Arra jutottam...

köz+gondolkodás

A történelem- és egyébfélék oktatásáról

2018. december 06. 00:59 - csonka balázs

Hazafias fölbuzdulás Schmidt Mária NAT-vitához írt hozzászólására

„A történelem oktatásának elsődleges célja szerintem öntudatos és büszke magyar polgárok nevelése. (…) Általános iskolában kizárólag magyar történelmet tanítanék, egyetemes történelmet pedig csak annyiban, akkor és azt, ami a magyar történelem szempontjából releváns. A magyarság érdekeinek érvényesítését, érdekképviseletét használva mérceként” – írja Schmidt Mária, a tudás letéteményese itt. (Kiemelés az eredetiben is.)

Igaza van. Én itt nem is állnék meg, nem hagynék félmunkát.

Merthogy kacsacsőrű emlősmarhaság? Kenguru? Mi közünk hozzá? Én kizárólag magyar biológiát tanítanék, úgymint: mangalica, szürkemarha, ponty, sügér. Gyík. Gyökér, tuskó. A legyet és a kukacot ki is hagynám, mert az öntudathoz, büszkeséghez nem kell, mégha magyar is lenne. 

Curie? Mengyelejev? Ne hülyéskedjünk! Előtte talán nem volt itt oxigén (azazhogy savanyúsági matéria)? Vagy víz? De volt, mégpedig itt volt a legjobb. Magyar kémiát! Nem cink, hanem horgany, nem bór, hanem büzeny, nem kalcium, hanem mészeny, nem kén, hanem büdöskő.

Magyar fizikát, Eötvössel, Szilárddal, Gábor Dénessel. Jedlik Ányos még mehet, mert szódavíz, az hungaricum, de Newton már inkább ne, Einstein meg pláne ne. Tudjukmiért ne.

A zsúl, pászkál, kúlomb ökörség, a kiló maradhat, legyen újra akó, arasz meg mázsa, pláne rőf, a mol meg legyen mol-vidi.

Magyar rajzot. Digó rönészansz? Görög oszlopfők? Pompei-i mozaikok? Nehogymá’! Magyar tájat, magyar ecsettel. Bús magyar sors! Magyarok bejövetele! Rendelnék is egy körképet a migránsok be nem jövetele témájában. Aba, Iványi és Rónai lehet, mert magyar, de Novák, Grünwald és Rippl nem, mert nem magyar.

Színmagyar testnevelést, lovasíjászattal, zsákbanfutással, Csele-patak átugrással. Leszerelni a liberális kosárlabdapalánkokat, amikből fogathajtó-akadályokat kell építeni. Mellső középtartás, törzshajlítás, kismacskaugrás mehet, de a diszkosz nem magyar: tiltanám.

Magyar földrajzot! Hadd higgye a gyerök, hogy ha a szélére megy, leesik. Mátyás király Gömörbe’.

Bétóven? Mócárt? Ne hülyéskedjetek! Vikidál, Pataki, Nagy Feró. Rózsi, Ákos. Bőség kosara.

Az arab számokkal is kéne valamit csinálni, nemvitás. Magyar matekot, okosba, főnök, okosbaaaaaa... 

És mindezt rovásírással.

Az osztályfőnökiket viszont kiemelt nemzetstratégiaiba emelném, öntudat, büszkeség, mint fent. Esetleg ellenőrzötten, irányítottan, mert az életre nevelünk.

szurkemarha_001.jpg

(csb)

 

Orbán üzent Gruevszkivel

2018. december 01. 23:08 - csonka balázs

Foglaljuk össze, mit is üzen nekünk Orbán Gruevszki befogadásával?

  1. Mindenekelőtt azt, hogy ő úgy gondolja, hogy akinek egy adott bírósági ítélet nem tetszik, az nem köteles azt betartani. Ha bizonyos trükkökkel el lehet szökni egy bíróság döntése elől, akkor ezt – Orbán szerint – helyes megtenni. (Pedig jogerős ítélet ellen megszökni helytelen.)
  2. Gruevszkit egy viszonylag alapos bírósági eljárás végén ítélték el, amely során aprólékosan elemezték bizonyítékokat. Orbán azonban azt mondja, hogy nem az számít, hogy ezeket részletesen elemezték, hanem az, hogy neki mi a véleménye. Magyarul: Orbán okosabbnak gondolja magát egy külföldi, aprólékos munkát végző, erre specializálódott jogi szakértői csoportnál. (Pedig nem tud többet az ügyről.)
  3. Adott egy jogi helyzet. Adott egy bírósági döntés, miszerint Gruevszki bűnös, akit azonban Orbán segít, nemcsak a fentiek miatt, hanem elsősorban azért, mert a barátja Ebből az következik, hogy aki Orbánnal vagy egy barátjával jogi konfliktusba keveredik, az semmiképpen nem nyerhet, függetlenül az igazságtól. Még akkor sem, ha külföldön alakul ki a vita. (Pedig a jognak pártatlannak kellene lennie.)
  4. Orbán igazságtalan, és ezt gőggel, büszkén hirdeti. Itthon hangosan védi a „szuverenitást”, és egy konkrét jogi ügy miatt habozás nélkül beleavatkozik Macedóniáéba. (Pedig egy miniszterelnöknek igazságosnak kellene lennie.)
  5. Ha egy magyar kerül bajba külföldön (és a jelen pont esetében mindegy, hogy csupán lerobban az autója vagy éppenséggel bűncselekményt követett el), a legritkább esetben sem hozzák haza diplomáciai autókkal. Az, hogy ezt egy külföldinek megteszik, de egy magyarnak nem, az sima hazafiatlanság. (Pedig egy miniszterelnöknek mindenekelőtt hazafinak kellene lennie.) Ön – magyar állampolgárként – milyen helyzetet tud elképzelni a saját életében, amiért megindulnának a diplomáciai járművek Önnek segíteni?
  6. Bizonyos kérdésekben nem kell felelősséget viselni, sem neki, sem a védenceinek. (Pedig egy miniszterelnöknek etikusnak kellene lennie.)
  7. A jog nem vonatkozik mindenkire ugyanúgy. (Pedig ez lenne a legalapvetőbb jogi elv. Orbán: jogász.)

