„Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”

1. Erdélyi magyarként ha jövök, akkor sem?
2. Elvehetem egy magyarországi sváb vagy roma munkáját?
3. Ha alapítok 500 munkahelyet magyaroknak, esetleg húszat adhatok azoknak a német mérnököknek, akiknek a tudását is hozom?
4. Ha nem Magyarországra jövök, hanem itt vagyok, akkor (politikusként) elvehetem a trafikosok, a becsületes pályázatírók, az újságírók, stb. munkáját?
5. Oké, nem vehetem el a munkáját. De a pénzét, a befektetéseit, a nyugdíját és a lehetőségeit elvehetem?
6. Angol angoltanárként jönnék angolt tanítani, mert hívnak, és volna rá igény. Micsinájjak?
7. Akkor sem jöhetek mosogatni esetleg, ha a londoni mosogatói állásomat egy magyar vette el?
8. Sting vagyok, és jönnék egy koncertet adni. Nem lehet? Csak Quimby mehet?
9. Sebastian Vettel vagyok. Nekem a munkám az autóversenyzés. Jöhetek?
10. Én vagyok a Lidl tulajdonosa, ezernyi munkahelyet hoztam. Egy kicsit (nem mindent) elvettem Demján munkájából. Meg a Csányiéból. Micsinájjak?
11. Spanyol fickó vagyok, épp a Videoton vezetőedzője – a haverom veszprémi kézilabdaedző. Bajban vagyunk?
12. Iszonyú gazdag magyar vagyok, tojok másra. Gucci táskát veszek, pedig vehetnék tarisznyát is a kapolcsi vásárban. Nem Epélnybe megyek síelni és pénzt költeni, hanem Murauba, Ausztriába. Így elvehetem a magyarok munkáját?
13. Audit vennék, de nem tudom, ez a németek vagy a magyarok munkájának számít-e… Toporgok.
14. Iszonyú gazdag filmcézár vagyok Amerikából, hál’isten van magyar állampolgárságom is. Így elvehetem más kaszinóját, vagy így sem? (De.)
15. Kínai vagyok, Kínában élek. Varrogatom a ruhákat, amiket a magyarok hordanak. Ebből van a pici fizetésem. Turistaként jöhetek?
16. Zsidó kutatóorvos vagyok, egy csapatban dolgozunk magyarokkal, németekkel, svájciakkal. Majdnem kész a gyógyszer. Micsinájjak? (Tegyük fel, hogy a gyógyszer magyarokra is hatna.)
17. Bruce Willis vagyok. Jöhetek forgatni?
18. Néptáncos vagyok Finnországból, a néptánc fesztiválra jönnék…
19. Bolgár műfordító vagyok, Petőfit fordítok bolgárra itt. Hagyjam abba?

Az egyenes tartású (de nem rátarti) magyar országgyűlési képviselő büszkén jelentette ki, hogy az Alaptörvényt az Ipad-jén írta a Brüsszelbe tartó vonaton. Miért nem Erika írógépen a mangalicás ásotthalomi tanya poros magyar tornácán?

„Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod törvényeinket!”

1. Ez csak Magyarországra vonatkozik, vagy esetleg más országokban is be kell tartanom a törvényeket? (Netán?)
2. Kinek a törvényeit? Magyarország írott törvényeit? A szokásjogot is? Vagy a kormány és haverjai sajátos erkölcsi törvényeit?
3. Ha azeri baltás gyilkos vagyok, akkor ugye elengednek mégiscsak?
4. Ha úgy jövök Magyarországra, hogy időközben magyar politikussá is válok, akkor is érvényes a felszólítás?
5. Ez minden időben érvényes? Akkor is, amikor azt mondta egy komoly ellenzéki politikus, hogy semmi tisztelnivalót nem talál az Alkotmányban?
6. Kordont bonthatok? TV székház előtt autót gyújthatok? Néma ülő tiltakozást folytathatok?
7. Ha nem jövök, hanem itt vagyok már egy ideje, akkor van-e különbség?
8. Magyar állampolgár vagyok. Ugye tiszteletben kell tartani a törvényeket akkor is, ha épp nem tartózkodom Magyarországon?
9. Oké, a törvényeket betartom. De mi legyen a kormányrendeletekkel, a miniszteri rendeletekkel, az önkormányzati rendeletekkel, és a Nemzeti Bank utasításaival?
10. Ha a kormány kiemelt stratégiai partnere vagyok, akkor ugye nem kell annyira betartani a törvényeket, mint a versenytársamnak, akinek ezt nem sikerült elérnie?
11. Szent István törvényeivel mi van? Az a kormányra is vonatkozik, vagy csak rám, vagy senkire?

„Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod kultúránkat!”

1. Ganxsta Zolee a kultúra része? Mert szerintem szar… De ezt ugye akkor nem szabad mondanom?
2. A kultúráról kritikát mondani tiszteletlenség-e, vagy az maga a kultúra része? Ezt csak magyarnak szabad, vagy mindenkinek? (Ha szabad egyáltalán. Ugyebár. Esetleg ügyebár.)
3. Osztrák atyafi vagyok. Mi a boltban mindig köszönünk egymásnak: grüss gott. Magyarországon nem ez a kultúra járja. Tilos tehát itt köszönnöm, vagy csak nem javasolt?
4. A földmutyi, a trafikmutyi – egyáltalán a mutyi a jogszabályok vagy a kultúra része-e? Külföldiként hogyan tudok ebben kiigazodni? Mi a helyzet a pávatánccal, a köpönyegforgatással?
5. Affene: szandál-zokniban kell járnom, nejlonzacskóval?
6. Esztergomban nem szabad mondanom a kenyeres pajtásomnak, hogy jobban szeretem a Metallicát Bartóknál – ehhez át kell mennem Párkányba?
7. Álamfő vagy államfő? Nem szeretnék ugyanis kulturális szabályt sérteni…
8. Nőket szeretnék kiröhögni, lebutázni. Bárhol lehet Magyarországon, vagy csak az Országházban?
9. Akinek semmije nincs, az annyit is ér, mondta egy nagy tiszteletben álló személy. Az szegény embert tehát nem kell tisztelni, csak a kultúrát?
10. Vitathatatlanul Mekk mester a kultúránk része. Mindig tisztelni kell? …Még ha kormányt vezet, plakátokat nyomtat is?

Mindhárom plakátra egyaránt

Vajon miért nincsenek ilyen plakátok külföldön? Ekkora zseni a mi miniszterelnökünk? (Lehet. Nem mondom, hogy nem lehet.)

Ezek csak akkor érvényesek, ha Magyarországra jövök? Ha ide születtem, akkor nem? Vagy mégis?

Ezek csak akkor érvényesek, ha külföldiként jövök Magyarországra, vagy a magyar állampolgárokra is?

Gazdag (de csak kissé gátlástalan) külföldi vagyok, őbölygős sok pénzzel a zsebemben, és veszek Rogán cégétől magyar állampolgárságot. Innentől nem jött embernek, hanem itteni magyarnak számítok, és eltekinthetek a fentiektől?

(Ha valaki nem tudná, vagy esetleg nem tisztelné, annak mondom, hogy az őbölygős egy magyar szó, a magyar kultúra része, nagy mennyiséget, nagy sokaságot jelent. Ha nem tiszteled, hopp, máris hibáztál!)

(Még az is lehet, hogy nem ellipszilon, hanem pontosjé.)

