Tegyük fel, hogy van mondjuk pár millió forintunk befektetni. Hol fektessünk be? Mit kínál Magyarország, és mit kínál az unió nyugati része?

Nyugaton viszonylag stabil a gazdaság, az adópolitika, szilárd a jogi háttér, erős a közigazgatás, hatékonyak a bíróságok, szigorú a kontroll. A társadalom stabil (a mienkénél legalábbis stabilabb). Ha a vállalkozás alkalmazottakkal dolgozik, akkor őket előírásszerűen meg kell becsülni és fizetni. A céges kiadásokat szigorú ellenőrzés alatt tartani. Visszaélések esetén számíthatunk arra, hogy a következmények nem elkerülhetők. Elolvassuk a szabályokat, és tudjuk, hogy mi van.

Ehhez képest nálunk körülményes a vállalkozás indítása. (Nyugaton is nehéz, csak itthon egy csomó fölösleges és érthetetlen adminisztratív akadályt át kell ugrani.) Ismerni kell ezt-azt, nem az van, hogy megtanultuk az iskolában, és úgy van. Az adópolitika kiszámíthatatlan. Ma van trafikod, holnap nincs. A közigazgatás nem segít, hanem hibát keres. Eljárása során nem támogat, nem orientál, hanem a határozatában (a végén) leírja, mit miért nem lehetett engedélyezni. Ha (pénzügyi) vitába keveredsz, a bíróság nem segít, hanem belehajszol egy évekig tartó költséges eljárásba. (A legegyszerűbb tartozásérvényesítési eljárás elvileg a fizetési meghagyás lenne. Alap. De aki látott már fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet, tudja, miről beszélek. Borzalom. Teljesíthetetlen.) A trükköket ismerni kell. Ha nem ismered, lemaradsz, a számla nélkül dolgozó kolléga aládmegy árban. Más van „papíron”, más van a valóságban. „Okosban teljesítésünk”, „mutyizunk”, „tejelünk”. Az építési szabályok például szeretnek havonta változni. A rendőrt nem az érdekli, hogy rend legyen az utakon, hanem a bírság legyen sok. És ezt természetesnek tartjuk. Soha nem a rendszertől, hanem az egyéni ismerőseinktől keresünk választ mindenre (az élet minden területén oktatástól a beiskolázásokon át a vállalkozásokig).

Ha elolvassunk is az összevissza kusza szabályokat, nem tudjuk, hogy mi van, megkérdezzük a szakembereket, akik nagyjából tájékoztatnak, hogy mire számíthatunk. aztán vagy úgy van, vagy nem.

Na szóval van egy kis tőkénk. Hol fektetünk be?

Épeszű gondolkodás szerint a fentiek alapján természetesen nyugaton. Befektetünk, és a hozam azon múlik, hogyan tudtunk előre kalkulálni. Ennek az előzetes kalkulációnak a matematikai egyenletében viszonylagosan kevés ismeretlen van, ezért a siker vagy bukás rajtunk, a mi hozzáértésünkön, felelősségünkön múlik. Felelősség – jó szó.

Magyarországon az előzetes kalkuláció egy sokismeretlenes egyenlet. Nincs jogász vagy közgazdász, aki vállalja, hogy a körülmények nem változnak meg radikálisan. Bármikor. Bármilyen irányban. Nincs felelősségvállalás. A működés lényege a többi piaci szereplő eszén való túljárás, ravaszkodás, a kapcsolatok ügyes kihasználása. Ha lehet, a piac leuralása.

Tehát nyugaton fektetünk be.

Mikor fektetünk be mégis Magyarországon?

A fentiek alapján akkor, ha kockáztatni kívánunk. Úgy általában ugyanis a dolgok (termékek, szolgáltatások) nem olcsóbbak nálunk, mint nyugaton, ez tehát nem lehet ok. Mikor kívánunk kockáztatni?

Akkor kívánunk kockáztatni, ha van esélyünk arra, hogy ugyanolyan vagy hasonló árak mellett is sokkal többet nyerjünk a bolton, mint nyugaton. A nagyobb haszon reménye esetleg kiegyensúlyozhatja a sok kiszámíthatatlanságot. A nagyobb haszonból lehet finanszírozni a rendszerben fölöslegesen eltűnő költségeinket. A nagyobb haszon azt is jelenti, hogy a magyarországi környezet kifejezett motivációt jelent arra, hogy (1) megpróbáljuk lenyúlni az államot (millióféle trükközésekkel, lásd céges kocsi magánhasználatra), (2) a lehető legkevesebbet fizessük a dolgozóinknak, (3) a lehető legjobban kizsigereljük a vállalkozásunkat és (4) nagyon óvatosan fejlesszük azt.

Itt van sajnos a megoldás, ezért keresünk kevesebbet. A cégtulajdonos nem érdekelt a többet fizetésben, a rendszer nem követei ki, és a cégvezető nincs is motiválva a bérfejlesztésre. És itt van a megoldás sajnos arra is, hogy miért van ilyen rongyos állapotban a gazdaság, ami rongyos is marad még egy jó ideig, akárhogyan fejlődik is. (A bizalmi állapota ráadásul a fentiekből egyenesen következően kulcskérdés - és az egyáltalán nem fejlődik.)

Nem a multik, a zsidók vagy a liberális gyarmatosítók veszik el, hanem erre kényszerít az állam mindenkit, külföldit-magyart, befektetőt-vállalkozót egyaránt. A nyugati és a magyar közállapotok közötti különbség pumpálja ki a magyar dolgozó jövedelmének egy részét bele a magyar bizonytalanság feneketlen kútjába. 

Mit tehetne az állam? Fölemelhetné adminisztratív eszközökkel a járulékokat és a minimálbért a nyugati szintre. De akkor senki nem fektetne be itt. Mindenki azonnal elmenekülne. Azonnal totál csőd lenne mindenhol. Ezért ezt nem teheti.