Mit tesz tehát az igényes úri magyar közönség egy emberrel, aki vállaltan és megüzenten jogi elveket tapos lábbal, gőggel tekint más emberekre és munkájukra, részrehajló, igazságtalan, hazafiatlan és etikátlan?

Az empirikus kutatások szerint: semmit.

Kisebbségben vagyok, tudom, de leírom: a jogi elvek lábbal taposása, a gőg, a pártos részrehajlás, az igazságtalanság, a hazafiatlanság és az etikátlanság helytelen. A társadalom hanyatlásához vezet ezek helyesnek beállítása.

 szotar_1.jpg

 

 

Nácizmus-e a hajléktalanok üldözése?

2018. október 21. 00:05 - csonka balázs

Minden ember egyenlő. Mindenkit azonos jogok illetnek. Mindenkinek ugyanolyan emberi méltóság jár.

Ez nem magától értetődik. Az emberiség a százezer éves történelme során csupán néhány évtizedet élt így. Korábban akinek nem volt semmije, annyit is ért.

Ezen elvek a második világháború után váltak az emberiség alapvető és mára megkérdőjelezhetetlen elveivé. Ez a néhány évtized hozta el az emberiség minden korábbit felülmúló jólétét és virágzását, éppen ezek alapján. Ez a tény igazolja ezen elveket.

Ezekből vezethető le minden olyan modern kori emberi kapcsolódás, ami win-win szituációval jellemezhető, legyen az jog, kötelezettség, erkölcsi vagy gazdasági norma. Ezek milliárdjai hozták meg az emberiség jelenidejű felvirágzását.

Ezekből az elvekből pedig az következik, hogy egyrészt a hajléktalanság nem bűn, másrészt a társadalom köteles törekedni arra, hogy a lehető leghatékonyabb segítségben részesítsen mindenkit.

A nácizmus az a politikai áramlat, amely azt hirdeti, hogy a win-win szituációk helyett win-lose  szituációkat kell választani, mert azokban a nyertes nagyobbat nyer, és csak a nyertes számít, az összesített eredménnyel nem szabad törődni. Az emberek nem egyenlőek, hanem éppen egyenlőtlenek.

Ez azonban színtiszta hazugság, elhinni pedig ostobaság. Ez szükségképpen előbb-utóbb a társadalmi viszonyok (fegyveres) konfliktusához (háborúhoz) vezet, hiszen az egyenlőtlen (=jogfosztott) emberekre nincs szükség, azok szabadon kizárhatók a társadalomból, azaz magyarul megsemmisíthetők.

A kérdés, hogy a hajléktalanság büntetőjogi üldözése nácizmus-e?

Ehhez két kérdésre kell választ keresnünk:

(1) ez mesterségesen előállított win-lose szituáció-e, és

(2) ki lehetne-e win-win szituációval váltani a kérdést?

Ha mindkettőre igen a válasz, akkor nácizmussal állunk szemben.

A hajléktalanrendelet megalkotói azt várják, hogy a hajléktalanok eltűnnek majd az aluljárókból, és az emberek ezt valódi eredménynek fogják tekinteni, és utóbb majd helyeselni fogják. Valószínűleg ez így is lesz, hála a propagandának, és annak, hogy a hajléktalanok nem fognak látszódni.

Minél több hajléktalant mutatnak bilincsbe verve, annál könnyebb lesz az ellenük tudat alatt ébredő ellenszenvre számítani (bilincs=bűnös). Aki pedig ellenszegül, illetve szóban vagy tettekben segítségükre siet, szintén ellenséggé tehető.

Kialakítható az a hiedelem, hogy a velük való szolidaritás eredménytelenség és gyengeség.

A hatalom a nem-gondolkodó emberek lustaságára is játszik: hajléktalan, tehát biztos büdös, tehát biztos maga alá csinál, tehát biztos megérdemli, tehát biztos meg kell büntetni, tehát biztos nem árt megalázni sem.

Az első kérdésre tehát igen a válasz, ez egy kierőszakolt win-lose szituáció, gondosan ügyelve a win rész harsány látványosságára.