Tépelődő miniszterelnökünk illő szerénységgel azt találta mondani a szokásos pénteki rádiós monológjában, hogy „tíz éve vagyok miniszterelnök: ha fölsorolnám az összes hibát, amit elkövettem, itt ülhetnénk 10 óráig”. Szívesen megvártam volna, mit is tart ő hibáknak, de ez lényegében elmaradt. Nemcsak önkritikus volt, de nagyvonalú is. (Nem, nem ücsörögtem volna 10 óráig.)

A korrupcióval és mutyival hadd ne foglalkozzak most, már csak azért sem, mert az nem hiba, hanem bűn.

Az első számú hiba azonban az elvtelenség. Orbán rendszerében minden elképzelhető, sőt (az ő saját szavaival) annak az ellenkezője is – és ez a baj.

Ha lenne egy tökös, programalkotó, elveit rögzítő, ahhoz önmagát szigorúan tartó miniszterelnök, egy erős országgyűléssel mögötte, akkor a társadalom sem állna nyakig a talajvesztettségben. Az ugyanis az elvtelenségből egyesen következik.

Nem az a baj elsősorban, ha nemzeti, konzervatív (esetleg liberális, baloldali, szocialista vagy zöld) a kormányzó erő, hanem hogyha elvtelen, kiszámíthatatlan. Ha a társadalom tagjai és a befektetők nem tudják megmondani, hogy fél év múlva mi lesz itt, lesz-e netadó, vagy nem. Bezárnak-e boltokat, vagy nem. (Mi mindannyian befektetők vagyunk.)

A vasárnapi zárvatartás, az oroszok, a paksi bővítés és az ország unalomig ismételt többi ügyében is lehetne racionális eszmecserét, kölcsönös meghallgatást tartani: az érvek ütköztetését értő módon dolgozná fel az istenadta. De ezekben a kérdésekben nem az orientál, hogy mi következik a (nem létező) elvekből vagy a (szintén nem létező) kormányprogramból, hanem az számít, mit mond Orbán – az adott pillanat hevében. A macska azonban nem foghatja meg egyidőben keleten és nyugaton is ugyanazt az egeret. Nem lehet valaki egyszemélyben kordonbontó anarchista és plakátőriztető rendpárti uraság.

Addig ne várjunk változást, amíg csak csücsülünk várván, hogy az ügyek és a saját véleményünk, mint a sült galamb röppenjék a szánkba.

A rendszerváltás lényege az volt, hogy történelmi tradícióink jogán csatlakozzunk Európához: a szabadság, a szociális jólét és a kultúra otthonához. Csatlakozzunk, azaz osszuk a sorsát. (Orbán akkor még Európa-elkötelezett, fejlődésben hívő, modern politikus volt.)

Csatlakoztunk. Válhatnánk büszke európaiakká is, akik felelősséget éreznek egész Európa jövője iránt.

Tekintettel arra, hogy a schengeni határokon belül szabad mozgás létezik, és egyébként is az unió legfontosabb pillére a mozgás szabadsága, így nem vitásan a menekültügy és a bevándorlásügy az egész uniót terheli. (A menekültek céljai egyébként sem mi vagyunk.) Nem egy nagy agytornamutatvány ez.

A jelenlegi jogi helyzet e kérdésekben nem vitásan rossz, módosításokat igényel.

Orbánnak, a kisszerűnek azonban a hatalom kell. Rájött, hogy ő már (számos ok miatt) nem tud komoly tényezővé válni Európában. Komoly tényezőként ugyanis azt választaná, hogy komoly javaslatokat tesz le az Unió asztalára e kérdésben, és latba veti karizmáját.

Ő azonban ezt meg sem próbálja. Azt a lehetetlenséget hirdeti, hogy e kérdések a tagállamokra tartoznak. Ócska kommunikációs trükkökkel pedig e helyzetből belpolitikai tőkét próbál faragni. A rend nála ezt jelenti: megbüntetni, elzavarni. (Majdnem minden fontos társadalmi kérdésben ez megy: megbüntetni, elzavarni. Ismerős, ugye?)

Egy kisszerű kiskakas a saját szemétdombján játssza az urat.

……

Én is kisszerű vagyok (enyhítem önvádamat: azzá vagyok kénytelen válni), mert ezzel az ócska kérdéssel foglalkozom. Kisszerűség helyett pedig két komoly dologgal is foglalkozhatnék/foglalkozhatnánk:

1. Komoly javaslatokat tenni a nagyok (az EU) asztalára. (Vö: "nagyszemétdomb" vagy "nagynemszemétdomb" - ízlés szerint.) 
2. Végre az itthoni komoly kérdésekkel is foglalkozni. (Egészségügy, oktatás, a leszakadás megállítása, sötöbö. Vö: "nemszemétdomb".)

……

Mind kisszerűek is maradunk, amíg azt latolgatjuk lelkesen, hány életet is lehetne elvenni (ingyen) a halálbüntetéssel, ahelyett, hogy (mondjuk) azon töprengenénk felelősséggel, hány beteg életét lehetne (persze drágán) megmenteni korszerű orvosi tudással, egészségügyi eszközparkkal, felkészült és megfizetett dolgozókkal.

Hé, kakas, lazuljá’ má’ le, vagy pucoljá’ innét!

A pusztítás és a halál rendszere egy demokratikus rendszerből nőtte ki magát. A demokráciát nem elég megalkotni. Nem elég a politikusokra bízni. Mi magunknak kell minden percben őrködni, hogy működjön.

…

A jólét oda terem, ahol szabadság és szolidaritás van. Ahol tisztelet, elfogadás, befogadás, tolerancia van. Konfliktuskeresés helyett konszenzuskeresés. Vitatkozhatunk. A kívülrekedtek lesajnáló gőgjével illethetjük megvetéssel a nyugatiakat, mégis így van. Úgy tűnik, mintha ez törvényszerűség lenne.

…

A mai német önbecsülés azon (is) alapszik, hogy szembenéztek a tettekkel. Felelősséget éreztek és gyakoroltak. Egyszerű, de nem könnyű: felelősségvállalás kifelé és egymás iránt. És a társadalmuk ma működik.

…

Évszázadokon át egymással harcban álló népek kötöttek békét. Rájöttek, hogy a béke felvirágoztat. Ami a franciák, britek, belgák, hollandok, németek és egyebek között működött, működhetne keleten is. Aki ezt eddig elmulasztotta, az mind hibás.

…

Az első háború után még nem. De a második után a győztes nem tiporta el a vesztest. Nem törekedett a megsemmisítésére. Nem alázta meg. Partnerül fogadta (nyugaton), és felvirágoztatta. A virágoskertet együtt gondozták – az pedig virágzik azóta is. Talán nem is kell mindig legyőzni a másikat.

…

Belső és külső harc. Kirekesztés, konfliktusélezés. Ez volt a győzelem napja előtt. Azóta megbékélés, tisztelet, a másik meghallgatása, konfliktuskezelés. Ami követésre érdemes, azt érdemes lenne követni. A jólét eredményei magukért beszélnek.

…

Más népek, emberek lenézése előbb-utóbb pusztulást és halált hoz. Mindig.

…

A béke a jólét szükséges záloga. A másik ember/nép értő meghallgatása a béke szükséges záloga.

...

A győzelem napja a mi ünnepünk is. Mindannyiunké, akik megértjük, miről szól a győzelem.

Ünnepeljünk hát - mindannyian!

(Patetikus gondolatok egy patetikus napon.) :-)

A büntető törvénykönyv létének célja a megelőzés. Azért alkotta meg a társadalom a kellő szigorral, hogy a törvényi fenyegetettség tartsa távol a lehetséges bűnelkövetőket attól, hogy a társadalomra veszélyes cselekményekbe ártsák magukat.