Tehetné, hogy fejleszti és szigorítja a közigazgatást, a bíróságokat, elkezdené szép lassan kigyomlálni a mutyikat, a tejeléseket, a bizonytalanságokat, a jogszabályi összevisszaságokat. (Aki gyomlált már, tudja, hogy az sziszifuszi munka.) Ezt azért nem teszi, mert akkor nem tudna uralkodni rajtunk. Nem tudna kézzel belenyúlkálni a gazdaságba. Nem tudna onnan óriási pénzeket magának kiszedni – amiket aztán a hatalom megtartására el is költ. (Az állam és az állampárt jelenleg már azonos.)

Tehetné, hogy az emberek egymás közti, az intézmények iránti, az állam és jogrendszer iránti valamint az unió iránti bizalmat növeli. Ez meg már késő. Az emberek egymás közötti bizalmát az oktatás bivalyerős fejlesztésével lehetne elérni, de ez reménytelenül lassan hozna eredményt, ráadásul azzal is járna, hogy a hozzáférhetőbb tudás fényt derítene az eddig elmaradt teendőkre, ami a jelenlegi hatalom elveszítéséhez vezethetne. Az állam(párt) nem lövi lábon magát.

A jogrendszerünk iránti bizalom fejlesztése a jogrendszer átláthatóbbá, stabilabbá és felhasználóbarátabbá tételét jelentené, de ez megint csak szűkítené a belenyúlásnak és a javak elmészároslőrincezésének lehetőségét. Tehát a jelenlegi államnak ez nem érdeke. Az unió iránti bizalom növelése pedig politikailag nem érdeke a jelenlegi államhatalomnak, mert már túl régóta másik vágányon megyünk.

Ez sajnos azt is jelenti, hogy nincs túl sok remény arra, hogy a bérek egyhamar elérjék a nyugati színvonalat. Elsöprő változások kellenének, és azután is rengeteg idő, amíg a fent írtak rendbe jönnének. De sajnos ehhez még az is járul, hogy elsöprő változások esetén korántsem biztos, hogy a bizalmi háló erősödik – a történelem ennek pont az ellenkezőjére int. Sajnos.

Sőt, erre a sajnos szánalmasan gyenge szó. Sajnosissimo.

Bál van, igen bál van az Operaházban! A Kft együttes remekét, a Bál az Operában c. számot hál’istennek még ma is viszonylag sűrűn lehet hallani a honi rádiókban. (Persze lehetne többször is.) A szövege közismert. Ha mégis lenne olyan hallgató, aki ne lenne tisztában a bál szereplőinek kilétéről, azoknak alább segítünk az eligazodásban:

Aida

Az etióp király lánya, aki rabként él Memphiszben, ennek ellenére gyönyörű szoprán hangfekvésben énekel. Beleszeret egy hadvezérbe, aki azonban persze, hogy Aida apja ellen vezeti csapatait, és akinek a kezére más is pályázna. A lojalitás, az ármánykodás és a hatalmi politika lehetetlenné teszi a szerelem kibontakozását. A végén Aida is, a katona is meghal egy bezárt sziklaüregben, örök szerelemben, egymás karjaiban. (Aida apja is meghal.) Nincs happy end.

(Zeneszerző: Giuseppe Verdi – szöveg: Antonio Ghislanzoni. Bemutató: Kairó, 1871. december 24.)

Sarastro

Nagyhatalmú, félelmetes, de jó fej varázspap, basszus hangfekvésben a Varázsfuvolából.

Fiatal kalandorokat véd meg az éj gonosz királynőjétől, majd össze is adja őket. Persze a gonoszsága dacára fenségesen éneklő királynő őt is el akarja tenni láb alól, de nem sikerül neki. Sarastro példátlanul gazdag zenei környezetben él.

(Zeneszerző: Wolfgang Amadeus Mozart – szöveg: Emanuel Schikaneder. Bemutató: Bécs, 1791. szeptember 30. A sikeres bemutató után két hónappal  Mozart sajnos meghalt. Micsoda dallamokat vihetett magával…)

Sparafucile

Basszushangon éneklő mantovai bérgyilkos a Rigolettóból. (Kérdéses, vajon Náti  le tudná-e beszélni erről a kellemetlen hivatásról.) A csúnya jellemű Rigoletto gyilkossággal bízza meg, és hát sajnos meg is öl egy embert, de természetesen, nem azt, akit kéne, vagy akire fölbérelték. Persze hogy nagy baj lesz ebből. A fatális tévedések mögött átok áll.

(Zeneszerző: Giuseppe Verdi – szöveg: Frencesco Maria Piave, Victor Hugo alapján. Bemutató: Velence, 1851. március 11.)

Rigoletto

A mantovai herceg udvari gonosz bolondja, aki mindenkit kigúnyol és megaláz. Bariton. Nagyon nem jó fej. Az udvaroncok csúnyán megszívatják, és bonyodalmas cselekmény után a lányát, aki persze egyáltalán nem érdemelné meg, Sparafucile véletlenül megöli. Persze nem az ölés a véletlen, hanem az, hogy kit. Őrá is ráférne egy kis Náti féle elmélyülés, meditálás.

Cavaradossi

Tenor hangfekvésben éneklő római szabadgondolkodó festő a Toscából, aki a napóleoni háborúk alatt egy menekülő barátját bújtatja. A titkosrendőrök elkapják, és kínvallatásnak vetik alá, de ő ellenáll. Szerelme, Tosca azonban nem bírja tovább, és elárulja a titkot. Cavaradossira golyó általi halál vár, amit követően Tosca önként követi őt a halálba.

(Zeneszerző: Giacomo Puccini – szöveg: Luigi Illica és Giuseppe Giacosa. Bemutató: Róma, 1900. január 14.)