A hajléktalanszállókat nyilvánvalóan lehetne fejleszteni, biztonságosabbá, élhetőbbé, lakhatásra és munkába járásra alkalmasabbá tenni. A lakásmaffiákkal és a koldusmaffiákkal hatékonyabbá lehetne tenni a küzdelmet. A kilakoltatottaknak átmeneti segítséget lehetne nyújtani. Lehetne széleskörű bérlakás-programot és érdemi munkapiaci visszavezető programokat indítani. Lehetne tenni az utcák tisztaságáért, biztonságáért. Igen, lehetne tenni az együttélésre képtelen emberekkel, a szegénységgel, a lemaradottsággal is ezt-azt.

Legalább lehetne erről beszélni, vitatkozni, konferenciákat rendezni, közös tanulságokat közös értékelés, társadalmi vita tárgyává tenni. Igen, ki lehetne váltani ezt a helyzetet win-win szituációval.

De nem ez történik. Ami történik, az egy ellenállni képtelen, kiszolgáltatott réteg gyáva megtaposása hazug hivatkozással a társadalomban kétségkívül jelenlevő olyan problémákra, amelyekért ezek az emberek zömmel nem felelősek.

Így pedig – sajnos – a címben föltett kérdésre igen a válasz.

A GDPR védőbeszéde

2018. július 24. 12:01 - csonka balázs

Petőfi Sándor barátunk viszonylag szabadon vándorolhatott az országban. Ha akkor valaki azt mondta volna neki, hogy az úttesten csak a fehér csíkoknál mehet át, egy másik helyen pedig álldogáljon szépen, amíg a piros lámpa zöldre vált, valószínűleg keresetlen szavak kíséretében küldte volna el az illetőt a jódolgára (helyesen).

Mára a helyzet megváltozott. Tömegek állnak békésen, várva a zöldre. Még akkor is, ha rendőr a környéken sem jár, egyszerűen azért, mert ez már jelenlegi emberi kultúra lényegéhez tartozik. (Szintén helyesen.)

Lehet arról vitázni, hogy az éppen hatályos KRESZ egy-egy rendelkezése jó-e, de abban valószínűleg egyetérthetünk, hogy a társadalmi és műszaki evolúció következtében valamiféle KRESZ-re szükség van. Ennek a bevezetése pedig el nem kerülhető adminisztratív terhekkel járt és jár ma is a közlekedő publikum, és az állam számára egyaránt. A mai, folyamatos adminisztráció többé-kevésbé természetesnek hat, a korabeli bevezetés és megtanulás pedig nehézségekkel járt.

Ha szabadjára engedjük a fantáziánkat, akkor beláthatjuk, hogy egészen más KRESZ szabályok is létrejöhettek volna annak idején, mondjuk olyanok, amelyek bizonyos előjogokkal rendelkező emberek (például meghatározott pártállásúak, nemesek, vagyonosok, nagy fekete autósok, vagy úri lócsiszárok) számára biztosítottak volna mindenkori elsőbbséget, a jelenlegi, nagyjából demokratikus, viszonylag kellemesen élhető szabályok helyett. És az akkori Magyarország anno választhatta volna azt is, hogy saját szabályokat alkot, vagy nem alkot egyáltalán – ehelyett a nemzetközi konszenzusokhoz alkalmazkodott, így aztán egy hazai átlagközlekedő jól elboldogul külföldön szinte bárhol és viszont. (Újfent szintén helyesen.)

A GDPR-ról is nagyjából ugyanez mondható el. A bevezetése az exponenciálisan növekvő adatáramlással járó digitális evolúció miatt így vagy úgy, de szükségszerűvé, sőt sürgetővé vált, és pedig a versenytorzulások kivédése és a mindenféle uniós javak és adatok zavartalanul szabad áramlása miatt és végett uniós szinten, uniós felelősséggel.

Szomorúan tapasztalható azonban, hogy a GDPR-ról szóló cikkek nagy része a cégeket terhelő adminisztratív nehézségekről és a jelentős mértékű bírságok lehetőségéről szól, kellően stresszelően, és még az erre hivatott adatvédők részéről sem látható különösebb igyekezet igényesebb tájékoztatásra a dolog lényegéről.

Az igazi lényeg ugyanis az egyéni szabadságunk, az egyéniségünk, a függetlenségünk, a személyazonosságunk, a jó hírnevünk és a vagyonunk védelme. Ne csak az adatkezelők túlpanaszolt kötelezettségeit lássuk meg, hanem, sőt sokkal inkább a magánszemélyek alapvető érdekeit is. A GDPR ezek eszköze és egyben kulturális iránymutatás nekünk és a közeljövő generációinak. A digitális térben végzett tevékenységekhez, végső soron pedig az élethez és szabadsághoz ugyanis jogcímet szerezni csak személyes adatok szolgáltatásával lehet. Data potentiae sunt. Az adat hatalom. (Az adat a jövő pénze is.)

Az alig három évtizedes digitális technika térnyerése olyan elsöprő, hogy mára lehetetlen lenne a társadalomban digitális remeteként élni. Minden közösségi akciónk digitális adatcsere is egyben.