Ez csak akkor működik, ha nem csupán a fenyegetettség súlyos, hanem a kiderülés és elfogás is valószínű. Számtalan írás foglalkozik annak a statisztikai elemzésével, hogy önmagában a törvényi fenyegetettség súlyosítás nem jár a bűnözés csökkenésével.

Ennek belátására legjobb az iskolai puskázás mindannyiunk számára érthető példája.

Általában a tanárok azt mondják, hogy aki puskázik, és lebukik vele, az elégtelent kap. Ennél jobban nem lehet büntetni a puskázást. Van azonban olyan tanár is, aki ha észreveszi a puskázást, akkor elveszi a puskát, és elsőre csupán figyelmezteti a nebulót.

Ha azonban a tanár a dolgozatírás közben tíz-húsz percre elhagyja a termet, esetleg ez ismert szokásává is válik, akkor a puskázás csúnyán elharapódzik. Legsúlyosabb büntetés ide vagy oda.

A puskázás elterjedtsége tehát nem attól függ, hogy kivégzik-e az illetőt, hanem attól, hogy mekkora az esély a lebukásra. Tapad-e rá a tanár sas szeme.

Lefordítva:

A bűnözés visszaszorítása érdekében a legfontosabb az lenne, hogy a rendőrséget erősítsük, tegyük jelenlévővé, hatékonnyá, megbízhatóvá, erősítsük a szakszerűségét, a felszereltségét, a magabiztosságát. Támogassuk a vagyon és életvédelem egyéb eszközeit. Becsüljük és fizessük is meg a békénk és biztonságunk őrzőit. Magas színvonalon oktassuk őket. Bízzunk meg bennük! Szervezzünk jó polgárőrséget, vegyünk részt abban, és támogassuk az egyéb efféle (törvényes) szervezeteket.

No persze egyrészt pénzbe, másrészt időbe kerül (míg beérik). Semmiképpen nem hirtelen válasz a bajokra. (Ahogy ma fideszelemzőül mondanánk: nincs benne kommunikációs innovatív termék.)

A halálbüntetés léte kevésbé számít. Bent a trafikban sem akkor érzed magad nagyobb biztonságban, hogy létezik a halálbüntetés, sokkal inkább akkor, ha rendes a közvilágítás, az utcáról belátni, és éjjel is időnként arra kanyarodik egy rendőr vagy polgárőr autó.

A mai magyar politikában viszont nyugodtság, higgadtság nincs: most mindig hirtelen válaszok kellenek, még az sem baj, ha ezek fölfújható műanyagválaszok is. Ezért vállalja a kérdéses koma a gyors marhaságotbeszélést inkább, mint a nyugodt elgondolkodó megnyilvánulást, higgadtságra intést. Soha ne higgyetek egy kapkodó politikusnak!

...

[Akkor lenne a halálbüntetés a megoldás, ha a cél nem a társadalom hatékonyabb védelme lenne, hanem ha szeretnénk egy olyan kollektív perverz hatalmi tudatot a markunkban tudni, hogy bizonyos esetben a rossz emberek jogszerűen leölhetők. Ez az érzés az általános (isteni) erkölcs legmagasabb rendű megingathatatlan tudatától mindannyiónkat kissé távolítana.]

A szocializmus (baloldalizmus) és a liberalizmus is részben az emberek egyenlőségéből eredezteti a feladatait: a baloldalizmus esetén a lényeg abban áll, hogy a társadalmi javakhoz mindenki a lehető legjobb tárgyi esélyekkel és legegyenlőbb lehetőségekkel férhessen hozzá, míg a liberalizmus esetén abban, hogy mindenki azonos jogokkal vegyen részt a hozzáférésben, a siker pedig a saját képességein és készségein alapulhasson. (Túlegyszerűsítetten.) Az egyenlőség az igazságból ered, más-más felfogásban. Ezek az izmusok igazságkereső izmusok.

A konzervativizmus elveti az egyenlőség efféle igazságtartalmát. Az ő igazságkereső lényege abban áll, hogy az emberek és az emberi csoportosulások eleve nem egyenlőek, és azokat támogatja, akiket hasznosnak ítél a társadalom szempontjából. Ők azt gondolják, hogy különféle társadalmi csoportokat lehet támogatni vagy háttérbe szorítani, aszerint, hogy az adott csoportot, annak társadalmi értékeit az aktuális hatalom hogyan árazza be. (Pl.: a házas párkapcsolat értékesebb, mint az élettársi közösség; a gazdagabb ember értékesebb, mint a szegény; a magasabb presztízsű klub tagjai magasabb emberi megbecsülést érdemelnek, stb.)

Orbán meggyőződéses liberális volt. Egykor.

Orbán azonban megszállottan akarja a hatalmat. Erősebben, mint amilyen erős a meggyőződése volt.

(Kövér legalább meggyőződésesen akarja a hatalmat: meggyőződése, hogy rajtuk kívül bárki, különösen a szocialisták – később a liberálisok – tönkreteszik az országot, kiszívják a zemberek vérét.)

Orbán rájött, hogy miért hasznos neki a (nemzeti) konzervativizmus álcája a liberális helyett. A fentiek hideg mérlegelése szerint azért, mert ebben az eszmerendszerben lehet a különféle társadalmi és gazdasági erőket, csoportosulásokat, személy- és vagyonösszességeket a politikai célszerűség, pillanatnyi hasznosság szerint különbözően értékelni, támogatni vagy elvetni (esetleg megvetni) - anélkül, hogy a magyarázatokkal túlságosan sokat kellene vacakolni. Ebben lehet az igazságot, a meggyőződést képlékenyen osztani, az áramlásokat irányítani, kavarni. (Nem szándékozom bántani a meggyőződéses értékteremtő konzervativizmust, mint érték- és elvrendszert: Orbán nem konzervatív, hanem ennek csupán az álcáját használja a maga pragmatizmusa szerint.)

Ezért lehet Orbán rendszerében különböző gazdasági csoportokat „stratégiai” együttműködőknek kinevezni (és helyzetbe hozni), egyidejűleg az ezek ellenfeleinek útját megnehezíteni (a Coca-Cola stratégiai partner, a Pepsi nem - hm, hm). Ezért lehet pályáztatások nélkül tendereket kiírni, személyre szabott jogszabályokat alkotni, meggyőződések és elvek nélkül politikai elkötelezetteket kinevezni, stb… Ezért lehet az, hogy aki tegnap a kegyeltjük volt, ma ki van ebrudalva.

A társadalom azonban éhezi és szomjazza az igazságot. Pénze nincs, jogai is csorbulnak – ennyije azonban mindig marad.

Ha nincs igazság, akkor a rendszer előbb vagy utóbb bukik. Tudhatnánk, mert láttunk már ilyet.

A mai helyzetben a bukást sietteti a gőgösen kérkedő politikai pökhendiség, a mindenütt egyre nyilvánvalóbb amatőrizmus (amit ráadásul profizmusnak állítanak be), a bölcselet teljes hiánya, az értékteremtéstől való teljes eltávolodás, a politikai felülkerekedés nyilvánvaló kéje.

A Fidesznek nincs következetes, elvszerű és koherens programja, olyan paradigmája, amin a kormányzás alapszik. Túl vagyunk azon a ponton, hogy ezt a hiányt a kommunikáció továbbra is el tudja fedni.

…És a kérdés innentől kezdve nem is az, amit a cím rejt. Hanem az, hogy a bukást felelősségre kész, elvszerű baloldal, liberális és konzervatív oldal fogja-e várni, kapunk-e végre elveket, vagy csupán a politika következő szemfényvesztő, szélhámos csapata lovagolja meg majd a lehetőséget.