Cso-cso-szán

Ő a szoprán hangfekvésben éneklő Pillangókisasszony, aki 15 éves korában hozzámegy egy amerikai tengerészhadnagyhoz Japánban. Annyira bízik a házasságban, hogy megkeresztelkedik, emiatt a nagybátyja kiátkozza. Feltétlen bizalom, teljes odaadás jellemzi. A férje azonban 3 évre elutazik, és a házasságát sem veszi komolyan, olyannyira, hogy egy másik nővel tér vissza Amerikából. Cso-cso-szán bemutatja a kisfiukat, aki a távollét alatt született – őt a férfi magával akarja vinni az új nőjével Amerikába. Az operatörténet talán legszívszaggatóbb áriájával Cso-cso-szán elbúcsúzik a fiától, majd harakirit követ el.

(Zeneszerző: Giacomo Puccini – szöveg: Luigi Illica és Giuseppe Giacosa. Bemutató: Milánó, 1904. február 17.)

Desdemona

A velencei szoprán lány a mór Otello felesége. Sajnos többen is szerelmesek belé, így elég bonyolult cselszövések, intrikák és kavarások következtében Otello olyannyira féltékennyé válik, hogy megfojtja őt, majd magával is végez.

(Otello címmel két ismert opera is született Shakespeare nyomán.

I. Zeneszerző: Gioachino Rossini – szöveg: Francesco Berio di Salsa. Bemutató: Nápoly, 1816. december 4.

II. Zeneszerző: Giuseppe Verdi – szöveg: Arrigo Boito. Bamutató: Milánó, 1887. február 5.)

Don Juan

Spanyolul Don Juan, olaszul Don Giovanni. Nos, ő egy dúsgazdag spanyol főnemesi kalandor, aki barintonban énekel, miközben erkölcsre, törvényre, emberségre, szívre fittyet hányva hajszolja a kéjt Sevilla környékén. Hozzászokott, hogy szeszélyeinek, vágyainak nincsenek korlátai – sem az égi, sem a földi, de még a pokolbéli hatalmasságoktól sem retten vissza. Nem hat rá a fenyegetés, könyörgés, józan ész. Vad csábító, merész párbajozó, akit a darab végére elér a végzete és a pokolra kerül.

(Zeneszerző: Wolfgang Amadeus Mozart – szöveg: Lorenzo Da Ponte. Bemutató: Bécs, 1787. október 29. A Don Juan-témát a legkülönbözőbb nemzetiségű és műfajú írók dolgozták fel: Moliére, E.T.A. Hoffmann, Dumas, Byron, Puskin, Baudelaire, Maupassant, Shaw, stb.)

Figaro

Basszbariton grófi komornyik Sevillában, aki az esküvőjére készül szerelmével, Susannével. Azám! Persze, hogy szerelmi intrikák és cselszövések kezdődnek a kastélyban. Féltékenység, megcsalás, álruhák, pofonok, titkos találkák, félreértések és félremagyarázások sűrű erdeje.  A lenézett szolga, aki a valódi boldogságot keresi, végül eszesebbnek és talpraesettebbnek bizonyul a kedvtelésből szórakozgató grófnál. Övé a győzelem.

(Figaro házassága - zeneszerző: Wolfgang Amadeus Mozart – szöveg: Lorenzo Da Ponte, Beaumarchais nyomán. Bemutató: Bécs, 1786. május 1.)

vagy

Figaro

Bariton hangfekvésű, harsogó jókedvű borbély Sevillában. Ez a Figaro, bár 30 évvel később íródott, mint a komornyik, mégis az előbbinél fiatalabb kiadás. Olyan szépen énekel, hogy még Bugs Bunny (Tapsi Hapsi) is erre a zenére borotvál. Grófi felkérésre szerelmi tanácsadónak áll, aki a cselszövőkkel is harcba száll. Erőfeszítései sikert hoznak neki, vidám mosollyal kíván boldogságot a szerelmeseknek.

(A sevillai borbély – zeneszerző: Gioacchino Rossini – szöveg: Cesare Sterbini, Beaumarchais alapján. Bemutató: Róma, 1816. február 20.)

(Giovanni Paisiello is írt ezen a címen operát)

Izolda

A kelta eredetű történet szerint Izolda Trisztán lovag ellenségének, a szintén lovagi vitéz Moroldnak a csodaszép menyasszonya Írországban. Vőlegényét Trisztán megöli. A szoprán Izolda ezt meg akarja bosszulni, de beleszeret Trisztánba. A nagypolitikai megállapodások miatt nem lehetnek egymáséi. Trisztán meghal, és Izolda is élettelenül hanyatlik szerelme holttestére.

(Trisztán és Izolda - zeneszerző és szöveg: Richard Wagner, Gottfried von Straßburg nyomán. Bemutató: München, 1865. június 10.)

Papageno és Papagena

Papageno bariton madarászfiú a Varázsfuvolából, a természet madártollas, ijedős, hetvenkedő, locsifecsi, de kedves gyermeke, Papagena pedig az ő szoprán kedvese. Papageno büntetésből egy darabig még egy lakatot is kap a szájára, így hümmögve énekel. Varázshangszere egy bűvös harangjáték. Egy vén boszorkány – kikényszerített házassági ígéretre – Papagenává válik, aki sok viszontagság után végre csivitelő szerelmespárt alkot Papagenóval.

Kívül semmi nesz, pedig odabent szól a zenekar, s a nagyterem díszben áll.

Jó találkozást kívánunk! Éljen a Kft!

A kép forrása: a Kft együttes facebook oldala.

(Nem kell mindig politika!)

