A büntetőbíróság a feladatait három lépcsőben hajtja végre (leegyszerűsítve):
- Az ügyészségtől kapott vádirat és a mögé fölsorakoztatott bizonyítékok alapján lefolytatja a tárgyalást, majd megállapítja, hogy mi történt, és ki mit cselekedett, azaz mi a tényállás.
- Mérlegel, és a mérlegelés alapján kimondja, hogy a vádiratban szereplő vádlott a tényállás alapján bűnös-e a vádban írt, vagy esetleg más bűncselekményben, vagy sem.
- Ha bűnös, akkor büntetést szab ki, a vádlottra (elítéltre) személyre szabva. (Értelemszerűen, ha nem bűnös a delikvens, akkor felmentő ítéletet hoz.)
Sajnos a mai magyar társadalom nagy része ezeket az egyszerű folyamatokat egyáltalán nem tanulta az iskolákban, pedig elég magától értetődő, hogy ennek az ismerete az élet szerves és alapvetően fontos részét képezi/kellene, hogy képezze.
♠ ♠ ♠
Az ügyészségi statisztikák szerint a váderedményességi mutatók 95 és 99 % között mozognak Magyarországon az utóbbi évtizedekben. (Ez az arány már a késői kádárkorból eredően ilyen nagyságrendű.) Minden ügyészségi statisztika ezzel kezdődik. Ezt tartja a szakma és a politika is a legfontosabb mutatónak. Ez azt jelzi, hogy a bíróság milyen arányban tekinti bűnösnek a megvádolt személyeket – akár a vádban foglalt, akár más bűncselekményben.
A váderedményességi mutató elsőre úgy tűnik, azt mutatja, milyen jól és eredményesen dolgoznak a bűnüldözők: a nyomozást végző rendőrök és a vádat képviselő ügyészek. Ezt tekintjük is természetesnek és kívánatosnak, pedig önmagában ez az index bizony néhány alapvető hibát is megmutat.
- Ha a váderedményességi mutató csaknem eléri a teljes bűnösségi mutatót, az azt jelzi, hogy majdnem kizárólag olyan ügyek kerülnek a bíróság elé, amiben az ügyészség már döntött a bűnösség kérdésében – miközben ez nem az ő, hanem a bíróság kompetenciája és alapvető társadalmi feladata! A bűnösség kérdésében való döntéshez szükséges minden eszköz a bíróság kezében van, és ott is kellene lennie. Minden szükséges személyi, jogszabályi és működési-technikai hátteret ehhez kellene optimalizálni. Ehelyett ma ezt a döntést az ügyészség egyszerűen elvonja – hallgatólagos társadalmi jóváhagyással, csakhogy meglegyen a minél magasabb váderedményességi mutató. (Arányszám, nem mennyiségi mutató!)
- Ha az ügyészség a teljes működését ennek az alapvető számnak rendeli alá, az azzal (is) jár, hogy azokat az ügyeket, amelyekben ténybeli vagy felderítettségi bizonytalanságok rejlenek, egyszerűen nem meri a bíróság elé vinni. Ez pedig egyértelműen meghatározza azt a mindennapjainkban erőteljesen jelen lévő tapasztalatot, hogy nemigen érdemes sértettként vagy áldozatként a rendőrséghez fordulnunk, mert nagy az esély arra, hogy ismeretlen tettesre hivatkozással zárják le az ügyet, nem lesz belőle vád, sértettként nem kapunk semmiféle jóvátételt. (Azaz a felderítettségi mutató alapvetően rossz, pedig ha jobb is lehetne – akár arányaiban a váderedményességi mutató rovására is.)
- Végül pedig – hogy a címben föltett kérdésre is válaszoljak – ez a szám azt a hibás közvélekedést alapozza meg, hogy akit a bíróság elé állítanak, az automatikusan, így vagy úgy, de mindenképpen bűnös. (Erre játszik rá a jelenlegi politikai garnitúra is – vádoljunk, és tegyünk úgy, mintha már bűnös lenne. Ennek az ellenkezője nem várhatóan derül ki, mert kormánypárti túlsúlyt és hangulatot alakított ki a hatalom a bíróságokon. Ha mégis a nem várt ártatlanság derül ki, a politika nem habozik a bíróságok hozzáértését is kérdésessé tenni.)
Az írástudó felelőssége az, hogy e fenti egyszerű összefüggésekkel tisztában legyen, a sajtóé pedig az, hogy ennek a szemléletével tudósítson minden olyan ügyben, ami befolyásolhatja a társadalmi igazságérzetet és a bíróságba, mint a törvényes rendet biztosító alapintézménybe vetett hitet.
Az ügyészséget és a politikát terheli az eddigi szemlétet felülvizsgálata, a tanulságok levonása és a szükséges intézkedések megtétele. (Nem fogják megtenni. De Ön, Kedves Olvasó, magában megteheti, és a igényelheti ezt a képviselőjétől, vagy a jövendő választáson a képviselőjelöltjétől.)