Orbán tehetséges politikus. Tehetsége a társadalom hangulatának kis-közepes mértékű befolyásolásában, nagy mértékű meglovagolásában, végső soron pedig a hatalom megragadásában és megtartásában valósul meg leginkább (ill. még kolbásztöltésben, focinézésben, sötöbö). Ez elismerésre méltó teljesítmény, ami azonban minőséget nem hozott. A magyar társadalom ma nincs közelebb a nyugati, nyitott, beengedő, belátó, hatékony és önreflexív gondolkodáshoz, így (vagy úgy) közvetetten a személyes vagy társadalmi jóléthez (megengedőbben: „jobbléthez”), mint Orbán előtt.

Az, hogy Orbán önmagában, vagy a körülötte létrejött csoportosulás (mindenekelőtt Kövér és a mára kiebrudalt Simicska) által tehetséges-e ebben a műfajban, azt majd az idő megmutatja. Mindenesetre Simicska teremtette elő, és áramoltatta a pénzt a kommunikációba, ami az Orbáni politika majdnem kizárólagos alapja. Mióta Orbánék rájöttek, hogy a hatalom a kommunikáció eszközével szerezhető meg, szúrólángszerűen minden erőforrásukat ide koncentrálták. A kommunikációjuk legelső és legfontosabb feladata pedig az volt, hogy a baloldaliságról és a liberalizmusról (mint az általuk élősködésre kiszemelt nemzeti konzervativizmus ellentételeiről) ne lehessen értelmesen beszélni. Ezeket a közgondolkodás tarka kertjéből gonosz kertészként vegyszert nem kímélve örökre kigyomlálni. Felfoghatatlanul sok pénzt és munkát öltek ebbe a feladatba – a jelek szerint sikeresen.

Számtalan írás foglalkozik azzal, hogy ma a „baloldaliság” vagy a „liberalizmus” vállalhatatlan, mert egyfajta hallgatólagos társadalmi egyetértés van abban, hogy ezek „hazaáruló”, kártékony, értéktelen gondolatrendszerek, de legalábbis meghaladottak. Gyomok. Elég csak a cikkeket, vagy (leginkább) a kommenteket olvasgatni.

Miközben a baloldaliság vagy a liberalizmus tisztességes lényege pofonegyszerűen meghatározható és kommunikálható (lenne), ez pedig elengedhetetlenül szükséges (lenne) a társadalmon belüli egészséges értékteremtéshez – minden értelemben.

Az Orbán-rendszer leváltásának a kulcsa nem valamiféle személyi vagy társadalmi összefogás. Nem számít a személyek összességének a számossága. A siker alapja az, hogy ki tud-e alakulni egy olyan (új) kommunikációs evidencia (ha tetszik: média-evidencia) a politikai értékek mentén, ami alapján a párbeszédek lefolytathatók.

Baloldaliság? Jusson több (nagyobb arányú) társadalmi jószág a gyámoltalanabbaknak, szegényebbeknek, elmaradottabbaknak, mint eddig. Vállaljanak a gazdagok több terhet! A társadalmi igazság szerint legyen kifejezett, vállalt cél az, hogy eséllyel élhessen jobban minden olyan személy, akinek a jövedelme, vagyona és egyéb jószágai nem felhalmozási céllal termelik újra önmagukat. Jószágot írok, nem csupán pénzt, de egészségügyet, oktatást, kultúrát, mobilitást, közbiztonságot, jogegyenlőséget, sport- és szabadidős lehetőségeket, jó levegőt és stressz mentes életet (és ehhez hasonlókat) is. Rend.

Liberalizmus? Vállaljunk felelősséget a tetteinkért! Ne az ellenséget keressük, hanem a saját felelősségünket a lemaradásért, a kudarcokért! Jogegyenlőség, hatékonyság, modernizáció, innováció. A másik ember feltétlen tisztelete, helyzetének méltánylása. A másképp gondolkodás meghallgatás, nyitottság, beengedés. Demokrácia. Egyáltalán: gondolkodás, igazságkeresés. Rend.

Ennyi.

Az lesz sikeres, aki ezeket képes egyszerűen, hatékonyan és hitelesen kommunikálni. Az a csapat lesz sikeres, aki fel tud építeni egy olyan hátteret, ami ugyanolyan hatékonysággal tudja visszaépíteni a józan, racionális kommunikációt ezen értékekről, mint ahogy Orbánék (Simicskástul) ezt lerombolták.

Ez rengeteg munka, pénz, kitartás és hitelesség kérdése. Plusz pénz. Meg plusz még pénz.

Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, mint a nyugat. Mi is megérdemelnénk a jobb életet. Ezt mondták a liberálisaink Deáktól Adyn át Bibóig, a baloldalijaink Petőfitől Aranyon át József Attiláig, és ezt tanácsolnák ők ma is. Vállalni és büszkén hirdetni kellene őket. Megmagyarázni is, ha kell.

Nincs tisztán baloldali, konzervatív vagy liberális módon gondolkodó személy. Mindből van mindannyiunkban egy kevés, persze kérdésenként és személyenként különböző arányokban. Ne mondjunk le a saját értelmes gondolkodás teljességéről. Eddig engedtük ezt – ezért (is) tart itt az ország.

A Quaestor-ügy jó alkalom, hogy elővegyük ezeket az evidenciákat, amelyek mindig is evidenciák voltak. Már régóta annak kellene őket valójában is tekintenünk. De nem tesszük, és ez minden írástudó felelőssége. A legfőbb felelősségünk az, ha elmaradnak az igazi tanulságok, illetve ha a tanulságokat nem tesszük közkinccsé, általános ismeretté.

Szerintem legalábbis ez lenne/lehetne a lényeg most. Szóval.

♦  ♦  ♦

Egyszerű gondolat: a nagyobb hozamú befektetés mindig nagyobb kockázattal jár.

Úgy érzem, a társadalmunk egyszerűen nem veszi tudomásul ezen alapvetést.

Pénzügyi szakemberek (valamilyen fokon közgazdaságot tanult emberek) is figyelmen kívül hagyták e szabályt. Mindannyiunk feladata lenne a nyugodt, gondos elmélyülés arról, mit tudunk, és mit kellene tudnunk a befektetéseink sorsáról, a mögötte álló rendszerekről. Értsük, hogy tulajdonképpen mit és milyen áron várunk a befektetéseinktől.

♦  ♦  ♦

Külön blogot (egész konferenciákat!) érdemelne annak a kielemzése, hogy a magyar társadalom miért annyira egysíkúan árérzékeny a termékek beszerzését illetően – sokszor az ár-érték tényezők ill. a minőség tényezőinek alapos vizsgálata helyett. Ennek a következményeit tudnunk kellene fölismerni, és tanulságként levonni. Szinte soha sincs olyan, hogy olcsó-jó, a csak most-csak önnek hihetetlen előnyös befektetés pedig egyszerűen nem létezik.

♦  ♦  ♦

A quaestorosokat az állam vagy megsegíti majd, vagy nem. Ez egy szimpla politikai döntés lesz a kormány részéről, az alapján, hogy milyen politikai tőkét lehet a segítségnyújtásból elérni – az adófizetők pénzéből.

A befektetőknek (ha mégoly kis összegű befektetésekről is van szó) azonban tudniuk kellene, hogy a saját pénzükért ők maguk vállalják a legfontosabb, elsőrendű felelősséget.

Ez több dologban is meg kellene, hogy nyilvánuljon:

(1)    Nézze meg mindenki, hogy mibe fektet be. (Hihetetlen, de sokszor ez is elmarad.)