A (nyugati) élelmiszer-forgalmazó multik a magyarországi piacra gyengébb minőségű, kevesebb élvezeti értékkel bíró, hitványabb termékeket szállítanak. A külföldi cégek ezzel extraprofitra tesznek szert, ami a kiszolgáltatott magyar fogyasztó mohó, ezért arcátlan kizsákmányolásához vezet. Ezt a kormány nem hagyhatja, ezért az Európai Unió fogyasztóvédelmi és egyéb szerveihez fordul jogvédelemért.

Ezek napjaink hírei.

Tekintsünk el attól, hogy a termékek közötti különbség a legtöbb esetben objektív eszközökkel nem mutatható ki (kinek mi a krémesebb, lágyabb, finomabb, selymesebb?) – hanem a jelen esetben kiindulópontnak fogadjuk el ennek a feltételezett tényét. (Számos esetben a különbségek állítólag objektíven is igazolhatók, például egy adott termék valódi hústartalma alapján.) A mogyorókrémnek kevesebb a mogyorótartalma, a nápolyi kevésbé selymes ízű, a konzervben több a tartósítószer, a levesporban kevesebb a beltartalom.

Mindezek alapján tegyük a kérdéseinket, és próbáljuk meg a jogilag és/vagy etikailag helyes válaszokat megtalálni! Hatékony lehet-e a kormány szabadságharca? Ez a fellépés szolgálja-e legjobban az igazságot?

Egy adott termék minőségét a gyártója határozza meg. A termék receptje, gyártási technológiája és a hozzá kapcsoló védjegy jogi védelemben részesül. Ebben a magyar szabályozás teljes mértékben követi a nemzetközi előírásokat.

Természetesen az adott termék sztenderdjét (receptjét) a gyártó cég maga dolgozza ki: ő határozza meg a cukortartalmat, a felhasznált színezéket, a tartósítószer tartalmat, az alapanyag beszerzés és gyártás menetét, a csomagolást. Ebbe semmilyen körülmények között nem szólhat bele a kormány (kivéve Észak-Koreában), pláne nem egy külföldi kormányzat. De a vevő sem. Ez elég nyilvánvaló. Mi sem örülnénk, ha a dán kormány idejönne, és beszólna, jogi eszközökkel fenyegetőzne, hogy a szegedi szalámigyár mennyi sertésbőrkét vagy pácsót tehet a téli szalámiba. (Ha a recept megfelel az élelmiszerbiztonsági előírásoknak, akkor gyártható. Márpedig a vitatott termékek természetesen megfelelnek ennek.)

Ezeknél a termékeknél nincs sem fogyasztási kényszer, piaci kizárólagosság. Jellemzően léteznek olyan magyar termékek is, amelyek hasonlóak a multik által forgalmazottakhoz.

Ha a vizsgálatokból egyértelműen az derül ki, hogy a külföldi termékek hitványabbak, akkor ez a tény ösztönzőleg kell(ene), hogy hasson a magyar gyártókra és forgalmazókra, hogy jobb minőséget állítsanak elő hasonló (szinte ugyanolyan) nápolyikból, csokoládékból, levesporokból, stb. - magyar embereknek magyar munkát adva. Ráadásul a magyar gyártók és forgalmazók elvileg versenyelőnyben is lennének az olcsóbb munkaerő miatt. Ezt az ösztönzést a kormány is erősíthetné különböző munkahelyteremtő támogatások formájában. Ha büszke magyarok vagyunk, akiknek ugyanúgy jár a minőség, mint a németeknek, osztrákoknak, akkor ez a megoldás. (Én az vagyok.)

A kérdés inkább az, hogy a magyar fogyasztó rávehető lenne-e arra, hogy a márkás (de hozzánk rosszabb formában érkező) árucikk helyett ugyanolyan áron márkátlanabb, reklámozatlanabb, ámbár jobb minőségű, selymesebb, magasabb kakaótartalmú, kisebb cukor- és tartósítószer-tartalmú magyar terméket vásároljon. („Pajtás” nápolyit a „Manner” helyett, „Betyár” mogyorókrémet a „Nutella” helyett, „Irma” levesport a „drOetker” helyett. Ez lenne a büszke, hazafias magyar viselkedés.) Ha igen, akkor ebben lehet-e a kormánynak feladata? Ha igen, akkor vajon a legmegfelelőbb-e a jelenlegi kormány „szabadságharca”, folyamodása az uniós fogyasztóvédelemhez? Aligha. A kormány jogi terve ehhez a célhoz semmilyen formában nem illeszkedik. (Azaz szakmaiatlan.)

Ez nem is jogi vagy fogyasztóvédelmi, hanem egyszerű tájékoztatási, vagy marketingpolitikai kérdés. (Tisztességes marketingről beszélek.)

Ráadásul mi, magyarok szeretjük magunkat okosnak és szabadnak tekinteni – tehát mindenki szabadon dönthet az információk alapján, hogy vásárol-e, és ha igen, mit. Mindenki önmagának, a vásárlási igényeinek és kényeinek korlátlan ura. A kormány beleszólása, azaz a piac szűkítése ebben az esetben talán nem túl lényeges, de ha általános gyakorlattá válna, akkor a választási lehetőségeink korlátozásával hosszútávon végeredményben pont a szabadságunkból faragna le a „szabadságharc” ürügyén.

A termékek beltartalma tehát piaci (esetleg marketing) kérdés, amiből – az érthető felháborodást észrevéve – a kormány etikai kérdést generál, amit jogi eszközökkel próbál megrendszabályozni. De ha még etikai kérdés lenne is ez, akkor sem lehetne jogi eszközökkel ebbe beleavatkozni. Az etikai beavatkozás pedig a tájékoztatásig terjedhet – addig helyes, sőt, a fentiek alapján hasznos is.

