Volt egyszer egy család: anyuka, apuka, három gyerek. A fiatalok nem azért vállalták a gyerekeket, hogy támogatásban részesüljenek, hanem azért, mert így tervezték az életet. Építettek hát egy kis házat, abban laktak.

Egy napon az apuka váratlanul, tragikusan meghalt. Hátramaradt a szomorú fiatalasszony, a két iskolás fiú és az óvodás korú kislány.

A fiatalasszony dolgozott (vö: keményen dolgozó kisember), és közben lefolytatták a nem egyszerű hagyatéki eljárást. Így aztán a ház tulajdonosai örökösként 1/6-1/6-1/6-od arányban a gyerekek lettek, a többi a fiatalasszonyé. A házat azonban nem tudta már így fenntartani, és hát bizony a szomorú emlékek miatt is úgy döntött, elköltöznek a kis házból egy másik lakásba.

A házat értékesítette (ez sem volt egyszerű jogi mutatvány), és azt gondolta, hogy itt a lehetőség, otthonteremtési kedvezményt, azaz CSOK-ot felvenni.

A hagyatéki eljárás, az értékesítéssel járó hercehurca és a gyámhatósági eljárás után tehát az anyuka újra nyakába vette a várost, hogy eladó lakást keressen és CSOK igénylést nyújtson be. (Közben dolgozott, és ellátta a gyerekeket, ami neki nem mellékes, csak a mi történetünk szempontjából másodlagos.)

A bankban azonban azt mondták, hogy CSOK-ot nem vehet föl, mert a gyerekei is tulajdonosok lesznek az új lakásban.

Itt biztos valami tévedés lesz, gondolta az anyuka, írt hát egy levelet a Család- és Ifjúságügyekért Felelős Államtitkárságra. Az nem lehet, hogy a jogszabályalkotó pont őt, a fiatalon özvegyen maradt anyukát hagyja segítség (esetünkben a három gyerek után járó 2,2 millió forint) nélkül, miközben a CSOK akár 10+10 millió forint is lehet, ez folyik minden csapból! Hogy van ez? Hozzáfűzte a leveléhez, hogy amennyiben mégiscsak tényleg ez a jogi helyzet áll fenn, abban az esetben a levelét kéri kétségbeesett jogszabály-módosítási javaslatként is kezelni.

Az államtitkárságról hamar válaszolt az irodavezető: „sajnos nem áll módunkban segítségére lenni. Kérem válaszom szíves elfogadását, sajnálom, hogy kedvezőbb választ nem adhattam. Üdvözlettel”…

A fiatalasszony még írt egy levelet, hogy a jövőben várható-e változás, mert a jogszabály-módosítási kezdeményezésére nem reagáltak. Ha várható, az netán lehet-e visszamenőleges? „A családok otthonteremtési kedvezményének, a levelében leírtak szerinti módosítására nem lehet számítani. Kérem válaszom szíves elfogadását. Üdvözlettel” - írták neki hamar.

(A minisztérium a válaszokat doc formátumban csatolta az e-mailekhez, ami önmagában mutatja a szakmai felkészültséget, az élet dolgaiban való jártasságot.)

A fiatalasszony keserűen tudomásul vette (ha már ezt kérték tőle), hogy neki bizony ebben a társadalomban nem jut támogatás, mert az életkörülményei nem illenek bele a jelenlegi politikai kurzus mintázatába. És sajnos ezért nemhogy a 10+10 vagy a 2,2 milliós támogatástól esik el, de a lakáspiacon a CSOK miatt jóval megdrágult lakás árát kell kifizetnie… Éppen, hogy csak azt nem írták neki, hogy vessen magára, amiért megözvegyült.

Ez egy magyar mese. Sajnos ez egy igaz mese.

Egy szomorú mese a melldöngető propagandapolitika árnyékában.

Üdvözlettel.

FRISSÍTÉS 2018. JANUÁR 24-ÉN!
A CIKKEL KAPCSOLATBAN FRISS INFORMÁCIÓK ITT!

A demokráciákban egyaránt léteznek jól működő példák a tisztán listás, a tisztán egyéni képviselői és a vegyes választási rendszerekre is.

Nálunk a nyolcvankilences megegyezés egy vegyes rendszert alakított ki. Meggyőződésem, hogy azok, akik ennek a létrehozásában anno közreműködtek, mindannyian jó szándékkal és patikamérleggel a kézben a lehető legigazságosabb rendszer felépítésére törekedtek.