(2)    Képes legyen mindenki magának racionálisan levezetni, miért, mi alapján választja az adott befektetési terméket az ígért hozam mértékén kívül.

(3)    Aki hibásnak tartja a magyarországi kondíciókat (pénzügyi, jogi vagy más szinten), legyen arról valamilyen saját meggyőződése, hogy mit tesz ez ellen. (Pl: kikényszeríti-e a választások előtt, hogy egy párt programot alkosson, vagy hagyja, hogy programalkotás nélkül, „pofára” választ.)

(4)    A befektető kikényszeríti-e a befektetési csoport (jelen esetben a Quaestor) ügynökétől, hogy minden apró részletre kitérjen, elmagyarázza a rendszert? Ha ez megtörtént, felelősségre vonja-e magát az ügynököt? Felelősségre vonja-e önmagát? Követeli-e a rendszer teljes felelősségre vonását? Mindent megtesz-e, amit a befektetett pénze megérdemel? Elgondolkodik-e a politikai feladatain – igen: a saját feladatain?

(5)    Kikényszeríti-e most a kimerítő politikai magyarázatokat?

 ♦  ♦  ♦

Különböző javakkal, termékekkel rendelkezünk: pénz, értékpapírok, autó, ingatlan, ingóságok. Ez rendben van.

De rendelkezünk egészséggel is, munkaerővel, gondolatokkal, kreativitással, társadalmi kapcsolatokkal, hobbival, sporttal és szabadidős aktivitással, vágyakkal is (satöbbi).

Vajon képesek vagyunk-e ezeket az értékeinket olyan rendszerben kezelni, gondozni, amiben a pénz csak egy tényező a számos rendszeralkotó tényező közül?

(A személyes tapasztalatom az, hogy a pénzt nem tudjuk ebbe a rendszerbe ugyanolyan mérlegképző értékként beállítani, mint a többi nem-vagyoni értéket. A pénz mindig egy külön mérlegben szerepel.)

♦  ♦  ♦

Az általános iskolában oktatják Mengyelejev periódusos rendszerét, a fenolftaleint, Babilont, azt, merre vonult Szkander bég, mi a rábaközi makkos párna, milyen beszédet intézett I. Leó pápa Attilához.

Pénzügyi ismeretet nem. Pénzügyi ismeretre nyitó ismereteket is csak elvétve.

Ez talán a legfontosabb: sürgősen nekiállni együtt gondolkozni azon, hogy ezt hogyan lehetne beleemelni az általános műveltség kritériumai közé.

♦  ♦  ♦

Az oktatás mellett ugyanez vonatkozik a közvélemény formáló írástudók kiemelt csoportjára: a médiára is. Minden lehetőséget meg kellene ragadni arra, hogy olyan médiatermékek készüljenek, amelyek a pénzügyi kultúrát terjesztik úgy elmélet, mint gyakorlati szemmel is. A médiának feladata lenne erre társadalmi igényt ébreszteni, és ezt kielégíteni egyaránt.

♦  ♦  ♦

Tekintsük át a jogszabályi környezetet. Ami jó jogszabályaink vannak, azokat alkalmazzuk! (Jelen esetben: zár alá vétel, biztosítási intézkedések, nyomozati, rendészeti kényszerintézkedések, stb.)

Ha szükséges a higgadt, indokolt, széles társadalmi bázison nyugvó módosítás, akkor tegyük azt vita tárgyává.

De! Ahol fölöslegesen burjánzik a jog, ott lássunk neki a burjánzás szakszerű felmérésének, a rendszer egyszerűsítésének elvi és gyakorlati megtervezésének, társadalmi vitára bocsátásának, végül megvalósításának.

♦  ♦  ♦

Próbáljuk meg a társadalmat, mint rendszert mindannyian megérteni, összefüggéseiben vizsgálni, tanulni-tanítani és erre kényszeríteni a közügyeinkben súlyt jelentő írástudóinkat!

Én erre alapoznám a következő kormányprogram egyik pillérét. Rendezni végre közös dolgainkat…

Orbán rendszer alapja az, hogy az ő hatalomgyakorlása szempontjából nélkülözhetetlen emberek száma a lehető legkevesebb legyen, viszont azok mind neki és kizárólag neki dolgozzanak teljes elkötelezettséggel. Így a hatékony a döntéshozatala, egyszersmind a legstabilabb a hatalma. Minél kevesebben vannak, annál inkább azt csinál, amit akar. Ezt először a Fideszen belül, majd az országon belül csinálta/csinálták meg. Ezt nevezik diktatúrának egyesek. (A fene tudja… Ez filozófiai sík, de mintha igazuk lenne…)

(Az országgyűlési és az önkormányzati képviselő önálló saját hatalommal rendelkeznek. A kormány tagjai, az államtitkárok a miniszterelnöktől függenek. Ezért is van az, hogy a hatalomgyakorló országgyűlési képviselők létszámát a felére csökkentették, miközben a hatalommal nem rendelkező, végrehajtó adminisztrátorok, államtitkárok és egyebek létszáma riasztóan megduzzadt. Ez összességében sokkal, de sokkal többe is kerül, mint a korábbi rendszer. A látszat szempontjából elég, hogy kevesebb a parlamenti képviselők száma – hadd örüljön a választópolgár a látszatnak.)

A fontos embereket azonban nagyon jól meg kell fizetni. (Itt hétköznapi értelemben véve felfoghatatlan mértékű pénzről van szó.) Logikus, hogy kevesebb embert olcsóbb megfizetni, mint sokat. A megfizetés ellenőrizhetetlen, vagy másképp fogalmazva lopott pénzből történhet (mert nagyon sok, lekönyvelhetetlen pénzről van szó).

Ezek a „fontos emberek”, vagy más néven „nélkülözhetetlen támogatók” teszik azt lehetővé, hogy működjön a kommunikáció (ez a legfontosabb), és a társadalom egyéb alrendszerei: közigazgatás, jogalkotás, szociálpolitika, rendészet, ügyészség, humánerőforrások, satöbbi.

Magyarország azonban féldemokratikus ország, még mindig elég okosnak és taktikusnak kell lenni a lopáshoz (lekönyvelhetetlen pénz folyósításához). A vezetők egy részének elég, ha olyan pozícióba kerül, ahol csendben kilopkodhatja magát az alája rendelt rendszerből. Így tud venni mindenféle vezető „széles körű családi összefogással” százmilliós ingatlanokat. (Vegyük észre, hogy Orbánnak nem érdeke a kormányzati korrupció csökkentése. Sem.)

Másokat, akinek nincs ilyen pozíciója, Orbán maga fizeti meg. Saját zsebből. (Ami ugyebár a mi zsebünk.)

Orbánnak nem kell azon spekulálnia, hogy az emberek jobban éljenek az országban, hanem elég az, hogy a nélkülözhetetlen emberei mindent megkapjanak, tartsák hatalomban őt, és tegyék a dolgukat – propagandát csináljanak (mindenekelőtt), de nyilván a kormányzást (közigazgatást), a rendészetet, a jogalkotást és a többit is irányítani kell. Ezen emberek fizetéséről eddig az állam vagyonát féllegálisan dézsmáló Simicska gondoskodott (aki mellesleg cserébe kért is beledumálási jogot a politikai döntésekbe.)

Az adókat nem lehet tovább emelni. Az embereit azonban fizetni kell. Miből?