Vajon van-e egy effajta beavatkozásra éppen ennek a kormánynak jogalapja akkor, amikor éppen a fogyasztók hátrányára határozza meg a nemzetközi viszonylatban a termék legfontosabb tulajdonságát: az árát? Magyarországon az áfa 27%, azaz a legmagasabb a környező országok viszonylatában (sőt, az egész világon!). Ezért ha valaki egy teljesen azonos terméket kívánna megvásárolni teljesen azonos minőségben teljesen azonos nettó áron – akkor ezt bárhol a világon Magyarországnál olcsóbban megteheti - éppen a kormány miatt.

Vajon a kormány tervezett fogyasztóvédelmi beavatkozása előmozdítja-e a jólétet? És ha ennek az a következménye lesz, hogy a cégek a jobb minőségű termékeiket drágábban kínálják, miközben a vásárlók inkább lemondanának az alig észrevehető, vagy észrevehetetlen különbségről az áremelkedés helyett? Vagy ilyen esetben a kormány megtiltja az áremelést? Mihez képest? (Arról nem is beszélve, hogy a hatósági árak vonatkozásában bőségesen elégséges keserű történelmi tapasztalatunk van.)

Ha a beavatkozás következtében a vitatott termékek forgalmazását a multik a „megjavítás” helyett inkább beszüntetnék a magyar piacokon, az vajon a fogyasztók jólétét szolgálnák-e? (A kormány célja, a nemzeti önbecsülés védelme érvényesülne.) Lehet-e cél az etikai megfontolások miatti elűzés a hazai piacról úgy, hogy nyilvánvalóan a fogyasztók ezeket a termékeket rendszeresen vásárolják? Ez szolgálja-e a jólétet?

A kormány beleszólna a multik termékébe (a kóla cukortartalmába), de nem szólna bele a magyar termékek minőségébe (pl: a Márka cukortartalmába)? Abba meg a szlovák kormány szólna bele, mert ott meg az számít multinak? Mi meg azt elfogadnánk?

És mi a helyzet a magyar beszállítókkal rendelkező multitermékekkel, vagy a multiktól származó alapanyagokkal dolgozó magyar előállítókkal? Ezeket inkább segíteni kellene, vagy ezekre is fogyasztóvédelmi eljárást kell pakolni?

Az erényt, az etikát vajon a kormánynak kell szolgálnia, vagy ez rábízható a szabad tudattal rendelkező fogyasztókra? Hogyan lehet eldönteni, hogy valamely termék fogyasztásával járó élvezet magasabb rendű? Akkor aki ízlésének mégis a hivatalosan gyengébb minőségű termék felel meg, az jogi szempontból is ellenzékinek, rosszabb esetben hazaárulónak minősül?

Ezzel együtt vizsgáljuk-e ezt fordítva is? Hozunk-e vajon törvényeket arra, hogy a szegedi szalámigyár nem forgalmazhat sehol sem a hazainál kevesebb tiszta húst tartalmazó terméket? Mondjuk Skóciában vagy Kazahsztánban vagy Kínában. Vagy ha itt igen, de ott mégsem, akkor hogyan teszünk jogilag szabatos elhatárolást?

Nekem a személyes véleményem az, hogy a kormány túl sok kérdést próbál tiszta jogi eszközökkel megoldani, miközben be kell látni, hogy vannak kérdések, amiben a jog egyszerűen tehetetlen. Ilyen a fogyasztói kultúra, az erény fenti esetei. Szerintem is jár nekem is ugyanaz a minőség, mint a németnek, osztráknak. Ezeket tájékoztatással, tanítással, tisztességes mértékű marketinggel lehetne befolyásolni, de a jog öklével lecsapni nem lehet. Furcsa látni, hogy a kormány, amely jogászoktól hemzseg, nem látja a jog határait, és olyan területeken is jogi „szabadságharcot” folytat, ahol a jog impotens.

•     •     •     •

Az utolsó megjegyzésem már politikai:

A kormány úgy kívánja a Népstadiont felújítani (felépíteni), hogy az építés előzetes költségei több, mint kétszer akkorák, mint a már elkészült ultramodern müncheni Allianz Aréna teljes bekerülési költsége. (Miközben ugye a munkaerő jóval olcsóbb itt.) A német stadion minőségét aligha lehet felülmúlni, mi mégis kétszer annyiért valósítjuk meg. (És persze a kivitelezés során majd jól túl is lépjük a tervezettet.)

A nápolyi kakaótartalmán meg (jobb gyártása helyett) cirkuszolunk, hogy ennyiért 3 milligrammal több járna.

Komoly jogászok.

Ebben az országban rendetlenség van.

A köztársasági elnökválasztás kapcsán érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni a köztársaság eszméjén.

Majtényi László köztársasági elnök jelölt szívesen és gyakran hangoztatja, hogy a köztársaság megújítására lenne szükség, és egy széles legitimitású negyedik magyar köztársaság megalapozása lenne legsürgetőbb közjogi feladatunk. (Maradéktalanul osztom is e nézetét.)

Aki ma Magyarországon rendes politikai nyilvánosságot, pontos elszámoltathatóságot, hatékonyabb érdekérvényesítést, közéleti párbeszédet, átláthatóbb és felelősségre vonhatóbb államot, erősebb szociális hálót, társadalmi szolidaritást, ésszerűbb bürokráciát, nyíltságot, befogadást, toleranciát, szabadságot, fékeket és egyensúlyokat – egyáltalán: több demokráciát szeretne, az a köztársasági eszme híve.

Érdekes jelenség azonban, hogy sok olyan ország van, ahol a fentiek példamutató módon érvényesülnek, mégsem köztársaságok, hanem monarchiák, királynőkkel, királyokkal, hercegekkel, dinasztiákkal, cicomával, mindennel. Spanyolország, Belgium, Hollandia, Dánia, Norvégia, Svédország, Nagy-Britannia, Luxemburg, Monaco mind-mind királyság vagy hercegség, mégis a stabil és megbízható demokráciák. Otthont adnak a liberális állami berendezkedésnek.