Húsz évre rá a Fidesz ebbe egy kissé belenyúlt (a kompromisszum igénye nélkül), de alapvetően maradt a vegyes rendszer: lehet egyéni és listás voksokat is leadni, és a rendszer továbbra is törekszik egyfajta arányosságra. A politikai stabilitásra törekvő választási arányosság azonban a tisztán matematikai arányosságtól szembetűnően eltér, így vált lehetségessé, hogy relatív többségre, sőt 2/3-os többségre tegyen szert a nyertes, aki matematikailag nem érte ezeket az arányokat. (És ezeket az arányokat kapná meg más párt is, ha le tudná gyűrni a Fideszt.)

Mivel e kétfajta arányosság közötti különbséget logikusan és jogosan lehet igazságtalanságként értékelni, ezért mostanság számos (helyenként aláírásgyűjtéssel is megtámogatandó) gondolatkísérlet született a rendszer megreformálására. A jelen poszt szerzője is ehhez kívánna egyet hozzátenni szerény eszközeivel – amit aztán a trollkommentelők marcangolhatnak kedvükre. Igyekszem figyelembe venni az egyéni, a listás és a vegyes rendszer előnyeit, megpróbálkozva az arányossági hátrányokat kiiktatni.

Szóval.

A Parlament épületében két tanácskozási terem van: a felsőházi és az alsóházi. (A jelenlegi országgyűlés az alsóháziban székel.)

Lehetne az egyik házat a tisztán egyéni választókerületi választások győzteseivel feltölteni, míg a másik (külön tanácskozó) ház lehetne a listás ház. Az egyénieknél inkább a helyi ügyek iránti elkötelezettség számítana, a pártbeágyazódottság kevésbé. Az egyéni szavazat sohasem jelentene a listaállító pártnak további előnyt. Független és párttámogatott jelölt azonos helyzetből indulhatna.

Mindkét ház esetén egyszerű matematika érvényesülne: egyéniben az győz, aki a legtöbb szavazatot kapja, a többi szavazat elvész. A listás választáson pedig a leadott szavazatok tiszta matematikai arányai érvényesülnének. (Nincs kompenzáció, töredékszavazat, taktikázás.)

A kétféle választást külön kellene rendezni! Mindkét ház négy évre szerezne mandátumot, de két éves eltolással lennének a választások. Így az arányosság érvényesülése mellett állna rendelkezésre a választópolgárok számára lehetőség az aktuális politikai helyzetbe beleszólni, azt kontrollálni, nem csupán négyévente. (Szerintem ez erősebb demokráciát jelentene, több motivációt a választásra, a közéletben való részvételre.)

A két ház külön-külön tanácskozna. Így jobban, más perspektívából ismerhetnénk meg egy-egy vita szakmai, politikai, regionális hátterét is. Egészen másképp folynának a viták a két házban – és ez szintén erősebb demokráciát jelentene. Nem okozna gondot az, hogy listán más a pártpreferencia, mint a helyi képviselő szakmai, regionális háttere, hogy egy adott kérdésben az országos pártvéleménytől a helyi képviselő álláspontja eltérne.

Valószínűleg egészen más arányok alakulnának ki a két házban egymáshoz képest, de ezek az arányok a matematikai arányokat és a politikai támogatások időbeli dinamikáját igazságosan tükröznék – nemkülönben érvényesülnének a nemzetközi trendek, és az azokra adható politikai válaszok.

A szavazások a két házban külön-külön folynának. A törvények megszavazásához külön-külön kellene megszerezni a többséget, ill. a minősített többséget. Ugyanígy a kormányzáshoz is. Így a kormány erősebben és folyamatosabban lenne ellenőrizhető, elszámoltatható – de mivel a konstruktív bizalmatlansági indítványokhoz is ugyanilyen arányosság kellene, nem jelentene ez feltétlen könnyebb leválthatóságot, azaz nem lenne a rendszer politikailag instabilabb. (Szerintem dinamikusabb is lenne, és így több lehetőség lenne 4 éves ciklusokon túli hosszabb távban gondolkodni.)

A politikai közép fogalma pontosabb és szilárdabb lenne, a szélsőséges kilengések kevésbé érvényesülhetnénk. (Pontosabban fogalmazva: ami ilyen rendszerben is érvényesülne, azt a politikai sodrást lehetne igazán centrumként definiálni.)

Ez a rendszer hordozná minden korábbi előnyeit. Hátrányként talán a némileg megnövekvő adminisztrációt említhetnénk, de hatékonysági elemzésekkel ez optimálisan beállítható. A képviselői létszám nem feltétlenül térne el összességében a mai létszámtól.

Szívesen olvasnék, hallgatnék vitákat e témában. Erre biztatom a nyájas olvasót is! A demokrácia ott kezdődik, hogy elhisszük, hogy valóban tehetünk a jövőnkért.

