Arra jutottam...

köz+gondolkodás

Orbán, Európa, menekültek, liberálisok

2016. március 02. 13:01 - csonka balázs

Miről is szól a vita az alapelvek szintjén?

Orbán Viktor egyik legnépszerűbb készsége-képessége a liberálisok szidásására való kéjes hajlam. Beszédeiben ezt szaporán gyakorolja is, és – amint ezt a legutóbbi évértékelőn is tapasztalhattuk – az elhivatott, fehér, homofób, konzervatív, vallásos és macsó közönsége a beszédeinél az effajta tréfáknál, vicces utalásoknál szórakozik a legönfeledtebben. (Ezek azok a poénok, miket mindenki egyaránt jól ért.)

Orbán ráadásul azt is ügyesen elérte, hogy az igaz magyar illiberálisok nem egy valódi, következetes, elvszerű, eredeti illiberálist követnek vezérként, hanem éppen a Liberális Internacionálé 8 éven át volt egykori, mára illiberálissá kimosakodott alelnökét. Ez politikai logikai bravúr, be kell látni.

Ha viszont most bajszot akasztunk az európai liberálisokkal (sőt, konzervatívokkal és szocialistákkal is), akkor – gondolkodó emberként – érdemes néhány szóval megvilágítani, hogy ezek a liberálisok  hogyan is gondolkoznak, ott nyugaton. (Rendes orbánistának persze ezen sem kell gondolkoznia, mert a válaszokat készen kapják, anélkül, hogy fogalmuk lenne arról, hogy a liberalizmus mi fán terem. Úgy egyébként.)

Tehát röviden, aki érdekel:

Egészen a második világháború végéig Európa történelme a nemzetállamok (vagy magukat nemzetállamként definiáló, de elnyomott többnemzetiségű államok) egymással folytatott konfliktusainak és háborúinak a történelme volt. Addig az volt a bevett, normális, ha egy nép lehetőleg gyűlölte, de legalábbis utálta és lenézte a szomszédait, és azokon túl mindazokat, akik a szomszédai szövetségesei voltak vagy lehettek. Némi elnézés illette az olyan aktuális szövetségeseket, akik az éppen pillanatnyi érdekeik miatt hajlandók voltak az adott nép ellenségeit konfliktussal vagy háborúval megkínálni, de ez a barátság általában rövid életű volt.

Gondoljuk csak végig a magyar történelmet, és rájöhetünk, hogy se közel, se távol nincs olyan nép, akikkel a magyar ne gabalyodott volna ilyen vagy olyan konfliktusba. A legnagyobb barátaink, a lengyelek sem szomszédosak velünk, a tótok hegyein túlról üdvözölnek (és itatnak) minket.

A második világégést követően azonban speciális helyzet adódott: Európa közepén az óriási lélekszámú, történelmi borzalmakat okozó, majd elviselő Németországot a szövetségesek elfoglalták, és ellenőrzésük alá vonták. Az első világháborút lezáró megállapodások csúfos kudarcai következtében ráébredtek, hogy a korábbi gyakorlat, azaz a nacionalista gyűlölet keltése és fenntartása tarthatatlan. A nyugati országokban a történelmi szerencse (és a háború borzalmainak tudata) bölcs államférfiakat juttatott szóhoz (Schumann, Adenauer, Monnet, meg még sokan mások), és megszületett az európai gondolat.

Ennek lényege minden alapvető részében a korábbi természetes gyakorlat teljes ellentéte volt. A határokon egymással farkasszemet néző nacionalista hadseregek helyett (példanélküli, szélsőségesen liberális módon!) a határokat kinyitották. A nemzeti gazdaságot előnyben részesítő vámokat eltörölték. Az évszázadokon keresztül gyűlölt és üldözött ellenség polgárainak szabadon engedték a mozgást, a vállalkozást, a termelést, a szolgáltatást, az ipart, a kereskedelmet, azaz a munkát.

A nemzeti jogszabályi rendszereket közelítették egymáshoz, és olyan szervezeteket hoztak létre, amelyek egységesítik a jogi rendszereket.

Igen, akiknek nem volt elég a háború borzalmaiból, azoknak türelmesen elmagyarázták, hogy nincs értelme tovább annak, hogy francia, angol és német vérontásig gyűlölje egymást, csak azért, mert ő ő, és amaz más.

Nevezhetjük ezt a rendszert egyszerűen békének.

Ez a béke azonban radikálisan más volt, mint az eddigiek: tartós felvirágozást hozott, de úgy, hogy a nyugati jóléti társadalmak nem egymás rovására épültek ki, hanem egymással kooperációban. (Érdemes észrevenni, hogy ez a felvirágozás máig is tart.) Ami gazdasági és pénzügyi fejlődés bekövetkezett mondjuk Hollandiában, az kihatással volt az európai összességre, így az olaszokra, dánokra, franciákra, baszkokra, walesiekre is.

Ez a gondolkozás együtt járt azzal is, hogy azok a nemzeti saját jogszabályi rendszerek működtek hatékonyabban, ahol a fölösleges, öncélú, bürokratikus szabályok nem akadályozták a nemzeti és nemzetközi együttműködést, sőt: ennek előmozdítása (azaz a szabadság) céljából egyszerűbb és átláthatóbb rendszerek jöttek létre.

