Tépelődő miniszterelnökünk illő szerénységgel azt találta mondani a szokásos pénteki rádiós monológjában, hogy „tíz éve vagyok miniszterelnök: ha fölsorolnám az összes hibát, amit elkövettem, itt ülhetnénk 10 óráig”. Szívesen megvártam volna, mit is tart ő hibáknak, de ez lényegében elmaradt. Nemcsak önkritikus volt, de nagyvonalú is. (Nem, nem ücsörögtem volna 10 óráig.)

A korrupcióval és mutyival hadd ne foglalkozzak most, már csak azért sem, mert az nem hiba, hanem bűn.

Az első számú hiba azonban az elvtelenség. Orbán rendszerében minden elképzelhető, sőt (az ő saját szavaival) annak az ellenkezője is – és ez a baj.

Ha lenne egy tökös, programalkotó, elveit rögzítő, ahhoz önmagát szigorúan tartó miniszterelnök, egy erős országgyűléssel mögötte, akkor a társadalom sem állna nyakig a talajvesztettségben. Az ugyanis az elvtelenségből egyesen következik.

Nem az a baj elsősorban, ha nemzeti, konzervatív (esetleg liberális, baloldali, szocialista vagy zöld) a kormányzó erő, hanem hogyha elvtelen, kiszámíthatatlan. Ha a társadalom tagjai és a befektetők nem tudják megmondani, hogy fél év múlva mi lesz itt, lesz-e netadó, vagy nem. Bezárnak-e boltokat, vagy nem. (Mi mindannyian befektetők vagyunk.)

A vasárnapi zárvatartás, az oroszok, a paksi bővítés és az ország unalomig ismételt többi ügyében is lehetne racionális eszmecserét, kölcsönös meghallgatást tartani: az érvek ütköztetését értő módon dolgozná fel az istenadta. De ezekben a kérdésekben nem az orientál, hogy mi következik a (nem létező) elvekből vagy a (szintén nem létező) kormányprogramból, hanem az számít, mit mond Orbán – az adott pillanat hevében. A macska azonban nem foghatja meg egyidőben keleten és nyugaton is ugyanazt az egeret. Nem lehet valaki egyszemélyben kordonbontó anarchista és plakátőriztető rendpárti uraság.

Addig ne várjunk változást, amíg csak csücsülünk várván, hogy az ügyek és a saját véleményünk, mint a sült galamb röppenjék a szánkba.