A Jobbik azt javasolta, hogy a választójogot általános iskolai végzettséghez kellene kötni. Munkahipotézisként vegyük ezt a javaslatot egy pillanatra komolyan, és tegyük föl az adódó kérdéseinket.

1. Képzeljünk el egy analfabéta embert. Becsületes az illető. Utcaseprőként, takarítóként vagy egy piaci zöldséges kisegítőjeként dolgozik. Lomizik, gombászik.  Vajon etikus-e ettől az embertől jogot elvenni, ahelyett, hogy adnánk neki lehetőséget, például ingyenes (esti) oktatás formájában? Arra nem jut? Ha nem jut, akkor emiatt nem inkább szégyenkezni kellene ahelyett, hogy jól elvesszük a választójogát? Bátor dolog ez? Etikus dolog ez? Bölcs dolog ez? Hogy jutottunk idáig, hogy erre nem jut?

2. A magyar állam nem vezet arról nyilvántartást, hogy ki mit végzett. Így a választásokra vinni kellene az általános iskolai bizonyítványt? És a választási bizottság tagjai lapozgatják majd, hogy tényleg végzett-e az illető? Fölülbírálja, megméri a szavazópolgárt?

3. Vagy pedig hozzájárulunk, hogy mindannyiunk pontos végzettségéről adatbázist vezessen az állam?

4. A külföldön megszerzett idegen nyelvű bizonyítványt le kell fordítani hivatalos iratként, vagy a választási bizottság dönti el, hogy az illető irat egyáltalán iskolai bizonyítványnak minősül-e?

5. Hogyan lehet föloldani azt a feszültséget, ami két olyan ember között alakul ki, akik közül az egyik hét magyar osztályt végzett magyarul, a másik (mondjuk) kilenc osztályt, de azt románul, szlovákul vagy szerbül? Melyikük szavazhat? És melyikük nem? És össztársadalmilag miért hasznosabb, helyesebb az egyik, mint a másik?

6. Mit kezdünk azzal a helyzettel, hogy ha az általános iskolai végzettséghez kötődik a választás jog – akkor logikusan bizonyos politikai erők célja a minél alacsonyabb iskolai végzettség elérése lesz?

7. Tulajdonképpen mi a baj az analfabétákkal vagy a funkcionális analfabétákkal? Az, hogy nem lehet rájuk hatni, mert nem tudnak olvasni, vagy az, hogy nagyonis lehet rájuk hatni, mert nem tudnak olvasni? És azokkal, akik ezt nagyonis ki szeretnék használni, azokról hogy-hogy nincs szó? A csalárd ráhatással miért nem foglalkozik a javaslat?

8. És akinek elveszett a bizonyítványa? Az mit tegyen? Önnek megvan?

9. Megy a körzeti orvos szavazni. – Doki, hol az általános iskolai bizonyítványa? – Anyámnál van Csólyospáloson a padláson. – Akkor nem szavazhat, doki. Viszlát. Így?

10. Mozgóurna a kórházban. Jajbocsánat, otthon felejtettem a bizonyítványomat, amikor bejöttem a kemóra!

11. Szavazni csak a szavazólapon szereplő jelöltekre lehet. Azokkal nincs semmi baj, csak azokkal, aki szavaz rájuk? Vagy ha a jelöltekkel baj van, hogyan szerepelhetnek a szavazólapon?

.        .        .

És ha így feltettük a kérdéseket, próbáljunk meg rájuk bölcs válaszokat adni!

Megpróbálom leírni a lehető legegyszerűbben, hogy miért kell nekünk Európa. Miért is legyen (újra) a politikai program alaptétele Európa? 

Egy. 

Az Európai Unió előtt Európában mindig háborúk dúltak. Az Európai Unió egész egyszerűen az egyetlen lehetséges garancia arra, hogy ne legyenek háborúk. 

A háborúk elkerülése az egyetlen lehetőség arra, hogy jólét legyen. 

Ha nem lenne az Unió, akkor hamar kialakulnának a kisebb, majd az egyre nagyobb olyan konfliktusok, amelyek a történelemből jól ismert módon háborúba torkollnának.

Ez ilyen pofonegyszerű. Ahol együttműködés van, ott jólét van.

(Az Unió lassú és bürokratikus – mondják az okosok. Igenám, de ennyi országot, sőt nemzetet, nemzetiséget, kisebbségeket és nyelveket kell összehangolni, koordinálni. A lényeg éppen az, hogy Európában ez koordinálva van – szemben a diktatúrákkal.)

Kettő.

A globalizáció elkerülhetetlen. Lehet azt mondani, hogy nem tetszik a globalizáció (nekem sem tetszik), de a pénzügyi, kereskedelmi, idegenforgalmi, technikai, műszaki, energetikai, vízügyi, biztonságpolitikai, mezőgazdasági, ipari, kulturális, tudományos, satöbbi helyzetben a globalizáció visszafordíthatatlan és elkerülhetetlen.