És itt jön be Paks ügye. Az oroszok irdatlanul sok pénzt ígértek. Ellenőrizhetetlen (féldiktatórikus vagy egészen diktatórikus eredetű) orosz forrásból. Annyi lopható el, amennyi csak kell. Ez nagyságrendekkel több, mint amit Simicska elő tud állítani.

Haviszont! Ha annyi lopható el, amennyi csak kell, akkor további, eddig fontos embertől lehet megválni, így a legnagyobb hatalmú Simicskától is, aki pénzügyileg az egészet mozgatta a kezdetektől. Ha nincs Simicska, megszűnik a nyomás is a részéről, hogy beleszóljon a politikai döntésekbe. Kitűnő boltot ajánlottak az oroszok!

(Nem felejtsük el azt sem, hogy az Orbán-rendszer lényege az is, hogy az embereket egy idő után le kell cserélni, elhasználódás után meg kell tőlük szabadulni. Lásd Szájer, Áder,Torgyán, Dávid Ibolya,  Navracsics, Mikola, satöbbi. Hol vannak már ők. Ezzel lehet üzenni a mostaniaknak is: irgalmatlan sok pénzt kaptok, amíg hűségesen dolgoztok, de ez lesz a ti sorsotok, ha rakoncátlankodtok. Most Simicska van soron.)

Így jutottunk el odáig, hogy Simicskának természetesen nem tetszik a paksi megállapodás, Orbán viszont nincs meg nélküle. Feloldhatatlan az ellentét. Orbán a hatalma érdekében a magyar népet és a jövőt adja el az oroszoknak. (Ezzel Simicska pedig hirtelen nagy demokrata lett. Hahaha.) Itt tartunk most.

•  •  •

Néhány kiegészítő kérdés:

Lesz a paksi bővítésből realitás, működő atomerőmű?

Nem feltétlenül. Orbánnak csak a titkos megállapodás kell, amiből dől a titkos pénz a számára. Ideális a paksi fedőterv, mert csak 20-30 év múlva valósulna meg, ha egyáltalán. Ideálisan kommunikálható minden. A Déli Áramlat projektjénél szépen lehetett is tesztelni, mi történik, ha az „oroszok” hirtelen úgy döntenek, hogy lefújják az egész beruházást mindenféle indoklás nélkül. Mi történt? Semmi!

Putyin is kap majd a titkos pénzből?

Természetesen. Putyin is egyeduralomra tör, és folyamatos rettegésben él. Az ő számára is létszükséglet egy titkos pénzügyi alap (ami a Simicska lehetőségeit tízszeresen-százszorosan meghaladja). Ezzel megkapja az őt illető részt is. (Lekönyveletlenül.)

Miért lehet orosz sajtóforrásokból többet tudni a megállapodásról?

Egyszerű: az oroszok beleteszik az alapba a pénzt. Ezért ez az ottani mérlegekbe belekerül, egyszerűen igazolhatóan le kell könyvelni. Ezért az a része (félig) nyilvános. Ezért tudtunk meg több információt az orosz lapokból. Az, amit mi csinálunk [Orbán (Putyinnal együtt) kivesz belőle), na, az titkos mindenestül! Csak annyit kell szerepeltetni a központi költségvetésben, amennyit a magas szerződő felek akarnak.

Mi lesz, ha bedől a projekt?

Nagy baj. Nagyon nagy baj. Mindkét fél kivárásra játszik. Előbb-utóbb kiderül minden. Vajon képes lesz-e az egyik fél az egész felelősséget a másikra tolni a bedőlés miatt? Ezen hazárdírozik Orbán és Putyin is. Akik közül közismerten az egyik ellenfeleit az utcán szokás csak úgy lepuffantani, mint egy kutyát… Nincs biztosítva a nyugodt alvás. Orbán játszhat arra is, hogy Putyint előbb teszik el láb alól, mint hogy kiderülne minden…. Ha a kockázat bejön, akkor óriási kaszálás van!

Eladta-e a hazáját Orbán?

Úgy néz ki. A titkos megállapodásban az a rossz, hogy ki sem lehet belőle hátrálni, vagy megfordítva: ki lehet ugyan hátrálni belőle, de ennek az árát a másik fél, az „oroszok” fogják megmondani. Minden az ő kezükben van. Klasszikus hazaárulás.

Vállal-e kockázatot ennek a blognak a szerzője?

Igen. Nyemcovot, Putyin ellenzékének ikonikus tagját lelőtték az utcán. A paksi ügyből óriási baja származhat az országnak. Ha viszont mindez kiderül, akkor Köpönyegforgató Orbánnak származhat óriási baja. Tessék mérlegelni.

Én jól vagyok, kösz, nem vagyok szuicid. A haza mindenekelőtt!

(Meglehet, hogy ennek a blognak nincs igaza. De a titkosítás, és annak mértéke ezt igazolja. A gyanú alapos. Titkosítás mellett cáfolhatatlan.)

A rendszerváltás legfőbb célja volt az, hogy lehetőség legyen arra, hogy az emberek nyugati módon éljenek. Ez elsősorban a szabadságot és a nyugati bérezést jelentette. A szabadság tekintetében (majdnem) sikerült is elérni minden elérhetőt (bár egy külön dolgozatot megérne, hogy szabadságfokainkat tekintve jelenleg hogy állunk).

A nyugati bérezés viszont messze van még. Miért?

A jelen írás megpróbálkozik az okok feltárásával, és a politikai teendők felvázolásával.

…

Példa 1.

A nyugati országokban egy közepes (a példa kedvéért mondjuk Penny Market, Lidl vagy Aldi méret) áruházban dolgozó pénztáros nyilvánvalóan nem dolgozik többet vagy mást, mint a magyarországi kollégája. Ugyanazokkal az árakkal működik mindkét üzlet (sőt, sokszor az itthoni a drágább), az árukészletük és a forgalmuk sem különbözik jelentősen. A nyugati pénztáros ugyanakkor megengedheti magának, hogy egy új BMW-vel járjon (megfelelő hitelkonstrukcióval persze), míg a magyar kolléga ennél (enyhén szólva) szerényebb lehetőségekkel rendelkezik. A fizetésbeli különbség többszörös. Erre kell a nyugatos orientációjú politikusoknak, pártoknak megtalálni a megfelelő politikai választ.

…

Példa 2.

Számtalan alkalommal autózom éjjel különböző városokban Magyarországon és nyugaton (aktuálisan Ausztriában és Németországban). Egyszerű azt belátni, hogy ha a kihalt utakon is működnek a forgalomirányító lámpák, és a piros előtt állva, várva a zöldre úgy, hogy senki nem jár arra percekig, megy a motor üresben, és ketyeg az óra, akkor ezzel fölösleges kiadások keletkeznek, a bizalom és az optimizmus csökken. Vajon mely országokban jellemző ez, és hol jellemző inkább, hogy ha kicsi a forgalom (tudniillik éjjel bizony kicsi), ott kikapcsolják a lámpákat… (Vigasztalásul: azért mindkettőre van példa itt is, ott is.)

…

Képzeljünk el egy befektetőt, aki rendelkezik valamennyi pénzzel, és szeretné okosan befektetni, és mivel a kiskereskedelemhez ért (vagy csak ez tetszik neki), ezért kisáruházi részvényeket szeretne vásárolni.

Választhatja azt, hogy nyugati áruházban vásárol részesedést: ebben az esetben kis kockázatra és biztonságos, de szerény hozamra számíthat. Hosszú távon is nyugodt környezetben tudhatja a pénzét, kiszámíthatóak a piaci változások. Nem várhatóak hirtelen jogszabályi változások, és az üzleti környezet is megnyugtatóan prognosztizálható.

