A rendszerváltás legfőbb célja volt az, hogy lehetőség legyen arra, hogy az emberek nyugati módon éljenek. Ez elsősorban a szabadságot és a nyugati bérezést jelentette. A szabadság tekintetében (majdnem) sikerült is elérni minden elérhetőt (bár egy külön dolgozatot megérne, hogy szabadságfokainkat tekintve jelenleg hogy állunk).

A nyugati bérezés viszont messze van még. Miért?

A jelen írás megpróbálkozik az okok feltárásával, és a politikai teendők felvázolásával.

…

Példa 1.

A nyugati országokban egy közepes (a példa kedvéért mondjuk Penny Market, Lidl vagy Aldi méret) áruházban dolgozó pénztáros nyilvánvalóan nem dolgozik többet vagy mást, mint a magyarországi kollégája. Ugyanazokkal az árakkal működik mindkét üzlet (sőt, sokszor az itthoni a drágább), az árukészletük és a forgalmuk sem különbözik jelentősen. A nyugati pénztáros ugyanakkor megengedheti magának, hogy egy új BMW-vel járjon (megfelelő hitelkonstrukcióval persze), míg a magyar kolléga ennél (enyhén szólva) szerényebb lehetőségekkel rendelkezik. A fizetésbeli különbség többszörös. Erre kell a nyugatos orientációjú politikusoknak, pártoknak megtalálni a megfelelő politikai választ.

…

Példa 2.

Számtalan alkalommal autózom éjjel különböző városokban Magyarországon és nyugaton (aktuálisan Ausztriában és Németországban). Egyszerű azt belátni, hogy ha a kihalt utakon is működnek a forgalomirányító lámpák, és a piros előtt állva, várva a zöldre úgy, hogy senki nem jár arra percekig, megy a motor üresben, és ketyeg az óra, akkor ezzel fölösleges kiadások keletkeznek, a bizalom és az optimizmus csökken. Vajon mely országokban jellemző ez, és hol jellemző inkább, hogy ha kicsi a forgalom (tudniillik éjjel bizony kicsi), ott kikapcsolják a lámpákat… (Vigasztalásul: azért mindkettőre van példa itt is, ott is.)

…

Képzeljünk el egy befektetőt, aki rendelkezik valamennyi pénzzel, és szeretné okosan befektetni, és mivel a kiskereskedelemhez ért (vagy csak ez tetszik neki), ezért kisáruházi részvényeket szeretne vásárolni.

Választhatja azt, hogy nyugati áruházban vásárol részesedést: ebben az esetben kis kockázatra és biztonságos, de szerény hozamra számíthat. Hosszú távon is nyugodt környezetben tudhatja a pénzét, kiszámíthatóak a piaci változások. Nem várhatóak hirtelen jogszabályi változások, és az üzleti környezet is megnyugtatóan prognosztizálható.

Vagy választhatja azt, hogy Magyarországon fektet be. Ebben az esetben számítania kell arra, hogy a rengeteg fölösleges és – ami még tán fontosabb – átláthatatlan adminisztratív teher miatt sokkal bonyolultabb lesz az indulás. Maguk a közigazgatási dolgozók sem fogják tudni segíteni a kezdő vállalkozást, mert ők sem látják át az egész rendszert. Az állami vagy önkormányzati jogszabályok gyakran változnak, és jellemzően még a szakembereknek is nehézségekbe ütközik a jogi normákhoz való hozzáférés.

Magyarországon gyakran áll pirosnál akkor is, ha nincs keresztirányú forgalom. (Átvitt értelemben, de ha itt fektet be, akkor valójában is.)

Az induláskor tehát egy csomó pénzt és időt (ami pénzre váltható) kell külön kezelni a váratlan költségekre, kiadásokra. (Ha nem áruházi részesedést, hanem nagyobb volumenű, komolyabb, összetettebb vállalkozást szeretnénk, akkor csúszópénzekkel, kerülőutak fizetésével is számolni kell.) Ráadásul az egész magyar rendszer az adóelkerülésre, folyamatos kiskapukeresésre ösztönöz. Nálunk azt tekintik sikeresnek, aki a legügyesebben tudja elkerülni az adók megfizetését. Itt az állam nem szolgáltató, hanem ellenfél. Nem partner, hanem kijátszani való gólem.

Tehát a magyarországi befektetés kockázatosabb. Indulni is nehezebb, és fenntartani is nehezebb. A befektetésünk kockázatosabb. Egyáltalán mi a fenéért fektetnénk itt be a tőkénket?