Kérdés, hogy mik legyenek a globalizációt megzabolázó, azt kézbentartó és irányító erők. A nyugati típusú demokrácia, jogrend, gazdaságszervezés, jóléti és szociális rendszer, kultúra, szabadság? Az Unió (és a mellette felsorakozó nyugati típusú országok) alapelvei?

Vagy az orosz típusú igazságszolgáltatási és gazdasági (oligarcha-) rendszer? Vagy a kínai irányított reformkommunizmus? Vagy az arab világ társadalomszervezési modelljei? Vagy a nemzetközi bűnözői hálózatok?

Mostanában dől el, hogy a globalizáció utáni világ a jelenlegi nyugat-európai világra fog-e inkább hasonlítani, vagy a fentiek közül valamelyik másikra.

Ha azt szeretnénk, hogy a nyugat-európaira hasonlítson a jövő, akkor ahhoz a világversenyben egy erős és összetartó Unió kell.

A Brüsszelezés nem más, mint annak a kinyilvánítása, hogy mi e fenti kettőnek még a végiggondolására sem vagyunk hajlandók, nemhogy arra, hogy tegyünk érte.  A politikai programok legelső pontja az európaiság erősítése kellene, hogy legyen. A Brüsszelezés egyszerű ostobaság.

Orbán Tusványoson (és máshol is) egy nemzetileg kiválasztott, kizárólagos szerep hordozójaként tüntette föl magát (minden szerénységet mellőzve, vö: "Trianon óta"). De vajon kiolvasható-e ebből a jelenlétből valamiféle nemzeti jövőkép? 

Magyarország rendszerváltás óta íródó történelmében mindig fontos szerepet játszott az, hogy a versengő pártok milyen perspektívát tudtak nyújtani az istenadtának. (Hiszen ez volt a rendszerváltás lényege.) Így a jogi és gazdasági önrendelkezés kialakítása, a gazdaságszervezési felzárkózás, az euroatlanti közeledés, majd integráció szabta meg a magyar jövőképet. Ezek voltak azok a lépcsők, amelyeken fellépve közelebb és közelebb szerettünk volna kerülni a politika fókuszához: a nyugati jóléthez. Ezek a lépések határozták meg a második Orbán-kormányig minden addigi kormányzat működésének céljait.

Orbán azonban 2010 óta a magyar társadalomtól egyre távolodik, kormányzása propagandája szerint karizmatikus, messianisztikus, szinte természetfölötti, de mindenképpen alternatíva nélküli. Jómagam azonban úgy értékelem, hogy Orbánt nagyon nagy részben a saját fizikai tehetetlensége sodorja abba az irányba, amerre tartunk. Nincs egy meghatározott, éles kontúrokkal leírható cél, ami felé haladunk, vagy Orbán szerint haladnunk kellene. (2010-ig nagyjából ez a cél a nyugati, legfőbbképp a közeli és ezért jól látható, modern, osztrák-német jólét elérése volt.)

Orbán a hitre épít. Szerinte a hazai és az európai politika jó és rossz küzdelme, amelyben az a jó oldal, amit ő képvisel. Ő pedig mindig azt az oldalt képviseli, amelyben épp aktuálisan a politikai továbbéléséhez a legalkalmasabb – függetlenül minden racionalitástól. (Ezért hit a hit, mert a racionalitáshoz kevés köze van.) A végtelenül egyszerű politika lényege az ellenségkeresés, és az ellene felépített/felépítendő fanatizmus. Ezért sem tűz olyan célt ki, mint a nyugati jóléti közeledés - hiszen ez a cél osztozna más pártok céljaival is.

A politikai ügyeket három csoportba oszthatjuk (most így önkényesen):

1. Óriási víziók az ellenségekről, amelyek működése rejtett, titokzatos, távoli és természetfölötti. Soros, Brüsszel, migránsok, kommunisták. Ezek okairól Orbán nem tehet.
2. Nemzetstratégiai ügyek: oktatás, egészségügy, elvándorlás, esélyegyenlőtlenségek, munkanélküliség és munkerőhiány, szociális ügyek, pénzügyi felzárkózás, modernizáció, jogbiztonság, stb.
3. Nemzetsratégiailag jelentéktelen ügyek: plakátok, stadionok, kisvasutak, BKK, menekültkérdés, közbeszerzések, Simicska, Mészáros, stb.