Aki nem rendelkezik a személyes adatai és a digitális térben hagyott lábnyomai fölött, az védtelenné válik a jogellenes, rosszhiszemű tevékenységekkel, károkozó támadásokkal, bizonyos rendszerekből való kiszorulásokkal szemben és kiszolgáltatottjává válik a személyre szabott manipulációknak. A magánélet elenyészik a digitális térben. Néhány kattintással meghatározható a mozgásunk a GPS által, arcfelismerővel követhetően vagyunk (még a pszichénk is), személyes profilunk, preferenciáink, munkahelyi teljesítményünk, gazdasági helyzetünk, egészségügyi állapotunk, érdeklődési körünk, barátaink személye döbbenetesen könnyen meghatározható, lajstromozható. Felrajzolható a megbízhatóságunk, a viselkedésünk, prognosztizálható a mozgásunk és a munkahelyi előmenetelünk. Az egyéni felhasználók által kezelt készülékek, alkalmazások, eszközök és protokollok ma már olyan mértékben átláthatatlanok, hogy sincs az a szakértő, aki általánosságban birtokolni tudná az erre vonatkozó teljes technikai, informatikai háttértudást. A digitális térben eddig szabadon hömpölygő és lehalászható online azonosítókkal, mint például az IP címekkel, cookie-azonosítókkal, digitális nyomokkal olyan egyéni profilok hozhatók létre, amelyek alapjában határozhatják meg egy adott személy életét és a jövőbeli lehetőségeit, a neki felkínált digitális (vagy adott esetben politikai) termékeket.

Ma naivan, bár magabiztosan használjuk, uralni hisszük azokat az egymásra épülő állami és privát rendszereket, amelyeket három évtizeddel ezelőtt el sem tudtunk képzelni, és amelyek mára részben kötelezővé is váltak: online pénztárgép, jogügyletek biztonságát erősítő adatszolgáltatási rendszer (JÜB), NAV általános nyomtatványkitöltő rendszer (ÁNYK), online bírósági eljárás, ehhez tartozó operációs rendszerek, appok, e-mail, google, satöbbi. Senkiben nem kelt megütközést, ha bizonyos állami rendszereket csak magáncégek által fejlesztett, soha ki nem derülő indokokkal frissíteni rendelt operációs rendszerekkel működtetünk.

A Facebook, az Instagram, a Youtube és az egyéb közösségi szolgáltatók különösebben soha nem vizsgált etikai értékek mentén alapjában változtatják meg a világunkat, egyben pedig független és önkényes, nemzetközi normaalkotókká is váltak kulturális és jogi értelemben egyaránt: döntenek a szólásszabadság, a magánszféra-közérdek-reklám határairól, a felhasználók nekik (mármint a szolgáltatóknak!) megfelelő adatainak kiválasztásáról, használatáról, egymásnak és az állami hatóságoknak történő exportjáról és importjáról, marketingeszközökről, híráramlásról.

Már most kiszolgáltatottjai lehetünk a saját, sokszor ellenőrizetlen és fals adatainknak az online hitelkérelmek, a munkaerő-toborzás, a marketing vagy a közösségi média világában. A kizárólagosan választható digitális termékeket mesterséges algoritmusok ajánlják személyre szabottan.

A digitális fejlődés útjai nagyjából annyira láthatók be, mint ahogy ez a mai világ volt látható három évtizede: sehogy. Az azonban bizonyos, hogy olyan világban fogunk élni, amelyben egyre szélesebb körű és egyre intelligensebb, „trükkösebb” technológia fogja értékelni, és ha neki kell, manipulálni az adatainkat, így hamarabb fogja tudni, hogy mit gondolunk, mit döntünk, mielőtt mi magunk megtennénk. Lehetetlen lesz ezeknél a rendszereknél okosabbnak, ravaszabbnak lenni – és kívül maradni sem lesz lehetséges.

Könnyedén elképzelhető a lehetőség, hogy a jövő gazdasági-pénzügyi hatalmai, akár az állammal összefonódva az adatainkkal való rendelkezés megszerzésével, a személyes profilunk rosszindulatú manipulálásával, átkalibrálásával olyan jogszűkítő hatást gyakorolnak, aminek a vége adatrabszolgaság, rossz esetben egyfajta új, valódi rabszolgaság lehet. Ehhez képest a facebook álprofilok már most sok problémát okozó világa csupán zsenge óvoda. (A Terminátor-filmekre utalás ma még ironikus, de a kérdés nem az, hogy eluralkodnak-e fölöttünk a mesterséges intelligenciák, hanem az, hogy mikor kerül ki az uralmunk alól ez az egész. Mindenesetre már most is személyre szabottan keres nekünk a google.)

Az Európai Unió jogalkotói ezt a veszélyt ismerték föl, és látták meg az erre vezető utat. A GDPR nem kevesebbet próbál meg, mint szigorú szabályaival az uniós emberiséget szisztematikus adatgyomlálással és számonkérhetőséggel ettől megvédeni, ha még nem késő. Nem tudjuk, eljön-e a vihar, de ha eljön (úgy fest, hogy igen,) ne álljunk kiszolgáltatottan, „adatmeztelenül”.