Vagy választhatja azt, hogy Magyarországon fektet be. Ebben az esetben számítania kell arra, hogy a rengeteg fölösleges és – ami még tán fontosabb – átláthatatlan adminisztratív teher miatt sokkal bonyolultabb lesz az indulás. Maguk a közigazgatási dolgozók sem fogják tudni segíteni a kezdő vállalkozást, mert ők sem látják át az egész rendszert. Az állami vagy önkormányzati jogszabályok gyakran változnak, és jellemzően még a szakembereknek is nehézségekbe ütközik a jogi normákhoz való hozzáférés.

Magyarországon gyakran áll pirosnál akkor is, ha nincs keresztirányú forgalom. (Átvitt értelemben, de ha itt fektet be, akkor valójában is.)

Az induláskor tehát egy csomó pénzt és időt (ami pénzre váltható) kell külön kezelni a váratlan költségekre, kiadásokra. (Ha nem áruházi részesedést, hanem nagyobb volumenű, komolyabb, összetettebb vállalkozást szeretnénk, akkor csúszópénzekkel, kerülőutak fizetésével is számolni kell.) Ráadásul az egész magyar rendszer az adóelkerülésre, folyamatos kiskapukeresésre ösztönöz. Nálunk azt tekintik sikeresnek, aki a legügyesebben tudja elkerülni az adók megfizetését. Itt az állam nem szolgáltató, hanem ellenfél. Nem partner, hanem kijátszani való gólem.

Tehát a magyarországi befektetés kockázatosabb. Indulni is nehezebb, és fenntartani is nehezebb. A befektetésünk kockázatosabb. Egyáltalán mi a fenéért fektetnénk itt be a tőkénket?

A válasz igen egyszerű: a nagyobb kockázatot kizárólag a nagyobb hozam reményében vállalja az épeszű befektető. Nagyobb hozam pedig úgy érhető el, ha a rendszerbe (áruházba) befolyó bevételekből többet veszünk ki nyereségként. A mérleg viszont adott, tehát az áruház kiadásait, költségeit kell ehhez lefaragni. Hol lehet lefaragni? A szállítási, beszerzési költségeken, a fenntartási (rezsi-) költségeken nem lehet spórolni, mert az annyi, amennyi. Maradnak a személyi kiadások, munkabérek. A befektető (tulajdonos) arra kényszerül, hogy itt visszafogja a kiadásokat. A menedzsment pedig arra kényszerül, hogy úgy vezesse az áruházat, hogy ezt a tulajdonosi döntést tudomásul vegye. Enélkül ugyanis a befektető nem fektet be, nem épül áruház.

Megteheti ezt a befektető? Természetesen. Amíg kockázatosabb Magyarországon befektetni, addig megteheti, a kockázatosabb környezet miatt kénytelen megtenni (nem róható fel neki a döntés), és a gyakorlat azt igazolja, hogy meg is teszi.

Tehet ez ellen az országos és a helyi közigazgatás és a politika? Rövid távon nem. Nem lehet a befektető költségcsökkentési terveit adminisztratív döntésekkel, jogi normaalkotással megakadályozni, mert akkor egyszerűen nem nálunk, hanem más országokban fektet be, épít áruházat. Ha a jogrendszerünk nem engedné a munkabér csökkentését, akkor egész egyszerűen nem lennének áruházak (kissé sarkosan megragadva a példát). Magyarul a minimálbért nem lehet bármekkora összegben meghatározni, vagy erőltetve közelíteni a nyugatihoz.

A teljes gondolatot áttekintve tehát arra jutunk, hogy a befektető (áruház-tulajdonos) azért fogja vissza a munkabéreket, mert Magyarországon a nyugathoz képest összevissza és kiszámíthatatlan a jogrendszer, és ezt támogatja a helyi kultúra. Alapvető kérdésekben sincs meg a közösségi egyetértés, sikk az adóstiklizés, annak van becsülete, aki a zavarosban ügyesen halászik. Az adórendszerünk kaotikus, átláthatatlan, kiszámíthatatlan, tervezhetetlen. Ami ma adott, nem biztos, hogy holnap is tény lesz. A közigazgatás és a kormány nem érdekelt a rendszer szigorításában és rendbe tételében, mert erre vagyunk berendezkedve. Nálunk a csalás, a puskázás érdem, elismerésre érdemes csalafintaság, legfeljebb csibészség. Nyugaton bűn.

Nyugaton minden rendszer (az áruházacskák rendszere és az ahhoz kapcsolódó adórendszer is egyaránt) a lehető legnagyobb hatékonysággal kell, hogy működjön, a legszigorúbb ésszerűség alapján. (Ez nem jelent embertelenséget!) Nálunk épp elég, ha csak úgy nagyjából rend van, működgetünk. Nem törődünk azzal, hogy amíg valaki fölöslegesen a pirosnál áll, addig zajt keltve zavar másokat, passzívan megy a munkaideje, fogy a benzinje, szennyezi a környezetét, veszít a hatékonyságából.

A fenti példák természetesen a végletekig leegyszerűsítettek (de attól még igazak valójában és átvitten is), de a lényeg így világossá tehető. Annak, hogy a nyugatiakhoz képest kisebb a jövedelmünk, alacsonyabb az életszínvonalunk, a leginkább ennek van köze. Azért vagyunk ebben a helyzetben, mert mi (1) elfogadjuk a csalásocskáinkat, (2) természetesnek vesszük, (3) nem értjük, hogy másképpen is lehetne, (4) nem akarunk ezen változtatni.

Az egész társadalmunknak be kell látnia, hogy egyenes és közvetlen összefüggés áll fenn az életszínvonalunk (jövedelmeink nagysága) és aközött, hogy hogyan viszonyulunk az apró kis szabálytalanságainkhoz, ügyeskedéseinkhez, mások elé gördített öncélú akadályainkhoz, az adórendszeri hülyeségeinkhez, az ötletszerű kormányzás elfogadásához, mindahhoz, amit hajlamosak vagyunk csibészségnek, hiba helyett életrevalóságnak tekinteni.

Ennek a belátása után lehet hozzáfogni a teendőkön való töprengésnek.

…

Mi tekinthető normálisnak, az emberi természettel összefüggőnek? A nyugati kényelem, vagy az itteni állandó küzdelem a (szörnyű emberi) természet és társadalom erőivel?

A bizalmon alapuló rendszerben az értékviszonyok úgy normálisak, ahogy ma nyugaton tapasztaljuk. A viszonyok természetes kialakulása szerint ez így lenne helyes, mert így magától értetődő. Nyugaton annak van értéke, ami tényleg érték. Nem az ő rendszerük a különleges – végtére is az ő rendszerük a lehető legegyszerűbb. Csak ott van bonyolultság a rendszerben, ahol azt a rendszer megköveteli.

Ehhez képest mi sokkal bonyolultabb rendszerben élünk, amit nem is látunk át a rendszer természete miatt. A mi rendszerünk számít nemnormálisnak. Azt tekintjük értékesnek (értékteremtőnek vagy értékbirtokosnak), aki ehhez a helyzethez jól tud idomulni. De maga az idomulás folyamata az, ami az „érték abszolút értékéből” elvesz, azt csökkenti.

…

Az adórendszerünk elrontottsága és az általános csaláselnézés mellett a nyugati társadalmak gazdasága sokkal nagyobb mértékben épül az ún. hozzáadott-érték teremtésre, és általában is sokkal racionálisabban („pénzügyibb szemlélettel”) szervezett, pontosabb,precízebb. Ha sokat állunk a pirosnál fölöslegesen, akkor ezt mindig van kinek elmondani, akinek az a dolga, hogy ezt a megértse.