Vegyük észre azt, hogy a politika 2010 óta nem szól arról, hogy az állampolgároknak (a tömegeknek) miért, mitől lesz jobb, azaz milyen válaszokat adunk a nemzetsratégiai kérdésekre. Vegyük észre, hogy ebben az értelemben Orbán döntésképtelen (szerintem kifejezetten szorongó is) és alkalmatlan arra, hogy tehetséges, szellemi értelemben tőle független, kreatív válaszokat kínáló szakemberekkel vegye körbe magát. Nagyívű válaszokat kapunk viszont az egyes és a hármas kategóriákban: kerítéseket, óriásplakátokat és stadionokat már tudunk alkotni, de a kórházépítésről fogalmunk sincs. Ezekben a kérdésekben egész egyszerűen nincs politikai vezetés. (Persze az is lehet, hogy döntésképes lenne, de direkt nem dönt.)

Orbán azon kísérletezik, hogy hogyan lehet a 2. kérdéskörbe tartozó kérdéseket kibekkelni, vagy ad hoc  – jellemzően nagy szellemi befektetést igénylő racionalitás helyett hitbéli – válaszokkal időről-időre megúszni (elismerve a rendkívüli taktikai ügyességet, ami neki politikai győzelmet, de a nemzetnek lemaradást hoz).

Nekem erről szól a tusványosi beszéd. Itt lehet megragadni Orbán hozzá nem értését. Súlyos tévedésben van mindenki, aki ezekhez a kísérletezgetésekhez hozzájárul.

Orbán azonban a modernitástól elmaradt összmagyar társadalom hiányosságainak felszámolására már nem törekszik. Ezt csak az általa jól körülhatárolt elitnek kívánja elérhető tenni.

A minél magasabb fokú szociális biztonságért és ezzel együtt a legszélesebb és legmagasabb fokú jólétért folytatott versenyben Orbán már nem akarja Magyarországot győztessé tenni. (A fidesz-holdudvart annál inkább – ők az általános nyugati jólétet messze megelőzik.)

Magyarország felkészületlenül (döntésképtelenül) vesz részt ebben a versenyben, és Orbán Tusványoson nem egyebet tesz, mint a versenyben való lemaradásunkat szándékoltan hazugságokkal próbálja helyettesíteni ill. magyarázni. Orbán jövőképe tehát a lemaradásba belenyugodott, de azt megmagyarázó, célt nem tartalmazó magyar jövőkép, amivel párhuzamosan egy szűk elit számára hozzáférhető zárt, győztes, fideszes elitvilág létezik. Az ilyen politika sokáig túlélhet, de az összeomlása bele van kódolva a működésébe.

Ami pedig az alternatívát illeti: valóban tűnhet úgy a jelenlegi monolit médiában, hogy nincs olyan karizmatikus személy, aki a jelen magyar politikában felszínen létező összes kérdését egymaga meg tudja magas színvonalon racionálisan válaszolni (szerintem van, de ez most kevésbé fontos). De ez nem jelenti azt, hogy szakmai közösségek karizmatikus vezetővel rendelkező csoportok ne lennének képesek a jelenlegi nyitott kérdések koordinált megválaszolásával határozott célt mutató színvonalasabb intellektuális válaszokat adni. Ilyenekből pedig van bőven merítési lehetőségünk.

Tusványos a kisszerűségről szólt.

Friss hír, hogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere pódiumbeszélgetésen vett részt a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban, és itt elmondta, hogy „a magyar közösségek és a kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás.” (Tekintsünk el a nyelvtani egyeztetés döccenésétől.) 

Van itt két dolog, amin érdemes lenne elgondolkodni.

Ad egy:

Erőforrás? Mi az, hogy erőforrás? Micsoda megnevezése ez egy minisztériumnak, hogy erőforrás? Én nem akarok erőforrás lenni (mint ahogy nyersanyag, energiahordozó, termelőeszköz vagy reagens szerves vegyület sem). Pláne nem Orbán Viktor erőforrása. Ember vagyok, nem erőforrás. Amit a nemzetemért, kultúrámért megteszek, azt igaz magyar emberként, és nem erőforrásként próbálom megtenni.

Az „erőforrás” lelketlen meghatározás, alig jobb, mint a „rabszolga”. Értem én, hogy a gazdálkodási tudományok különböző területein – elsősorban vállalat-irányítási hatékonyságok ábrázolásakor és mérésekor – ez egy gyakran használt kifejezés, de állampolgárként aligha szeretnék olyanképpen mérhető ágens lenni, mint egy csúcsra járatott, éles piaci versenyben működő vállalat végletekig kizsákmányolt dolgozója (dolgoztatottja), aki e pozícióját szabadon vállalja el (elvileg).

E minisztérium elnevezése önmagában mutatja, mibe is néz minket Orbán. Engem is, őt is, őt is, és Önt, kedves fideszes szavazó, Önt is, bizony.