Az államforma nem determinál, de erősen orientál.

Egy klassz negyedik köztársaság nagy királyság lenne Magyarországon!

Olimpia. Vasárnapi zárvatartás. Simán lehet olyan országban élni, ahol nincs, nem is lesz soha olimpia. Simán lehet egy olyanban is, ahol volt és/vagy lesz, ahol ez fontos (presztízs)kérdés. Jól élhető Németország vagy Ausztria a vasárnapi zárvatartás mellett is, és Olaszország is a vasárnapi nyitvatartással.

Szerintem ezek alapjában jó kérdések. Jó lett volna ezekről társadalmi párbeszédet, komoly, érdekes vitákat folytatni. Jó lett volna az érveket-ellenérveket magamban dédelgetni, ízlelgetni, mérlegelni. Jó lett volna meghallgatni más embereket. Jó lett volna ezekről a kérdésekről beszélgetni a szomszéddal a kerítésen át, a komával a kocsmában egy sör mellett vagy a strandon egy lángossal a hűvösben. Azt hiszem, mindannyian szívesen tettük volna.

Jó lett volna, ha ezekről a kérdésekről a kormány tényleg megkérdezi az istenadta népet. Előre. Szerintem simán lehetett volna a kormány belátó, hogy lehet így is, lehet úgy is. És egy szép népszavazás után lehetett volna a kormány jó kormány is, hogy a döntés szerint lép tovább. Azt hiszem, hogy ha így lett volna, akkor a kisebbség simán elfogadta volna a többség akaratát.

De sajnos nem így lett.

A Fidesz kormány nemhogy csupán uralja a közbeszédet, de minden akar: „leuralja” a közbeszédet. Kiszorította az együtt gondolkodást. Mindannyiunkat megfosztott az eszmecsere élményétől. (Ez a visszavonásokra is vonatkozik.)

Ezekről a kérdésekről ma már aligha lehet függetlenül, szabadon, ingerültség nélkül beszélni.

A túlpolitizáltság tönkreteszi a jó ügyeket is.

A nagyobb baj az, hogy ezek az ügyek – mint a lakmuszpapír – mutatják Orbán hozzáállását az országunk valódi problémáihoz is. Ugyanígy gondolkodik arról, hogy milyen irányban kellene az egészségügyet, az oktatást, a kultúrát, a szociális ügyeket, a mezőgazdaságot, az ipart, a közigazgatást, a munka világát terelni, hogy mit tegyünk a kifejlődő digitális világban a munkavállalókkal, mi lesz az átstrukturálódó világban az emberekkel, satöbbi. Orbán bírhatnéka határtalan.

Vegyük észre és jegyezzük meg, hogy túlpolitizáltsággal, az ügyek leuralásával, a párbeszéd hiányával képtelenség lesz megoldani a közös ügyeinket. Ez az illiberalizmus maga. A feladat csupán ennyi: jegyezzük meg, és a következő választásokon jusson eszünkbe a tanulság.

(Én személyesen a vasárnapi zárvatartást támogattam volna, az olimpiát nem.)

Sándor Mária öngyilkosságot kísérelt meg. Rettenetesen sajnálom, minden szolidaritásom az övé.

Megértem őt. (Ez nem jelenti, hogy elfogadom, amit tett.) Sehol nem talál munkát, az élete ellehetetlenedett – pedig valószínűleg nem csak kiváló szakember, de kiemelkedően lelkiismeretes is.

De egyben sajnos megértem azokat is, akik nem mernek vele együtt dolgozni. A politikai rendszer igazodásra késztet, az egészségügy (vagy bármely egyéb terület) urai viszont kíméletlenül a feudális rendszer fenntartásában érdekeltek. Mindenki más az egzisztenciális rettegés állapotában van.

Minden ember, ami kiáll egy-egy politikailag kényes ügyért, vagy másként gondolkozik a rendszerről, számíthat arra, hogy kirekesztik vagy kívülreked. Az a minimum, hogy elszenvedi a trollok erőszakos, gyalázkodó kommentjeit.

Ez régen nem így volt. 

Volt idő, amikor figyeltünk egymás gondolataira, és nemes dolog volt az ellenfelet érvekkel megtisztelni.

Ha néha lennének fórumok ahhoz, hogy a kormány és az ellenzék emberi módon vitázzon nyilvánosság előtt (itt elsősorban tévés beszélgetésekre, vitákra gondolok), ha azt látnánk, hogy a politikailag másképp gondolkozó felek képesek a tisztelet talaján is ütköztetni a véleményüket, ha folyna egyáltalán érdemi szakmai párbeszéd, akkor a plebsz sem ragadtatná magát arra, hogy az, aki egy adott (szakmai) kérdésben másképp gondolkozik, azt kíméletlenül ki kell minden erővel rekeszteni, eszközök közt nem válogatva. (Az ellenzék késznek mutatkozik a vitákra, jobbról is, balról is.)

Sándor Mária mindig tisztességesen és becsületesen fogalmazott. Nem emlékszem olyanra, hogy a kétségbeesés gyalázkodásra ragadtatta volna.

A rendszer legnagyobb bűne talán pont ez: az emberek egymástól való elvadítása és az közjó természetéről való gondolkodás kisajátítása.

A párbeszéd hiánya öl.

Mi az igazság?

Filozófiai vagy irodalmi értelemben az igazság a valóság megragadása.

Tudományos értelemben a tudomány aktuális állása szerinti objektumnak a szubjektum általi legközelebbi megközelítését érthetjük alatta.

Jogi (perjogi) értelemben azt, hogy adott nyertes fél érvei az ellentmondó fél érveinél erősebben tudják befolyásolni a döntéshozó szubjektumát. (Vö.: nem az nyer, akinek igaza van, hanem annak van igaza, aki nyerni tud.)

