Minden ember egyenlő. Mindenkit azonos jogok illetnek. Mindenkinek ugyanolyan emberi méltóság jár.

Ez nem magától értetődik. Az emberiség a százezer éves történelme során csupán néhány évtizedet élt így. Korábban akinek nem volt semmije, annyit is ért.

Ezen elvek a második világháború után váltak az emberiség alapvető és mára megkérdőjelezhetetlen elveivé. Ez a néhány évtized hozta el az emberiség minden korábbit felülmúló jólétét és virágzását, éppen ezek alapján. Ez a tény igazolja ezen elveket.

Ezekből vezethető le minden olyan modern kori emberi kapcsolódás, ami win-win szituációval jellemezhető, legyen az jog, kötelezettség, erkölcsi vagy gazdasági norma. Ezek milliárdjai hozták meg az emberiség jelenidejű felvirágzását.

Ezekből az elvekből pedig az következik, hogy egyrészt a hajléktalanság nem bűn, másrészt a társadalom köteles törekedni arra, hogy a lehető leghatékonyabb segítségben részesítsen mindenkit.

A nácizmus az a politikai áramlat, amely azt hirdeti, hogy a win-win szituációk helyett win-lose  szituációkat kell választani, mert azokban a nyertes nagyobbat nyer, és csak a nyertes számít, az összesített eredménnyel nem szabad törődni. Az emberek nem egyenlőek, hanem éppen egyenlőtlenek.

Ez azonban színtiszta hazugság, elhinni pedig ostobaság. Ez szükségképpen előbb-utóbb a társadalmi viszonyok (fegyveres) konfliktusához (háborúhoz) vezet, hiszen az egyenlőtlen (=jogfosztott) emberekre nincs szükség, azok szabadon kizárhatók a társadalomból, azaz magyarul megsemmisíthetők.

A kérdés, hogy a hajléktalanság büntetőjogi üldözése nácizmus-e?

Ehhez két kérdésre kell választ keresnünk:

(1) ez mesterségesen előállított win-lose szituáció-e, és

(2) ki lehetne-e win-win szituációval váltani a kérdést?

Ha mindkettőre igen a válasz, akkor nácizmussal állunk szemben.

A hajléktalanrendelet megalkotói azt várják, hogy a hajléktalanok eltűnnek majd az aluljárókból, és az emberek ezt valódi eredménynek fogják tekinteni, és utóbb majd helyeselni fogják. Valószínűleg ez így is lesz, hála a propagandának, és annak, hogy a hajléktalanok nem fognak látszódni.

Minél több hajléktalant mutatnak bilincsbe verve, annál könnyebb lesz az ellenük tudat alatt ébredő ellenszenvre számítani (bilincs=bűnös). Aki pedig ellenszegül, illetve szóban vagy tettekben segítségükre siet, szintén ellenséggé tehető.

Kialakítható az a hiedelem, hogy a velük való szolidaritás eredménytelenség és gyengeség.

A hatalom a nem-gondolkodó emberek lustaságára is játszik: hajléktalan, tehát biztos büdös, tehát biztos maga alá csinál, tehát biztos megérdemli, tehát biztos meg kell büntetni, tehát biztos nem árt megalázni sem.

Az első kérdésre tehát igen a válasz, ez egy kierőszakolt win-lose szituáció, gondosan ügyelve a win rész harsány látványosságára.

A hajléktalanszállókat nyilvánvalóan lehetne fejleszteni, biztonságosabbá, élhetőbbé, lakhatásra és munkába járásra alkalmasabbá tenni. A lakásmaffiákkal és a koldusmaffiákkal hatékonyabbá lehetne tenni a küzdelmet. A kilakoltatottaknak átmeneti segítséget lehetne nyújtani. Lehetne széleskörű bérlakás-programot és érdemi munkapiaci visszavezető programokat indítani. Lehetne tenni az utcák tisztaságáért, biztonságáért. Igen, lehetne tenni az együttélésre képtelen emberekkel, a szegénységgel, a lemaradottsággal is ezt-azt.

Legalább lehetne erről beszélni, vitatkozni, konferenciákat rendezni, közös tanulságokat közös értékelés, társadalmi vita tárgyává tenni. Igen, ki lehetne váltani ezt a helyzetet win-win szituációval.

De nem ez történik. Ami történik, az egy ellenállni képtelen, kiszolgáltatott réteg gyáva megtaposása hazug hivatkozással a társadalomban kétségkívül jelenlevő olyan problémákra, amelyekért ezek az emberek zömmel nem felelősek.

Így pedig – sajnos – a címben föltett kérdésre igen a válasz.