A GDPR sikerén (is) múlik, hogy hogyan fog kinézni a jövő. Ki (mi) lesz a domináns alakítója ennek: az állami és uniós szintű választott, tehát legitim politikai hatalmi struktúrák, vagy a beláthatatlan tulajdonosi szerkezetű, tisztázatlan, labilis és képlékeny erkölcsi-etikai hátterű, a tőkén kívül mindentől elszabadulni vágyó magáncég(szörny)ek, az épp aktuális pénzügyi érdekeik mentén. Az államnak és a GDPR-ral felfegyverkező Uniónak – amelyek (elvileg még) mi magunk vagyunk – sikerül-e kontroll alatt tartania a jövő alakulását?

 

(Figyelem! A cikk nem arról szól, hogy a GDPR egyes aprólékos rendelkezései minden szempontból tökéletesek lennének.)

(A szerző ügyvéd.)

 23.jpg

Címkék: GDPR

Hajrá, Kovács néni - és a Fidesz

2018. március 25. 13:27 - csonka balázs

Van egy régi (nem túl jó) vicc, miszerint Kovács néni bemegy a körzeti orvoshoz, aki közli vele, hogy gyógyíthatatlan beteg, kevés van már neki hátra. 
– És tudna mondani valami biztatót? – kérdi Kovács néni.
– Hát… Hajrá Kovács néni! – válaszolja az orvos.

Mindig ez jut eszembe mostanában, amikor politikailag hangzik el, hogy „hajrá Magyarország”.

8_1.jpg

Szólj hozzá!

Dilettáns jogalkotás: lap vagy oldal?

2018. február 13. 11:29 - csonka balázs

A magyar törvényhozás ontja ki magából az újabb és újabb törvényeket. Miközben a törvényalkotó (jegyezzük meg, hogy ez a Fidesz) szándéka az, hogy lehetőleg minden élethelyzetet teljességgel lefedjen, a magateremtette jog uralma alá hajtson, mindeközben átesik a ló túloldalára, elfeledkezve a jogbiztonságról és a követhetőségről.

Íme egy példa a kapkodó, átgondolatlan (és ezért dilettáns) jogalkotásra:

Január elsejétől új ügyvédi törvény lépett hatályba. Az eddig hatályban volt 1998-as törvényt, amely 130 paragrafusból állt, lecserélünk egy 210 paragrafusosra, részben teljesen fölöslegesen. Az új törvény rendelkezik az okiratok ellenjegyzésének szabályairól. Eszerint az ellenjegyzett okiratot több oldalból álló okirat esetén minden oldalán a feleknek vagy arra az okiratban meghatalmazott félnek kézjegyével kell ellátnia. (Eddig minden lapon kellett.)

Aki már írt alá több oldalas szerződést, az tudja, hogy adott esetben milyen kellemetlenséggel jár a kézjegyek monoton gyártása – na, ez most a duplájára emelkedik. Arról nem is beszélve, hogy ezt követően nem lehet majd egyoldalas nyomtatással készíteni okiratot (ami pedig áttekinthetőbb lenne), mert ilyen esetben a törvény szerint minden üres hátlapot is alá kellene írni, ami – a kényelmetlenségen túl – nyilvánvaló értelmetlenség is, plusz lehetőség a visszaélésre.

Az új szabályok szerint egy páratlan számú oldalból álló szerződés esetén az utolsó, aláírás utáni, teljesen üres oldalt is alá kell(ene) írni a törvény erejénél fogva. (Aki ezt a szabályt írogatta, egyáltalán nem gondolt ebbe bele, akik pedig megszavazták, azt sem tudták, mit szavaznak meg.) Ön, Nyájas Olvasó, vajon aláírna-e így egy komoly szerződést?

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen esetben a törvényhozó gyorsan cselekszik, és kijavítja a nyilvánvaló hibát.

Hát hibásan gondoljuk.

Az ügyvédi kamara jelzése ellenére a törvényhozónak esze ágában sincs a javítás. A kamara pedig széttárja a kezét, hogy ő ugyan nem tud többet tenni: a törvény az törvény, tessék alkalmaz(kod)ni. A törvényhozó összevonja a szemöldökét: a törvény az törvény, tessék alkalmaz(kod)ni. A szerződésszerkesztő ügyvédek pedig eszik a kefét, és szépen íratják alá az utolsó, töküres oldalakat. Legfeljebb „megzorrózzák”. Az ügyfél pedig úgy érzi (teljes joggal!), hogy itt hülyének van nézve, és óvatosnak kell lennie még az ügyvéd előtt is, mert átverődhet. Ez az utolsó félmondat pedig jól jellemzi a jelenlegi magyar jogállapotokat, és kis részben megválaszolja a kérdést, hogy miért is tartunk mi itt. A szabályok nem az ésszerűséget szolgálják, hanem önálló életre kelnek, elindulnak és letapossák a virágokat.

Tudom, ez csupán egy nagyon kicsi probléma. Csak egy pici luk a sajtban. De összességében lassan több a luk, mint a sajt.