Ad kettő:

Döntsük már el, hogy a határon túli magyarul beszélő cigány hozzánk tartozik-e? És a szerb apától, de magyar anyától született, mindkét közösség nyelvét beszélő, kultúrájában otthonosan mozgó határon túli? És akinek csak az egyik nagyszülője az? És akinek szerb neve van, de szépen beszél magyarul is, és mégis inkább szerbnek mondja magát? És akinek három nagyszülője volt színmagyar, de mégis szlovákul neveli a gyerekeit Szlovákiában? És aki Pesten lakik, itt fizet adót, magyarul beszél, de szlovák állampolgár, mert anyja horvát, apja szlovák? És az itthoni negyedrománt vagy a külhoni nyolcadcigányt kell-e hivatalosan nagyobbra becsülni? És az amerikai magyar, aki nem tud magyarul, de büszkén magyarnak vallja magát? Vagy a félig kun, negyed székely, negyed román vagy tán egészen az? És Liszt Ferenc, aki mindig magyar útlevéllel utazott, magyarnak vallotta magát, de nem tudott magyarul?

Biztos, hogy egy Balog Zoltán nevű miniszternek kell eldönteni, ki elég magyar ahhoz, hogy tényleg magyar magyar lehessen?

Ugye ismerős: „engem nem érdekel, mit csinálnak, de azt a négy fal között csinálják”. 

A történet röviden a következő: 

A hatvanas évek végéig a liberális USÁban (is) rendszeres volt, hogy a meleg klubokat a rendőrség razziákkal zaklatta, - pedig ott négy fal között szórakoztak a melegek, rejtőzködve. Ebből lett elege néhányuknak New Yorkban (és nagyjából egyidejűleg más amerikai városban), és politikai tiltakozásokat rendeztek. 

(Jegyezzük meg, hogy a világ más részein nagyjából minden totál tiltva volt.)

A toleráns és liberális többségi társadalom melléjük állt, mert ezek az emberek mindenekelőtt emberek – értékes tagjai a társadalomnak, ugyanolyan jogokkal az élethez, a méltósághoz és a boldogsághoz, mint bárki másnak. A többségi társadalom karolta fel a melegjogi tiltakozásokat, és kérte a rendőrséget (illetve a rendőrséget irányító hatalmat), hogy fölöslegesen ne zaklassák a buzikat többé. A lényeg nem csak az önmagukért kiálló buzik bátorsága volt, hanem az is, hogy a többségi társadalom rokonszenvezett velük, és bíztatta őket a bátor politikai kiállásra. A többségi társadalom üzenete az volt: mi szeretünk és támogatunk benneteket. 

Évszázadok óta vannak különböző felvonulások, karneválok, jelmezes utcai vigaszságok szerte a világban. Amikor a melegek (nagyjából) elérték a politikai céljaikat, akkor az ottani többségi, szolidáris (simán értsd: emberszerető) társadalom igényére alakult át ez egy fesztivállá. Nyugat-Európában ez inkább egy ünneplő karnevál, mintsem egy politikai (társadalmi) tiltakozás. A fesztivál pedig azt jelenti, hogy együtt mulat hetero és meleg. A jelmezek és az esztétikai túlzások a nyugati liberális társadalmakban éppen nem a provokáció, hanem szórakozás részei – itt olyat láthatsz, amit máskor nem, itt együtt röhöghetsz a teljesen másképp élő emberekkel, sőt, a túlbuzis megjelenéssel cikizni is lehet a buzikat. (Ez különösen tárgya a szórakozásnak.) Éppen nem az erőszak, hanem a felszabadító nevetés a cél. Ha kinevetés, akkor kinevetés. Ha együtt nevetés, akkor együtt nevetés.

A többségi társadalom hívta ki a buzikat a négy fal közül, és rendezett nekik karnevált, ahol mindent szabad – még a heteróknak is.

A hivalkodó buzis megjelenés nyugaton kifejezetten nem az erőszakszülő provokáció, hanem az össznépi szórakozás része, és nem a buzik, hanem éppen a szórakozni vágyó többségi társadalom igénye. (A riói karneválnak is az öncélú, szélsőségesen hivalkodó megjelenés a lényege, persze más mondanivalóval.)

A jelenség magyarázata nem a melegek üzenetében (ne üldözz, nem vagyok más) rejlik, hanem a többségi társadaloméban: megvédelek, látod, együtt szórakozok veled, kérlek, hogy szórakoztass, mutasd meg magad, nevessünk együtt! A Pride nem a buzikról szól, hanem mindannyiónkról.