Nevezhetjük ezt a rendszert liberalizmusnak is.

A többi nép és ember személyének és szabadságának tisztelete, jogszabályi rendszerek lehető egyszerűsítése, a szabadság megengedése mindaddig, amíg az mások jogait, szabadságát nem sérti. Szigorú határok a rendért: amit szabad, azt mindenkinek ugyanúgy szabad, ami tilos, az egyaránt tilos mindenkinek. Ez maga a liberalizmus (ha egy nagy falattal akarjuk megenni).

A liberalizmus és az európai gondolat (amely a nyugati szocialistáknak köszönhetően szociális jóléttel, a konzervatívoknak köszönhetően pedig polgári humanizmussal járt kézenfogva) tartósan és stabilan virágzó társadalmakat hozott létre, korábban elképzelhetetlen jólétet és technikai fejlettséget alkotott (illetve hát hagyott alkotni, mert nem ő alkotta, hanem a benne-vele élők).

A liberálisok tisztelik és magukénak érzik a humanizmust, a szociális vívmányokat, és ugyanígy, a nyugati szocialisták és konzervatívok is liberálisnak is tartják magukat egyidejűleg, a szó hagyományos értelmében. Ezért van az, hogy az illiberalizmus magyarországi meghirdetésekor ők is, azaz a majdnem teljes európai politikai elit megtámadva érezték magukat.

[Ma Magyarországon illiberalizmus épül.

Ennek nem az a lényege, hogy a létező liberalizmust az illő és megalapozott kritikával illetik. Az illiberálisok hamisan azt hirdetik, hogy a tapasztalt béke és jólét nem a liberalizmusból ered, hanem bármi másból, leginkább éppen abból, hogy szerintük a liberalizmus (thanks to God) nem tudott teljesen teret nyerni. Természetesen ki-ki a saját történelmi tudása, személyes tapasztalatai és meggyőződése alapján fogadja vagy utasítja ezt el.]

♣       ♣       ♣

De hogy jön ide Orbán menekültügyi politikája és mi a baj vele?

Nos, a liberalizmus igazság- és méltányosságkereső filozófia. A polgári humanizmus és a szociális érzékenység evidenciának, és az emberi társadalom alapjának tekinti, hogy a rászorulót megsegítjük, akár akkor is, ha ezt a saját javaink terhére is kell ezt tenni. (Ennek aránya nagyjából az ízlés kérdése, de a teljes elutasítás nem fér meg a fentiekkel. Lehet élni úgy is, csak azt már nem hívhatjuk szociális érzékenységnek és polgári humanizmusnak. Ha viszont alapjában nincs érzékenység és humanizmus, akkor mi magunk, mint egyes emberek is ki leszünk szolgáltatva bármilyen, iránytalan és pillanatnyi értékek szerint rendeződő önkénynek.)

Plusz vannak bizonyos gazdálkodási racionalitások racionalitások is, amelyek szerint az európai társadalomnak jelenleg szüksége van bizonyos mennyiségű bevándorlóra.

A liberalizmus vívmányai, azaz maga a béke és a jólét kerülnének veszélybe akkor, ha elkezdenénk újra a régi gondolkozásmódok szerint felosztani a világot, és ezzel egyidejűleg a béke alapjául szolgáló elveinket kidobni. Elfogadni, sőt igazságosnak tartani azt, hogy léteznek jóhiszemű, bűntelen, segítségre érdemes, de mégis eleve elutasítandónak bélyegzett emberek, akiket máskülönben akár segíthetnénk is a lehetőségeink szerint, és adhatnánk a kezükbe olyan lehetőségeket is, amelyek később bőven megtérülnének és kamatoznának is a társadalomnak.

Lehet élni a liberalizmus tagadásával is, de nem érdemes, mert előbb-utóbb békétlenséget, majd háborút hoz. Stabilnak tűnnek az életünk alapjai, de ezek a liberális elveken alapulnak, és a történelem maga a tiszta, igazolt empírikus tapasztalat, hogy veszélybe kerülnének a tagadásuk esetén.

A kirekesztő nacionalizmus, a másik ember és nép eleve lenézése közvetlenül is, és közvetetten is romboló rendszereket épít, míg a liberalizmus, a polgári humanizmus és a szociális jóléti rendszer hármas egysége egyetlen népnek sem hozott diktatúrát, egyetlen embernek sem hozott pusztulást. A történelem mindenesetre erre tanít.

Ez a nyugati integrációs békepolitika lényege. Az orbáni illiberális menekültpolitika ennek a gyökerét, az alapjait támadja meg.Már csak praktikus okokból sem ártana tisztában lenni azzal, miért nem népszerű a mi Orbánunk nyugaton.

Nyugaton, ahol vannak gondolkodók, politikusok, (dolgozók és költők is bűntelen), akik szerint lehetne még liberálisabban, még szolidárisabban és még humánusabban is, az Unión belül és felelősséget vállalva kifelé egyaránt. Lehet, hogy akkor a béke is nagyobb lenne. Az alapelvek lerombolása helyett azok szigorú figyelembe vétele mellett lehetne megteremteni a törvényes rendet.

komment
süti beállítások módosítása