokat, akik elnézték, hogy a nyomor eszi milliók oldalát, akik az elégedetlenkedő tömegeket csendőrök fegyvereivel tartották sakkban és nem rettentek el az istenfélő, színmagyar szegények kínzásától, vajon nem voltak hazaárulók? Akiktől joggal lehetett rettegni, félteni a kuporgatott vagyonkát, a néhány lábasjószágot, a gyerekek életét?

Akik a rettenetes kommunista belső hatalmi harcokat túlélték, és azzal az élettapasztalattal vállalták a reformok óvatos hangoztatását, hogy ezek korábban azonnali és halálos koncepciós pereket is jelenthettek – vajon nem hősei a kornak, amiben éltek, még ha részesei is voltak a rendszer (nyilván eredeti szándékaiktól részben vagy egészben különböző) kiépülésének?

A hősöknek hirdetett „pesti srácok”, akik között számosan voltak iskolázatlan tizen- és huszonévesek, akik meglincseltek és felkoncoltak kommunista besúgókat – kérdések és tárgyalások nélkül – vajon tényleg a legtisztább forradalmi követelések bűnmentes hősei? Gyűlölték és rettegték a hatalom kiszolgálóit, amely tény az erős felindulás kialakulásában méltánylandó. Azonban aligha a tiszta népképviseleti demokrácia iránt mély jogi, erkölcsi és filozófiai elkötelezettség szent nevében történtek az utcai lincselések.

Ha két ember kölcsönös rettegésben találkozott az utcán, és semmit nem tudtak egymásról, és kezük töltött fegyvert markolt – akkor ki lesz a hős és ki a mártír? Van egy tizedmásodperce eldönteni és lőni vagy engedni. Fölismerni az embert vagy az ellenséget. Ezt a szituációt, amibe a (ma elképzelhetetlenül kegyetlen) történelem hajszolta bele (zárta ketrecbe) az egyébként tisztességre igyekvő embereket is, sokkal nagyobb alázattal kellene elemezni és tudomásul venni. És ehhez még tegyük hozzá a dühtől őrjöngő vagy rettegő tömeg hangulatát – velük szemközt és a hátuk mögött egyaránt.

Mi pedig ma (szégyen) meleg szobában ülve, a kormánytámogatásoktól kibélelve ítélkezünk, és ezeket az embereket a fekete vagy fehér oldalra állítjuk.

Nem, kedves gondolkodó olvasó, a világ nem volt fekete-fehér. Ötvenhatban minden oldalon voltak az életüket nem féltő, tettvágytól fűtött idealisták, olyanok, akik készek voltak mások életéért a sajátjukat áldozni, de voltak közöttük egyszerű gazemberek, a zavarosban előnyöket kereső kalandorok, zsaroltak és erőszak alatt állók, hóhérok, elszabadult, fék nélküli gyilkosok. A csőcseléket letagadni történelemhamisítás. A tömegből kiemelni a klerikális nép-nemzetieket manipuláció. Ötvenhatban egyszerre volt az utcán a forradalom, az ellenforradalom, az ideológiáktól mentes, puszta dühből táplálkozó fölkelés (lázadás), és az oroszok bejövetelével a szabadságharc, de a szimpla köztörvényes aljas gyilkolászás is egyaránt. Árulók és besúgók. Zsaroltak és menekülők. Rettegők és önjelölt hősök mindkét oldalon. Parancsteljesítők és parancsmegtagadók. (Aki volt katona, tudnia kell, mit jelent a parancsmegtagadás. Akár azonnali halált is.)

Ötvenhatban egy kezdődő polgárháborút fojtott vérbe az orosz hadsereg – nem tudhatjuk, mi kerekedett volna ki a ruszkik nélkül.

Azt sajnos tudjuk, hogy az ő nyomásuk alatt mi történt. De ismerünk polgárháborúkat is Görögország, Spanyolország történelméből is.

Hős és mártír képe tehát összemosódik – és százak, ezrek voltak olyanok is, akik egyszerre voltak hősök és áldozatok, mártírok egyszerre.

Hősiként ünnepelnünk azokat a cselekedeteket kellene, amelyeket ismert vagy ismeretlen személyek tanúsítottak egy adott pillanatban az emberi tisztesség és tartás talaján – mártírként pedig azokat, amelyekért igaztalan halál járt. (Halál azért, hogy ma, oly sok évvel később a mi életünk könnyebb legyen.)

Bármely oldalon.

Nem csak pestiek, de vidékiek is, nem csak srácok, de nők is, nem csak fiatalok, de idősek is – és nem csak jobboldaliak, de kommunisták, reformkommunisták, szocialisták, nemzetiek, polgári humanisták, egyetemisták, munkások, írástudók, írástudatlanok, és a kötelezettségüket végző egyszerű, ideológiamentes emberek, önkéntes mentők, arra tévedt ártatlanok is.

Én erre tanítom a gyerekeimet: hálára minden áldozatért.