Logikailag és metafizikailag azt, hogy a vizsgált szubjektum megismeréséhez a vizsgálat kezdetén rendelkezésre álló összes érvet légmentesen lezárva mely eredmény látszik olyannak, hogy a vizsgálat megismétlődéseikor is mindig ugyanolyan eredményként adódjon.

A történelem (vagy ha úgy tetszik, politikatörténet) szerint viszont igen nehéz meghatározni, hogy kinek van igaza, vagy egyáltalán mi számít igazságnak. Mégis, ahhoz, hogy nyugodtan állíthassuk azt, hogy Orbánnak van vagy nincs igaza, meg kell kísérelni meghatározni azt, hogy mi tekinthető politikai értelemben igazságnak.

A politika definíciója nem ennyire vitatott, mint a fentiek, hiszen tudjuk jól, hogy a politika a másokon való irányító élősdiség művészete, amelyből a politikus azt a hasznot próbálja meg kihúzni, hogy ezen állapot minél tovább fennmaradhasson a számára.

E képlet szerint Orbánnak igaza van. Dacára ugyanis minden kritikának, tüntetésnek, és józan érvnek, Orbán vezetői pozíciója a magyar történelemben példát ritkítóan erős, és tartósnak ígérkezik.

Orbán olyan ügyesen uralja az ország erőforrásait (amiket ugyebár nem mástól, mint az ország lakóitól oroz el folyamatosan), plusz veszi igénybe a külföldi (mondjuk putyini) támogatásokat (amiket bizonyos értelemben meg lehetne határozni júdáspénzként is), hogy mindezeket úgy tudja a saját élősdiségére felhasználni, hogy számottevő ellenkezést, tömegmegmozdulást a már-már általánosan elfogadott ellenzéki attitűd sem tud előmozdítani. (Az általános attitűd azt jelenti, hogy szinte mindannyian egyetértünk, hogy Orbán nem az ország javát, hanem elsősorban a sajátját keresi. Legfeljebb nem bánjuk, mer még mindig jobb, mint...) Az egész magyar társadalom igazodik, noha nagyjából egyetért, hogy ez egy rossz igazodás.

Viszont maga az igazodás a hatékonyság tényét (és a politikai helyességet) támasztja alá.

E helyzetre jellemző, hogy különösebben senkiben nem kelt megütközést az, hogy Orbán az embereket „erőforrások”-nak tekinti (vö.: Emberi Erőforrások Minisztériuma).

Na, tehát Orbánnak igaza van. Mégpedig stabilan.

Vagy…

Várjunk csak!

Mi van, ha a politika definíciója a fentiekkel ellentétben az, hogy az országot alkotó állampolgárok és az általuk alkotott csoportok javainak szolgálata úgy, hogy a javak növekedése a lehető legnagyobb legyen, egyszersmind a folyamatok során mind az egyéni, mind a csoportos károk és egymáshoz viszonyuló arányveszteségek a lehető legkisebbek legyenek.

Na, ez esetben Orbánnak nincs igaza, hiszen ebben az országban kétségtelenül sokan gyarapodnak, azonban a gyarapodáshoz, a növekedéshez, a jobb egészségügyhöz, oktatáshoz, kultúrához, szociális biztonsághoz és a jogegyenlőséghez való hozzáférés nem adatik meg mindenkinek. És még csak nem is a szerencsének vagy a független rátermettségnek köszönhető az előrelépés, hanem annak, hogy a jólét kapujának őre mindenkit politikailag átvilágít. Ha fidesz-támogatót érzékel az őr, akkor szabaddá teszi a bejárást a gyarapodás kapuján.

Tehát Orbánnak nagyon is nincs igaza.

Ezen írás arról szól, hogy mit tekintünk a politika céljának, értelmének, lényegének. Kezdjük itt a közgondolkozást!

Sokan vagyunk olyanok (jómagam is), akik átadják annak az illúziónak magukat, hogy a történelem egy szebb cél, egy igazságosabb és nemesebb társadalom felé halad. Ez azonban sajnos nincs így. A történelem kaotikus. De hogy a káosz mégiscsak a jobb irányba terelődjön, legelőször is magunkon kell kezdeni a mélyrehatóbb változást. Ne legyünk restek újragondolni a jövőnket!

Kire szavazzon az ember a választásokon? Legyen az az első szűrő, hogy a szavazópolgár miképp határozza meg a politikai igazság fogalmát, és olyan személyt válasszon, akivel legalább ebben azonosan gondolkodik. Az szavazzon tehát Orbánra, aki vele azonosan vélekedik a közösségi értékekről.

Az győz, amelyiket eteted.

(Az öcélúan gyalázkodó kommenteket kimoderálom.)

Vegyünk egy jó ügyvédet. A jó ügyvéd sajnos drága. Ugyan ki bízna meg egy olcsó ügyvédben, aki nem alapos, mert a többi ügye miatt kell összevissza szaladgálnia, és esetleg rosszak az idegei a kifizetetlen számlái miatt?

Szóval a jó ügyvéd drága. A huszonegy-két munkanapja alatt kell megkeresnie azt a havi minimum 350-400 ezer nettót, amivel talán már nyugodtak lehetünk, hogy nem alibizik, szépen, lelkiismeretesen, alaposan foglalkozik az ügyünkkel. Rászánja az időt a szakirodalomra. Ez bruttóban számolva (minden irodai rezsit, közterheket, nyugdíj, tébé, eszjéa, biztosítás, kamarai tagdíj, stb.) körülbelül 800 ezer forint (és akkor még titkárnője sincs). Azaz egy napja negyvenöt-ötvenezerbe kerül. De inkább többe, a nagyon jó ügyvéd pedig vita nélkül nagyon sokkal többe. (Az áfát most hagyjuk is ki, de hát tudjuk: az állam is jól keres errefelé…)

A vörösiszap-per bonyolult per. Óva intenék bárkit, hogy ügyvéd nélkül nézzen szembe egy efféle eljárással.