A válasz igen egyszerű: a nagyobb kockázatot kizárólag a nagyobb hozam reményében vállalja az épeszű befektető. Nagyobb hozam pedig úgy érhető el, ha a rendszerbe (áruházba) befolyó bevételekből többet veszünk ki nyereségként. A mérleg viszont adott, tehát az áruház kiadásait, költségeit kell ehhez lefaragni. Hol lehet lefaragni? A szállítási, beszerzési költségeken, a fenntartási (rezsi-) költségeken nem lehet spórolni, mert az annyi, amennyi. Maradnak a személyi kiadások, munkabérek. A befektető (tulajdonos) arra kényszerül, hogy itt visszafogja a kiadásokat. A menedzsment pedig arra kényszerül, hogy úgy vezesse az áruházat, hogy ezt a tulajdonosi döntést tudomásul vegye. Enélkül ugyanis a befektető nem fektet be, nem épül áruház.

Megteheti ezt a befektető? Természetesen. Amíg kockázatosabb Magyarországon befektetni, addig megteheti, a kockázatosabb környezet miatt kénytelen megtenni (nem róható fel neki a döntés), és a gyakorlat azt igazolja, hogy meg is teszi.

Tehet ez ellen az országos és a helyi közigazgatás és a politika? Rövid távon nem. Nem lehet a befektető költségcsökkentési terveit adminisztratív döntésekkel, jogi normaalkotással megakadályozni, mert akkor egyszerűen nem nálunk, hanem más országokban fektet be, épít áruházat. Ha a jogrendszerünk nem engedné a munkabér csökkentését, akkor egész egyszerűen nem lennének áruházak (kissé sarkosan megragadva a példát). Magyarul a minimálbért nem lehet bármekkora összegben meghatározni, vagy erőltetve közelíteni a nyugatihoz.

A teljes gondolatot áttekintve tehát arra jutunk, hogy a befektető (áruház-tulajdonos) azért fogja vissza a munkabéreket, mert Magyarországon a nyugathoz képest összevissza és kiszámíthatatlan a jogrendszer, és ezt támogatja a helyi kultúra. Alapvető kérdésekben sincs meg a közösségi egyetértés, sikk az adóstiklizés, annak van becsülete, aki a zavarosban ügyesen halászik. Az adórendszerünk kaotikus, átláthatatlan, kiszámíthatatlan, tervezhetetlen. Ami ma adott, nem biztos, hogy holnap is tény lesz. A közigazgatás és a kormány nem érdekelt a rendszer szigorításában és rendbe tételében, mert erre vagyunk berendezkedve. Nálunk a csalás, a puskázás érdem, elismerésre érdemes csalafintaság, legfeljebb csibészség. Nyugaton bűn.

Nyugaton minden rendszer (az áruházacskák rendszere és az ahhoz kapcsolódó adórendszer is egyaránt) a lehető legnagyobb hatékonysággal kell, hogy működjön, a legszigorúbb ésszerűség alapján. (Ez nem jelent embertelenséget!) Nálunk épp elég, ha csak úgy nagyjából rend van, működgetünk. Nem törődünk azzal, hogy amíg valaki fölöslegesen a pirosnál áll, addig zajt keltve zavar másokat, passzívan megy a munkaideje, fogy a benzinje, szennyezi a környezetét, veszít a hatékonyságából.

A fenti példák természetesen a végletekig leegyszerűsítettek (de attól még igazak valójában és átvitten is), de a lényeg így világossá tehető. Annak, hogy a nyugatiakhoz képest kisebb a jövedelmünk, alacsonyabb az életszínvonalunk, a leginkább ennek van köze. Azért vagyunk ebben a helyzetben, mert mi (1) elfogadjuk a csalásocskáinkat, (2) természetesnek vesszük, (3) nem értjük, hogy másképpen is lehetne, (4) nem akarunk ezen változtatni.

Az egész társadalmunknak be kell látnia, hogy egyenes és közvetlen összefüggés áll fenn az életszínvonalunk (jövedelmeink nagysága) és aközött, hogy hogyan viszonyulunk az apró kis szabálytalanságainkhoz, ügyeskedéseinkhez, mások elé gördített öncélú akadályainkhoz, az adórendszeri hülyeségeinkhez, az ötletszerű kormányzás elfogadásához, mindahhoz, amit hajlamosak vagyunk csibészségnek, hiba helyett életrevalóságnak tekinteni.

Ennek a belátása után lehet hozzáfogni a teendőkön való töprengésnek.