(PS: Most arról nem is írok, hogy miért hívjuk „ellenjegyzés”-nek az ellenjegyzést, ha már senki „ellen” nem irányul. Hívhatnánk például „ügyvédi felülhitelesítésnek” vagy csak simán „hitelesítés”-nek. Akkor minden laikus értené is.)

 fenyo.jpg

Szólj hozzá!

A CSOK-kal kapcsolatos írás frissítése

2018. január 25. 09:38 - csonka balázs

- lépések az államtitkárság részéről

Január 21. napján a jelen blogon kritikai írást tettem közzé a CSOK (családi otthonteremtési kedvezmény) rendszerének egy vitatott pontjáról. Az írás ITT olvasható.

A CSOK rendszeréért felelős államtitkárság részéről - a cikktől függetlenül - olyan, méltánylást érdemlő fejlemények történtek, amelyeket az igényes tájékoztatás végett itt közölnöm kell.

A problémát saját hatáskörben észlelve - még az írást megelőzően - az államtitkárság a cikkben szereplő három gyermekes családfenntartó fiatal özvegyasszony részére újabb levelet küldött, ezúttal arról, hogy az ügyben jogszabály-módosítást kezdeményeznek azért, hogy ilyesmi a jövőben ne fordulhasson elő, és a CSOK megnyíljon a hasonló helyzetbe került sorstársak előtt. A cikk megjelenésekor a levél a postán volt, így erről eddig nem volt mód beszámolni. (A levél január 24-én érkezett meg.)

Az államtitkárságról január 24-én engem, mint a blogot publikálót megkerestek, és tájékoztattak arról, hogy a Családügyi Kabinetben e kérdés is megvitatást nyert, minden miniszter támogatta, így a kritikával illetett szabályozás várhatóan márciusban módosul akként, hogy a hasonló élethelyzetbe került családok előtt megnyílik a lehetőség.

Az írásban szereplő család számára ugyan ez már csak eső utáni köpönyeg (illetve az sem, mert a támogatásban már nem lehet utólag részesülni), de a jövőre nézve ez mindenképpen üdvözlendő fejlemény.

 

 

1 komment
Címkék: CSOK

Mese a családtámogatásról és a családszívatásról

2018. január 21. 00:17 - csonka balázs

Volt egyszer egy család: anyuka, apuka, három gyerek. A fiatalok nem azért vállalták a gyerekeket, hogy támogatásban részesüljenek, hanem azért, mert így tervezték az életet. Építettek hát egy kis házat, abban laktak.

Egy napon az apuka váratlanul, tragikusan meghalt. Hátramaradt a szomorú fiatalasszony, a két iskolás fiú és az óvodás korú kislány.

A fiatalasszony dolgozott (vö: keményen dolgozó kisember), és közben lefolytatták a nem egyszerű hagyatéki eljárást. Így aztán a ház tulajdonosai örökösként 1/6-1/6-1/6-od arányban a gyerekek lettek, a többi a fiatalasszonyé. A házat azonban nem tudta már így fenntartani, és hát bizony a szomorú emlékek miatt is úgy döntött, elköltöznek a kis házból egy másik lakásba.

A házat értékesítette (ez sem volt egyszerű jogi mutatvány), és azt gondolta, hogy itt a lehetőség, otthonteremtési kedvezményt, azaz CSOK-ot felvenni.

A hagyatéki eljárás, az értékesítéssel járó hercehurca és a gyámhatósági eljárás után tehát az anyuka újra nyakába vette a várost, hogy eladó lakást keressen és CSOK igénylést nyújtson be. (Közben dolgozott, és ellátta a gyerekeket, ami neki nem mellékes, csak a mi történetünk szempontjából másodlagos.)

A bankban azonban azt mondták, hogy CSOK-ot nem vehet föl, mert a gyerekei is tulajdonosok lesznek az új lakásban.

Itt biztos valami tévedés lesz, gondolta az anyuka, írt hát egy levelet a Család- és Ifjúságügyekért Felelős Államtitkárságra. Az nem lehet, hogy a jogszabályalkotó pont őt, a fiatalon özvegyen maradt anyukát hagyja segítség (esetünkben a három gyerek után járó 2,2 millió forint) nélkül, miközben a CSOK akár 10+10 millió forint is lehet, ez folyik minden csapból! Hogy van ez? Hozzáfűzte a leveléhez, hogy amennyiben mégiscsak tényleg ez a jogi helyzet áll fenn, abban az esetben a levelét kéri kétségbeesett jogszabály-módosítási javaslatként is kezelni.

Az államtitkárságról hamar válaszolt az irodavezető: „sajnos nem áll módunkban segítségére lenni. Kérem válaszom szíves elfogadását, sajnálom, hogy kedvezőbb választ nem adhattam. Üdvözlettel”…

A fiatalasszony még írt egy levelet, hogy a jövőben várható-e változás, mert a jogszabály-módosítási kezdeményezésére nem reagáltak. Ha várható, az netán lehet-e visszamenőleges? „A családok otthonteremtési kedvezményének, a levelében leírtak szerinti módosítására nem lehet számítani. Kérem válaszom szíves elfogadását. Üdvözlettel” - írták neki hamar.