…

[Ez egy komoly és hazafias blog, tehát foglalkoznom kell egy gondolati mellékvágánnyal:

Ha az ember a fentieket hangoztatja, akkor könnyen a hazafiatlanság vádja éri, pedig a hazafiasság éppen azt követeli meg az embertől, hogy gondolkodjék azon, hogy a hazája hogyan juthat jobb életviszonyok közé, ahol a (legendás) magyar kreativitás is jobban érvényesül.

Nem dolgom ízléseken gondolkodni, és nem is állítom azt, hogy a jelenlegi nyugati gondolkodás vagy élet minden elemében és biztosan jobb. Azt állítom, hogy a körülmények révén jobban és kényelmesebben lehet élni, több lehetőség van arra, hogy az ember boldogabban élhessen pusztán azáltal, hogy a szükségletei magasabb szinten vannak kielégítve. A boldogság eléréséhez közelebb vannak, és ezt a kisebb távolságot az egyéni tehetség és kreativitás révén könnyebben érhetik el. (Haladóknak: a Maslow-piramisban magasabban járnak.)

Mindegy, honnan jön a tőke, az nemzetiségtől függetlenül gondolkozik így. Mi magunk, magyarok is így gondolkodunk, azaz gondolkodnánk, ha lenne befektetni való tőkénk. A politikai szimpátiáktól függetlenül a vezető prominenseink, gazdagjaink is nyugati importcikkeket fogyasztanak, nyugaton tartják a pénzüket, a befektetéseiket, nyugatra mennek nyaralni, síelni.

A magyarországi befektetésekben kulturális előnyben vannak persze a magyarok, de ez nem jelenti, hogy ez a kultúra előnyösebb, azaz önmagában értékesebb is lenne a nyugatinál. Sőt, a számaink ennek az ellenkezőjét igazolják. Mert ugyebár kevesebbet keres a pénztárosnő...

Azzal, hogy ha kijelentjük (hatalmi szóval, közpénzből), hogy „nem leszünk gyarmat”, vagy „tiszteletet Magyarországnak”, ezzel pont azt üzenjük kifelé is, de magunknak is, hogy mi nem engedünk az elveinkből, akár milyen irracionálisak is. Azaz pont az ellenkezőjét érjük el.]

…

Mik tehát a kormányprogram elvi követelményei?

A fentiek után a cél világos: olyan össztársadalmi kereteket kell teremteni, ahol nagyobb fokú a bizalom, a (minden szempontból értendő) biztonság, ahol sokkal egyszerűbb és világosabb a szabályrendszer és ahol minden sokkal nyitottabb, átláthatóbb, tisztább. A korrupció ellen kell, hogy szolgáljon minden jogi norma.

Tételesen minden egyes politikai (jogalkotási és irányítási) döntést át kell ereszteni ennek a szűrőjén.

A politika ezen megfontolástól függetlenül lehet konzervatív, szocialista vagy liberális értékrendű. Szabadon tekinthetjük a társadalom alapjának akár az egyént, akár a családot, akár az emberek összességét. Helyezhetjük a hangsúlyt a kisemmizettek támogatására, vagy élénkíthető a gazdaság a középosztály priorálásával, stb. Sok a választási lehetőség. Több ízlés is megférhet akár.

A törésvonal ebben a tekintetben a nyugatos-keleties orientáció között húzódik. Aki a társadalom életszínvonalának az emelkedését tartja fontosnak, annak kizárólag a nyugati orientáció iránya felé kell indulni (ill. azon kellene maradni). (Az irányon belüli út már egy újabb lépcső.)

Ez az elv a döntéshozatal mechanizmusának a tisztulását is jelenti. Vasárnapi nyitva tartás? Atomenergia-program? Bár ez utóbbit az én személyes ízlésem elutasítja, mégis nyilvánvaló példák állnak a rendelkezésre ahhoz, hogy kijelenthető legyen: lehet jólétben és demokráciában élni vasárnapi nyitva- vagy zárvatartás mellett is, és alapulhat egy többségi demokrácia gazdasága atomenergiára is akár.

Az ilyen súlyú döntéseket vagy azért kell egy normális országban meghozni, mert

(1) a társadalom többsége olyan választási program alapján adott felhatalmazást a kormányzásra, amiben ez szerepel, de legalábbis amiből az ilyen irányú orientáció nyilvánvaló, vagy pedig azért, mert

(2) a kormányzás során mérhetően ilyen társadalmi igény merül fel.

Az ettől eltérő elveken alapuló, ad hoc, ötletszerű, vagy teljesen eltitkolt döntéshozatal mindenképpen csökkenti a bizalmat, a társadalom belső kohézióját, és ahhoz vezet a fenti példák tükrében (ha közvetetten is, mégis nyilvánvalóan), hogy a társadalom életszínvonala stagnál vagy csökken, kevesebbet keres a pénztárosnő. (Sok ilyen jellegű döntés esetén kumuláltan csökken.) A megfelelés törvényszerűen, a matematikai függvényszerűség alapján bekövetkezik.

Márpedig sajnos ma ilyen rendszert élünk. Azért élünk rosszabbul, mint ahogy élhetnénk, mert eltűrjük a jelenlegi politikai rendszert, vagy legalábbis elnézzük az ésszerűtlenségét.

…

A kormányprogram tételes követelményei

Az oktatás teljes rendszerének átgondolása, átszervezése, korszerűvé és alkalmazkodóvá tétele. Kis nyitott gazdaság vagyunk, sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni az effektív nyelvtudásra. Az oktatásnak olyan rendszernek kell lennie, amiben a teljes társadalom egyetért, és mindenki támogatását élvezi. Inkább lassabb megvalósulást, de teljes konszenzust kell keresni. (Ez önmagában akár évtizedeket is igénybe vehet.)

Az lenne a lényeg, hogy soha ne lehessen irracionalitással etetni a műveletlen, rendszerben nem gondolkodó, másokra tekintettel nem lévő tömegeket.

A szociális és egészségügyi rendszert meg kell erősíteni, masszív pillérré kell tenni, lehetetlenné kell tenni azt, hogy ide-oda sodorható, átcsoportosítható legyen, és elveszítse a társadalom belső kohézióját viselő, erősítő szerepét.

A köztársaságot újra kell szervezni, a döntéshozatali rendszereket a lehető legközelebbre delegálni az állampolgárokhoz, ki kell szélesíteni azoknak a körét, akiknek érdemi befolyása van a döntésekre. Be kell vonni a közgondolkodásba mindenkit, aki bevonható.

A jogalkotás terén ki kell gyomlálni a feleslegesen burjánzó, riasztóan bonyolult jogszabályok rendszerét. Drasztikus egyszerűsítést kell véghezvinni – de nem radikálisan, hanem sok egyeztetéssel, konszenzussal. Az eddigi jogrendszer jól működő részeit azonban meg kell tartani.

Az adórendszerről hosszas és alapos társadalmi vitát kell folytatni, alapelveket hosszútávra lefektetni. Kialakítani az önkormányzatok és az állam egyensúlyi helyzetét az adószabályok rendszerbe foglalásával.

…

Ha ezeket mind megtesszük, akkor is évtizedekbe kerülhet az, hogy utolérjük a nyugati életszínvonalat. A legelső lépés az, hogy ennek a tényét rövidtávú politikai haszon végett többé nem titkoljuk (hazudjuk) el. Ez lenne nagy dolog.

Ha ez sikerülne, akkor nőne a pénztárosnő jövedelme. Elsőre hihetetlen, de bizony így van.