Mi itt Magyarországon nem ezt az utat jártuk be, és nincsenek folyamatos, évszázados liberális hagyományaink. Ezért jelenthet itt puszta provokációt ez a megjelenés, és ezért lehet (jogos) vita tárgya, hogy a harsány megjelenés nem kelt-e inkább ellenszenvet a rokonszenv helyett.

Egyszerűen még nem tanultunk meg együtt nevetni.

Gondolkozzunk, vitatkozzunk békésen.

♣    ♣    ♣

(Fenntartom a jogot a durván sértő kommentek törléséhez. Bocsánat.)

Balatonfüreden július 15-én kezdődnek a vizes világbajnokság versenyei.

Ma (július 4-én) véletlenül pont arra jártam.

Így néz ki a környék:

Miért nem lehet egyszer valamit úgy megszervezni, hogy egy jó hónappal előtte készen legyenek a terek, az utak, a parkolók, és a szükséges egyéb műtárgyak? Pláne világbajnokság előtt? Mondom: világbajnokság.

Szerintem az Olimpiát sem politikai okokból ellenzik az emberek, hanem egyszerűen azért, mert nem bíznak abban, hogy mi ezt meg tudjuk normálisan szervezni. És a mai minta pont ezt támasztja alá.

10 nap reménykedés. Tág ráhatással egy betonkötésnyi idő.

(Majd jön a Phelps és a slagos locsoló bácsi ráförmed, hogy öcsi, ne lépjél már rá, me' még köt!)

...

Jaaa, hogy csütörtökön kezdődik a látványos Kékszalag? Európa legnagyobb tókerülő vitorlásversenye?

Turisták, özönöljetek!

Nem, egyáltalán nem azt mondom, hogy a korábbi (videobírótlan) rendszer jobb volt, de sajnos attól félek, hogy a foci nem lesz a videobíró alkalmazásától jobb - egyszerre lesz kevesebb és több, de nem jobb, hanem más. Miért is?

1. Vegyünk például egy leshelyzetet. A bírói tévedés lehet az, hogy tévesen továbbengedi (gól), vagy tévesen megállítja a támadást (nem gól).

Az első esetben a videobíró belenéz, és azt mondja: nem gól, szabadrúgás kifelé. Oké – győzött az igazság, mehet a meccs tovább.

A második esetben a videobíró nem tud mit tenni. Hiszen nem mondhatja, hogy mégsem volt les, vissza az egész, és jöjjön újra a támadás. A videobíró ilyen helyzetben egyszerűen tehetetlen. A hatékonysága tehát 50 százalékos – maximum. De mivel a játékvezetőn és a partjelzőkön múlik, hogy az adott pillanatban milyen döntés születik a pályán, így ez az 50 százalék is magán az ember-játékvezetőn múlik. (Puhl Sándor szerint nem játékvezető, hanem játékve’ető. De ez most mindegy.)

Ráadásul, ha a bíró netán csalni akar, akkor ebben az esetben is tud(na), pont a fentiek tudatos használatával.

2. Aki olyan sportban otthonos, ahol időkérés létezik (kosárlabda, röplabda, satöbbi), pontosan tudhatja, hogy az időkérés célja az ellenfél lendületének a megtörése is lehet, ezért azt nagyon pontosan meghatározott taktikai időben kell bevetni.

A videobíró ugyanígy megtöri a lendületét a (támadó) csapatnak, így olyan belenyúlást eredményez, amit nyilvánvalóan senki nem szeretne. Kéretlen mellékhatás. És bizony, ha netán valakik csalni szeretnének, hát ezt is lehet tendenciózusan alkalmazni.

3. Persze a nagy meccseket 563 kameraállásból figyelik – mégsem lehet mindig pontos döntést hozni, ezt láthatjuk az NFL-ből. Éppen a sok kamerabeállítás miatt a vitatott jelenetek száma egyre nő, egyszerűen nem lehet videobíró-kapacitással kontroll alatt tartani mindent. Mindig több lesz a vita, mint a megoldás. Ha pedig ez nem egyenlő, akkor így is - úgy is igazságtalan.

4. A jelenlegi (tervezett) szabályok szerint csak a fontos eseményeket vizsgálja a videobíró. Igen ám, de a szabálytalanságok, a sérülések, adott esetben az alig látható ütközések is meccsdöntő fontosságúak lehetnek. Tehát a részletesség (aprólékosság) kérdésében meg kell húzni egy bizonyos határt, amit a videobíró vizsgálhat (belenyúlva a meccsbe), és amit már nem. Ezt a határt ember húzza meg, és pont ugyanolyan igazságtalan lehet, mint egy gólvonalról kipattanó labda. A videobíró tehát nemhogy a viták számát csökkenti (a vitatott esetek eldöntésével), hanem éppen egy újabb vitát generál, hogy mi tekinthető videobírót igénylő vitatott esetnek!