(A minisztérium a válaszokat doc formátumban csatolta az e-mailekhez, ami önmagában mutatja a szakmai felkészültséget, az élet dolgaiban való jártasságot.)

A fiatalasszony keserűen tudomásul vette (ha már ezt kérték tőle), hogy neki bizony ebben a társadalomban nem jut támogatás, mert az életkörülményei nem illenek bele a jelenlegi politikai kurzus mintázatába. És sajnos ezért nemhogy a 10+10 vagy a 2,2 milliós támogatástól esik el, de a lakáspiacon a CSOK miatt jóval megdrágult lakás árát kell kifizetnie… Éppen, hogy csak azt nem írták neki, hogy vessen magára, amiért megözvegyült.

Ez egy magyar mese. Sajnos ez egy igaz mese.

Egy szomorú mese a melldöngető propagandapolitika árnyékában.

Üdvözlettel.

FRISSÍTÉS 2018. JANUÁR 24-ÉN!
A CIKKEL KAPCSOLATBAN FRISS INFORMÁCIÓK ITT!

8_1.jpg

74 komment

A választási rendszer lehetséges reformja

2017. augusztus 13. 13:20 - csonka balázs

szubjektív írás

A demokráciákban egyaránt léteznek jól működő példák a tisztán listás, a tisztán egyéni képviselői és a vegyes választási rendszerekre is.

Nálunk a nyolcvankilences megegyezés egy vegyes rendszert alakított ki. Meggyőződésem, hogy azok, akik ennek a létrehozásában anno közreműködtek, mindannyian jó szándékkal és patikamérleggel a kézben a lehető legigazságosabb rendszer felépítésére törekedtek.

Húsz évre rá a Fidesz ebbe egy kissé belenyúlt (a kompromisszum igénye nélkül), de alapvetően maradt a vegyes rendszer: lehet egyéni és listás voksokat is leadni, és a rendszer továbbra is törekszik egyfajta arányosságra. A politikai stabilitásra törekvő választási arányosság azonban a tisztán matematikai arányosságtól szembetűnően eltér, így vált lehetségessé, hogy relatív többségre, sőt 2/3-os többségre tegyen szert a nyertes, aki matematikailag nem érte ezeket az arányokat. (És ezeket az arányokat kapná meg más párt is, ha le tudná gyűrni a Fideszt.)

Mivel e kétfajta arányosság közötti különbséget logikusan és jogosan lehet igazságtalanságként értékelni, ezért mostanság számos (helyenként aláírásgyűjtéssel is megtámogatandó) gondolatkísérlet született a rendszer megreformálására. A jelen poszt szerzője is ehhez kívánna egyet hozzátenni szerény eszközeivel – amit aztán a trollkommentelők marcangolhatnak kedvükre. Igyekszem figyelembe venni az egyéni, a listás és a vegyes rendszer előnyeit, megpróbálkozva az arányossági hátrányokat kiiktatni.

Szóval.

A Parlament épületében két tanácskozási terem van: a felsőházi és az alsóházi. (A jelenlegi országgyűlés az alsóháziban székel.)

Lehetne az egyik házat a tisztán egyéni választókerületi választások győzteseivel feltölteni, míg a másik (külön tanácskozó) ház lehetne a listás ház. Az egyénieknél inkább a helyi ügyek iránti elkötelezettség számítana, a pártbeágyazódottság kevésbé. Az egyéni szavazat sohasem jelentene a listaállító pártnak további előnyt. Független és párttámogatott jelölt azonos helyzetből indulhatna.

Mindkét ház esetén egyszerű matematika érvényesülne: egyéniben az győz, aki a legtöbb szavazatot kapja, a többi szavazat elvész. A listás választáson pedig a leadott szavazatok tiszta matematikai arányai érvényesülnének. (Nincs kompenzáció, töredékszavazat, taktikázás.)

A kétféle választást külön kellene rendezni! Mindkét ház négy évre szerezne mandátumot, de két éves eltolással lennének a választások. Így az arányosság érvényesülése mellett állna rendelkezésre a választópolgárok számára lehetőség az aktuális politikai helyzetbe beleszólni, azt kontrollálni, nem csupán négyévente. (Szerintem ez erősebb demokráciát jelentene, több motivációt a választásra, a közéletben való részvételre.)

A két ház külön-külön tanácskozna. Így jobban, más perspektívából ismerhetnénk meg egy-egy vita szakmai, politikai, regionális hátterét is. Egészen másképp folynának a viták a két házban – és ez szintén erősebb demokráciát jelentene. Nem okozna gondot az, hogy listán más a pártpreferencia, mint a helyi képviselő szakmai, regionális háttere, hogy egy adott kérdésben az országos pártvéleménytől a helyi képviselő álláspontja eltérne.

Valószínűleg egészen más arányok alakulnának ki a két házban egymáshoz képest, de ezek az arányok a matematikai arányokat és a politikai támogatások időbeli dinamikáját igazságosan tükröznék – nemkülönben érvényesülnének a nemzetközi trendek, és az azokra adható politikai válaszok.