…

Mi tekinthető normálisnak, az emberi természettel összefüggőnek? A nyugati kényelem, vagy az itteni állandó küzdelem a (szörnyű emberi) természet és társadalom erőivel?

A bizalmon alapuló rendszerben az értékviszonyok úgy normálisak, ahogy ma nyugaton tapasztaljuk. A viszonyok természetes kialakulása szerint ez így lenne helyes, mert így magától értetődő. Nyugaton annak van értéke, ami tényleg érték. Nem az ő rendszerük a különleges – végtére is az ő rendszerük a lehető legegyszerűbb. Csak ott van bonyolultság a rendszerben, ahol azt a rendszer megköveteli.

Ehhez képest mi sokkal bonyolultabb rendszerben élünk, amit nem is látunk át a rendszer természete miatt. A mi rendszerünk számít nemnormálisnak. Azt tekintjük értékesnek (értékteremtőnek vagy értékbirtokosnak), aki ehhez a helyzethez jól tud idomulni. De maga az idomulás folyamata az, ami az „érték abszolút értékéből” elvesz, azt csökkenti.

…

Az adórendszerünk elrontottsága és az általános csaláselnézés mellett a nyugati társadalmak gazdasága sokkal nagyobb mértékben épül az ún. hozzáadott-érték teremtésre, és általában is sokkal racionálisabban („pénzügyibb szemlélettel”) szervezett, pontosabb,precízebb. Ha sokat állunk a pirosnál fölöslegesen, akkor ezt mindig van kinek elmondani, akinek az a dolga, hogy ezt a megértse.

…

[Ez egy komoly és hazafias blog, tehát foglalkoznom kell egy gondolati mellékvágánnyal:

Ha az ember a fentieket hangoztatja, akkor könnyen a hazafiatlanság vádja éri, pedig a hazafiasság éppen azt követeli meg az embertől, hogy gondolkodjék azon, hogy a hazája hogyan juthat jobb életviszonyok közé, ahol a (legendás) magyar kreativitás is jobban érvényesül.

Nem dolgom ízléseken gondolkodni, és nem is állítom azt, hogy a jelenlegi nyugati gondolkodás vagy élet minden elemében és biztosan jobb. Azt állítom, hogy a körülmények révén jobban és kényelmesebben lehet élni, több lehetőség van arra, hogy az ember boldogabban élhessen pusztán azáltal, hogy a szükségletei magasabb szinten vannak kielégítve. A boldogság eléréséhez közelebb vannak, és ezt a kisebb távolságot az egyéni tehetség és kreativitás révén könnyebben érhetik el. (Haladóknak: a Maslow-piramisban magasabban járnak.)

Mindegy, honnan jön a tőke, az nemzetiségtől függetlenül gondolkozik így. Mi magunk, magyarok is így gondolkodunk, azaz gondolkodnánk, ha lenne befektetni való tőkénk. A politikai szimpátiáktól függetlenül a vezető prominenseink, gazdagjaink is nyugati importcikkeket fogyasztanak, nyugaton tartják a pénzüket, a befektetéseiket, nyugatra mennek nyaralni, síelni.

A magyarországi befektetésekben kulturális előnyben vannak persze a magyarok, de ez nem jelenti, hogy ez a kultúra előnyösebb, azaz önmagában értékesebb is lenne a nyugatinál. Sőt, a számaink ennek az ellenkezőjét igazolják. Mert ugyebár kevesebbet keres a pénztárosnő...

Azzal, hogy ha kijelentjük (hatalmi szóval, közpénzből), hogy „nem leszünk gyarmat”, vagy „tiszteletet Magyarországnak”, ezzel pont azt üzenjük kifelé is, de magunknak is, hogy mi nem engedünk az elveinkből, akár milyen irracionálisak is. Azaz pont az ellenkezőjét érjük el.]

…

Mik tehát a kormányprogram elvi követelményei?

A fentiek után a cél világos: olyan össztársadalmi kereteket kell teremteni, ahol nagyobb fokú a bizalom, a (minden szempontból értendő) biztonság, ahol sokkal egyszerűbb és világosabb a szabályrendszer és ahol minden sokkal nyitottabb, átláthatóbb, tisztább. A korrupció ellen kell, hogy szolgáljon minden jogi norma.

Tételesen minden egyes politikai (jogalkotási és irányítási) döntést át kell ereszteni ennek a szűrőjén.

A politika ezen megfontolástól függetlenül lehet konzervatív, szocialista vagy liberális értékrendű. Szabadon tekinthetjük a társadalom alapjának akár az egyént, akár a családot, akár az emberek összességét. Helyezhetjük a hangsúlyt a kisemmizettek támogatására, vagy élénkíthető a gazdaság a középosztály priorálásával, stb. Sok a választási lehetőség. Több ízlés is megférhet akár.