5. Eddig a labdarúgás ugyanolyan szabályok szerint folyt a BL döntőkön is, mint a megye nyolcban. (Talán az emberanyag különbözött kissé az empirikus kutatások szerint.) Azaz a foci a demokratizmusról, az esélyegyenlőségről, a lehetőségek egyenlőségéről szólt – ami társadalmi értelemben némi (plebejus) értéktöbbletet jelentett, szemben mondjuk az amerikai focival, ahol az elitbajnokságok elitszabályai eltávolították a sportágat az egyszerű ember (dolgozó kisember) lehetőségeitől.

6. A televíziós stúdiók meccselemző műsoraiban is számtalan utólagos video-elemzés marad megoldatlan vagy eldönthetetlen vita tárgya. Ez eddig csak az elemző műsor (tehát nem a sport) része volt – most meg a sport része lesz (lett).

7. A sportot emberek vívják emberek közreműködése mellett. A játékvezető is sportoló, a játéktér része. Nem lehet robottal fölváltani, mert akkor a játék lényege, a lelke szenved csorbát. A sport mégiscsak egy játék, ahol a csapatok (játékból) legyőzik a másik csapatot, és ezen egy csomó ember szórakozik. A bírószidás (vagy megengedőbben: a kritikai elemzés) magának a szórakozásnak a része.

8. Az utolsó érvem a legszubjektívebb. Engem ez az egész videobíráskodás a videojátékokra emlékeztet. Hogy ma már az a gyerek a menőbb, aki a videojátékon ügyesebben bőrözi meg a másikat, miközben a másik (akit megbőröztek), lehet, hogy a füvön milliószor ügyesebb. De ma a modern gépi világban ő már kevesebbet ér. Pedig nem hiszem, hogy a foci rosszabb lett volna 100-120 évvel ezelőtt sportnak, szórakozásnak, társadalmi eseménynek, vitatémának, humán megnyilvánulásnak, mint ma. És ezt így egy kicsit leértékeljük.

Szerintem.

Figyeli a videobíró

(Kép forrása: a régi Telesport főcíme - youtube)

A politikai beszélgetések, viták nehézkesek és akár fájdalmasak is lehetnek. A politika lényege azonban a vélemények ütköztetése, versenyeztetése, és a helyes válaszok megtalálása. (Vagy legalábbis ennek a megpróbálása.)

Politikai beszélgetéseket azonban leginkább a barátainkkal folytatunk, akik jellemzően nagyjából ugyanazon értékrend mentén gondolkodnak a világról. 

Vannak, akik észrevették, hogy a jelenlegi világpolitikai folyamatok, jelenségek (Brexit, Trump, sötöbö) arra vezethetők vissza, hogy nincs beszélgetéskultúra, meghallgatáskultúra, vitakultúra. Egyszerűen elfelejtjük meghallgatni egymást. Márpedig ez a fajta csend, a meg-nem-hallgatás tönkreteheti a társadalmat.

A www.zeit.de német médiumnál azt találták ki, hogy "Deutschland spricht" vagy "German talks" projektnév alatt összehoznak olyan embereket, akik (1) közel laknak egymáshoz, (2) homlokegyenest mást gondolnak alapvető politikai kérdésekről és (3) szívesen beszélgetnek, vitáznak a gondolataikról. Nem politikusokat, hanem egyszerű magánembereket.

Ehhez létrehoztak egy oldalt, ahol az erre nyitott érdeklődők lakóhely szerint regisztrálhatnak, és egy rövid kérdőívet tölthetnek ki 5 politikai kérdésről, igen-nem viszonylatban. A kérdések az EU-ról, Merkel politikájáról, a nukleáris energiatermelésről, a menekültpolitikáról szólnak. Június 18-án pedig a rendszer összehozza az embereket - akik remélhetőleg egy jót fognak egymással beszélgetni, vitatkozni, gondolatokat váltani és elgondolkozni szemtől-szembe az érvek nyílt cseréjével.

Az oldal készítői hisznek abban, hogy az egymás megértésének nehézségei súlyos veszélyt jelentenek a társadalomra. Túl gyakran fordul elő, hogy az érvek többé nem számítanak, és hogy azokat nem szemtől-szemben ütköztetik, hanem hermetikusan lezárt buborékokban tartják.

A szervezők szeretnék kideríteni, hogy hogyan is állnak a dolgok valójában, és nem csak az alapján, hogy valaki a rendszer támogatója, vagy ellenzője.

Ezt a kezdeményezést a magam részéről zseniálisnak, példaadónak és tiszteletre méltóan hazafiasnak gondolom. Ajánlom mindenkinek szíves továbbgondolásra, lefordításra, átültetésre!