Én még emlékszem, milyen apámmal ülni a tévé előtt, szurkolni nagy világeseményen a magyaroknak, nekünk saját magunknak, nem idegen sztároknak. Semmihez sem fogható érzés.

Végig szurkoltam a csapatnak, bár sokszor teljesen kilátástalannak és keserűnek láttam a helyzetünket. (Azt is bevallom, hogy a szurkolási potenciálom esetenként a nullához konvergált.)

Természetesen a győzelmekhez én magam semmit nem tettem hozzá (a szurkoláson kívül). Így én a győzelmet nem is "ajánlhatom" senkinek. 

Ha azonban én is a csapat tagja lennék, azoknak a százezreknek, millióknak ajánlanám, akik nem érték már ezt meg, hiába szurkoltak a csapatnak szorgalmasan, ha esett, ha fújt. Akik ma már nincsenek közöttünk, de annak idején minden meccs előtt bizakodással telve ültek a tévé elé (leggyakrabban azért, hogy bosszankodhassanak és elkeseredjenek). Olyan kár, hogy évtizedekig csalódtak, pedig évtizedekig reménykedtek, hogy ezt megérik egyszer. Nekünk ez megadatik. Böcsüljök mög magunkat.