A törésvonal ebben a tekintetben a nyugatos-keleties orientáció között húzódik. Aki a társadalom életszínvonalának az emelkedését tartja fontosnak, annak kizárólag a nyugati orientáció iránya felé kell indulni (ill. azon kellene maradni). (Az irányon belüli út már egy újabb lépcső.)

Ez az elv a döntéshozatal mechanizmusának a tisztulását is jelenti. Vasárnapi nyitva tartás? Atomenergia-program? Bár ez utóbbit az én személyes ízlésem elutasítja, mégis nyilvánvaló példák állnak a rendelkezésre ahhoz, hogy kijelenthető legyen: lehet jólétben és demokráciában élni vasárnapi nyitva- vagy zárvatartás mellett is, és alapulhat egy többségi demokrácia gazdasága atomenergiára is akár.

Az ilyen súlyú döntéseket vagy azért kell egy normális országban meghozni, mert

(1) a társadalom többsége olyan választási program alapján adott felhatalmazást a kormányzásra, amiben ez szerepel, de legalábbis amiből az ilyen irányú orientáció nyilvánvaló, vagy pedig azért, mert

(2) a kormányzás során mérhetően ilyen társadalmi igény merül fel.

Az ettől eltérő elveken alapuló, ad hoc, ötletszerű, vagy teljesen eltitkolt döntéshozatal mindenképpen csökkenti a bizalmat, a társadalom belső kohézióját, és ahhoz vezet a fenti példák tükrében (ha közvetetten is, mégis nyilvánvalóan), hogy a társadalom életszínvonala stagnál vagy csökken, kevesebbet keres a pénztárosnő. (Sok ilyen jellegű döntés esetén kumuláltan csökken.) A megfelelés törvényszerűen, a matematikai függvényszerűség alapján bekövetkezik.

Márpedig sajnos ma ilyen rendszert élünk. Azért élünk rosszabbul, mint ahogy élhetnénk, mert eltűrjük a jelenlegi politikai rendszert, vagy legalábbis elnézzük az ésszerűtlenségét.

…

A kormányprogram tételes követelményei

Az oktatás teljes rendszerének átgondolása, átszervezése, korszerűvé és alkalmazkodóvá tétele. Kis nyitott gazdaság vagyunk, sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni az effektív nyelvtudásra. Az oktatásnak olyan rendszernek kell lennie, amiben a teljes társadalom egyetért, és mindenki támogatását élvezi. Inkább lassabb megvalósulást, de teljes konszenzust kell keresni. (Ez önmagában akár évtizedeket is igénybe vehet.)

Az lenne a lényeg, hogy soha ne lehessen irracionalitással etetni a műveletlen, rendszerben nem gondolkodó, másokra tekintettel nem lévő tömegeket.

A szociális és egészségügyi rendszert meg kell erősíteni, masszív pillérré kell tenni, lehetetlenné kell tenni azt, hogy ide-oda sodorható, átcsoportosítható legyen, és elveszítse a társadalom belső kohézióját viselő, erősítő szerepét.

A köztársaságot újra kell szervezni, a döntéshozatali rendszereket a lehető legközelebbre delegálni az állampolgárokhoz, ki kell szélesíteni azoknak a körét, akiknek érdemi befolyása van a döntésekre. Be kell vonni a közgondolkodásba mindenkit, aki bevonható.

A jogalkotás terén ki kell gyomlálni a feleslegesen burjánzó, riasztóan bonyolult jogszabályok rendszerét. Drasztikus egyszerűsítést kell véghezvinni – de nem radikálisan, hanem sok egyeztetéssel, konszenzussal. Az eddigi jogrendszer jól működő részeit azonban meg kell tartani.

Az adórendszerről hosszas és alapos társadalmi vitát kell folytatni, alapelveket hosszútávra lefektetni. Kialakítani az önkormányzatok és az állam egyensúlyi helyzetét az adószabályok rendszerbe foglalásával.

…

Ha ezeket mind megtesszük, akkor is évtizedekbe kerülhet az, hogy utolérjük a nyugati életszínvonalat. A legelső lépés az, hogy ennek a tényét rövidtávú politikai haszon végett többé nem titkoljuk (hazudjuk) el. Ez lenne nagy dolog.

Ha ez sikerülne, akkor nőne a pénztárosnő jövedelme. Elsőre hihetetlen, de bizony így van.