A nyolcvanas évek végén a magyar társadalom megértette, hogy a jövő a nyugati integrációban, Európában van. A rendszerváltás során felkészítettük magunkat a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozásra. Nemcsak a nemzeti minimum, de gyakorlatilag az össztársadalmi egyetértés is megvolt mindehhez. 

Ma pedig, amikor kellene, távolabb vagyunk az európai eszmétől, mint bármikor. Gumicsizma nélkül a sárban gázolunk.

A menekülő emberek a pokolból menekülnek Európába. Éppenséggel Magyarországon keresztül – erről sem ők, sem mi nem tehetünk. A pokolból jönnek, nem fogja őket egy nyamvadt kerítés megállítani.

Se a kvóták, se a gyűjtőpontok, se a határon felsorakozott katonák, rendőrök, gáncsoló civilek.

Nem ide jönnek, rajtunk csak átutaznának. Nekik az életük a tét. Nekünk „csak” a köztisztaság, a közlekedés, a köznyugalom. Ha hisztizünk a szemetelésükért, ha bevisszük őket Budapest szívébe, ha bírósági eljárás alá akarjuk őket vonni, ha megrugdossuk őket, akkor csak veszíthetünk.

Amikor Európához csatlakoztunk, akkor sorsközösséget vállaltunk azokkal, akik befogadtak minket. Jogokat kértünk, és kaptunk ahhoz, hogy beleszóljunk az európai ügyekbe. (Akik a nemzeti szuverenitásunkat féltik, azt üzenem: több döntéshozatali potenciált kaptunk, mint amennyiről le kellett mondanunk.)

Meg volna minden jogunk és lehetőségünk, hogy európaiak legyünk, de nem élünk vele.

Hol van ilyenkor a kormány, aki összehívná a magyarországi parlamenti pártokat egy határozott magyar álláspont kialakítására? (Nemzeti együttműködés, vagy mi a fene…)

Hol van ilyenkor az a kormány, aki az Európai Unió, a NATO és az ENSZ előtt követeli, hogy haladéktalanul tűzze napirendre a szíriai rendezés ügyét? Hol van ilyenkor a kormány, aki sürgetné egy összeurópai értekezlet azonnali összehívását?

Hol vannak ilyenkor az újságírók, akik ezt a kormányszóvivői találkozókon követelnék az öltönyös nagyuraktól?

Hol vannak ilyenkor az ellenzékiek, akik ezt követelnék?

Nem, baz'meg, nem. Mi gyűlöletet keltve, hitvány módon a szemetelő menekülteken háborgunk, akik otthagyják a sertésmáj konzervet, konténerben történő azonnali bírósági eljárásokban gondolkodunk…

Értsük már meg, hogy Európa és a világ (ENSZ) segítsége nélkül a menekültekkel (ha jobban tetszik: az Iszlám Állammal, a közeli vérfürdővel) szemben mi magunk senkik vagyunk.

De értsük meg azt is, hogy az Európai Unió tagjaként igenis van beleszólásunk abba, mi lesz a világ sorsa. Nem is kevés. Ez az egyedüli lehetséges utunk. Erről kellene szólnia mindennek a médiában.