A szavazások a két házban külön-külön folynának. A törvények megszavazásához külön-külön kellene megszerezni a többséget, ill. a minősített többséget. Ugyanígy a kormányzáshoz is. Így a kormány erősebben és folyamatosabban lenne ellenőrizhető, elszámoltatható – de mivel a konstruktív bizalmatlansági indítványokhoz is ugyanilyen arányosság kellene, nem jelentene ez feltétlen könnyebb leválthatóságot, azaz nem lenne a rendszer politikailag instabilabb. (Szerintem dinamikusabb is lenne, és így több lehetőség lenne 4 éves ciklusokon túli hosszabb távban gondolkodni.)

A politikai közép fogalma pontosabb és szilárdabb lenne, a szélsőséges kilengések kevésbé érvényesülhetnénk. (Pontosabban fogalmazva: ami ilyen rendszerben is érvényesülne, azt a politikai sodrást lehetne igazán centrumként definiálni.)

Ez a rendszer hordozná minden korábbi előnyeit. Hátrányként talán a némileg megnövekvő adminisztrációt említhetnénk, de hatékonysági elemzésekkel ez optimálisan beállítható. A képviselői létszám nem feltétlenül térne el összességében a mai létszámtól.

Szívesen olvasnék, hallgatnék vitákat e témában. Erre biztatom a nyájas olvasót is! A demokrácia ott kezdődik, hogy elhisszük, hogy valóban tehetünk a jövőnkért.

 

2015_rab_1_0_090_2_1.jpg

25 komment

Választójog és általános iskolai végzettség

2017. augusztus 12. 00:37 - csonka balázs

A Jobbik azt javasolta, hogy a választójogot általános iskolai végzettséghez kellene kötni. Munkahipotézisként vegyük ezt a javaslatot egy pillanatra komolyan, és tegyük föl az adódó kérdéseinket.

1. Képzeljünk el egy analfabéta embert. Becsületes az illető. Utcaseprőként, takarítóként vagy egy piaci zöldséges kisegítőjeként dolgozik. Lomizik, gombászik.  Vajon etikus-e ettől az embertől jogot elvenni, ahelyett, hogy adnánk neki lehetőséget, például ingyenes (esti) oktatás formájában? Arra nem jut? Ha nem jut, akkor emiatt nem inkább szégyenkezni kellene ahelyett, hogy jól elvesszük a választójogát? Bátor dolog ez? Etikus dolog ez? Bölcs dolog ez? Hogy jutottunk idáig, hogy erre nem jut?

2. A magyar állam nem vezet arról nyilvántartást, hogy ki mit végzett. Így a választásokra vinni kellene az általános iskolai bizonyítványt? És a választási bizottság tagjai lapozgatják majd, hogy tényleg végzett-e az illető? Fölülbírálja, megméri a szavazópolgárt?

3. Vagy pedig hozzájárulunk, hogy mindannyiunk pontos végzettségéről adatbázist vezessen az állam?

4. A külföldön megszerzett idegen nyelvű bizonyítványt le kell fordítani hivatalos iratként, vagy a választási bizottság dönti el, hogy az illető irat egyáltalán iskolai bizonyítványnak minősül-e?

5. Hogyan lehet föloldani azt a feszültséget, ami két olyan ember között alakul ki, akik közül az egyik hét magyar osztályt végzett magyarul, a másik (mondjuk) kilenc osztályt, de azt románul, szlovákul vagy szerbül? Melyikük szavazhat? És melyikük nem? És össztársadalmilag miért hasznosabb, helyesebb az egyik, mint a másik?

6. Mit kezdünk azzal a helyzettel, hogy ha az általános iskolai végzettséghez kötődik a választás jog – akkor logikusan bizonyos politikai erők célja a minél alacsonyabb iskolai végzettség elérése lesz?

7. Tulajdonképpen mi a baj az analfabétákkal vagy a funkcionális analfabétákkal? Az, hogy nem lehet rájuk hatni, mert nem tudnak olvasni, vagy az, hogy nagyonis lehet rájuk hatni, mert nem tudnak olvasni? És azokkal, akik ezt nagyonis ki szeretnék használni, azokról hogy-hogy nincs szó? A csalárd ráhatással miért nem foglalkozik a javaslat?

8. És akinek elveszett a bizonyítványa? Az mit tegyen? Önnek megvan?

9. Megy a körzeti orvos szavazni. – Doki, hol az általános iskolai bizonyítványa? – Anyámnál van Csólyospáloson a padláson. – Akkor nem szavazhat, doki. Viszlát. Így?

10. Mozgóurna a kórházban. Jajbocsánat, otthon felejtettem a bizonyítványomat, amikor bejöttem a kemóra!

11. Szavazni csak a szavazólapon szereplő jelöltekre lehet. Azokkal nincs semmi baj, csak azokkal, aki szavaz rájuk? Vagy ha a jelöltekkel baj van, hogyan szerepelhetnek a szavazólapon?

.        .        .

És ha így feltettük a kérdéseket, próbáljunk meg rájuk bölcs válaszokat adni!

gomba_1_1.JPG

 

217 komment