A bíróság az ügyet elsőfokon 248 napig tárgyalta. Ennyi nap a fenti díjjal számolva nagyjából 12 millió forint elégetésével egyenlő. (Természetesen a bíró felmentést adhat a megjelenési kötelezettség alól egy-egy tárgyalási napon, de ez veszélyes, mert akkor nem lehet az ott kialakuló kérdéseket a távollévővel megvitatni, kérdezni tőle, szembesíteni. Ilyen esetben napolás van: újra el kell jönni. Ráadásul ha egyszer enged a bíróság, akkor a következő alkalommal is engednie kell, és előbb-utóbb így szétesik a tárgyalás menete. Ezért érthető, ha a bírók nem szeretik a távolmaradást, igazolás esetén sem.)

Ebben a költségben nincsenek benne az utazási költségek (ha netán valaki nem veszprémi), a szakértők százezres-milliós nagyságrendű költségei, óradíjai. Néha pedig tanácsos akár saját nyomozást is lefolytatni.

A szabadságok is mind odavannak, erre megy el minden. A munkavállaló nem tud regenerálódni. A kiesett munkabéreket pedig most nem is számoltuk! A 248 napnyi tárgyalás egy teljes év munkanapjainak megfelelő idő, azaz ekkora kieséssel számolhatunk.

A vádirati cselekmények alapján alappal vélelmezhetjük, hogy ezek a vádlottak egyáltalán nem bűnözésre berendezkedett, megátalkodott, a társadalmi normákkal való állandó szembeszegülésére készülő emberek. Tehát idegileg is kikészítő egy ilyen tárgyalás-sorozat.

Tehát elsőfokon rámegy egy jobb lakás ára. Sikerdíjazás nélkül.

Figyelem! Ez nem maga a büntetés, ezek csak a védelmi költségek. Ezeket akkor is állni kell, ha a vádlott ártatlan, és felmentik!

A másodfokú bíróság ma az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és kötelezte az elsőfokú bíróságot az újratárgyalásra.

Tehát minden stornó, és kezdődik elölről! (Nem kuka minden eddigi irat, de mindent újra meg kell vizsgálni, mérlegelni, bogarászni, szöszölni.)

Tessék csak kalkulálni, mibe kerül az igazság – itt csak a vádlottak és védőik díjait futottuk át nagy vonalakban, a többi szereplőt, egyéb költségeket, díjakat, jegyzőkönyvezést, közlekedést, fűtést, takarítást, biztonsági- és portaszolgálatot nem is vizsgáltunk.

Ugye-ugye, mibe fáj még az ártatlanság is.

Természetesen akit bűnösnek talál a bíróság, annak meg kell fizetnie a bűnügyi költségeket és viselnie kell a büntetést is, ami pénzbüntetés esetén újabb kiadás.

…

Amennyiben az ártatlan vádlottat a bíróság felmenti, abban az esetben van arra mód, hogy az állam a védői költségeket egy átalány óradíj alapján némiképp kompenzálja (a központi költségvetés, azaz a mi zsebünk terhére). Ez azonban általában nagyságrendekkel elmarad a tényleges (és szükséges!) ügyvédi munkadíjtól.

Ráadásul sajnos gyakorlatnak mondható az az eset is, amikor hasonló szituációban a bíróság nem felmentést mond ki, hanem – előre látva az óriási költségeket – megrovásban, azaz szóbeli ejnye-bejnyében részesíti a vádlottat (illetve akkor már: elítéltet). A megrovás annyival több, mint a felmentés, hogy néminemű rosszallását fejezi ki a bíróság a vádlott elenyészően enyhe felelőssége miatt, de ez esetben nem kell kompenzálni a védelmi költségeket. Mindenki viseli azt, amit erre eddig ki kellett fizetnie…

…

Figyelem! Az ítélet tartalmára nem tettem kritikai megjegyzést. Csupán a költségekről értekeztem, függetlenül a per tartalmától és a felelősség kérdésétől. A költségek így alakulnak általában egy büntetőperben – esetleg akkor is, ha a nyájas olvasó lesz egyszer kénytelen ártatlanul egy perben önmagát megvédeni.

...

Pad a Veszprémi Törvényszéken folyosóján. Felirata: "Heu quam difficile est crimen non prodere vultu" - "Hej, de nehéz dolog az, hogy a bűnt ki ne vallja az arcunk" Ovidius - A pad érdekessége az, hogy nem helyezhető el tárgyalóteremben, mert sértené az ártatlanság vélelmét. Mint látható, ha csupán ritkán is, de kerülhetnek ártatlanok is a bíróság padjára.

Sokan élnek Magyarországon még ma is olyanok, akik azt gondolják, hogy nem értenek egyet Orbánnal. A szélsőségesek ezt nem csak gondolják (ami még úgy-ahogy rendben is lenne), hanem fennen hangoztatják ebbéli – természetesen helytelen – álláspontjukat családi, baráti körben, vagy a söntés előtt, vagy akár a médiában. A legújabb kutatások azonban cáfolják ezeket a téveszméket. (Nem csak valószínűleg, hanem nyilvánvalóan az efféle téveszmék mögött is a liberálisok állnak.)

Ma már azonban empirikus kutatásokkal alátámasztva kimondhatjuk, hogy az igazság ezzel szemben az, hogy Ön egyetért Orbánnal! Sőt, Ön kedveli Orbán Viktort!

A korábbi kutatások nem voltak ugyanis figyelemmel a kérdéskör egyik legfontosabb részére, nevezetesen arra, hogy a vizsgált illető a mikori Orbán Viktorral ért egyet, illetve megfordítva a kérdést, a mikori Orbán Viktorral nem ért egyet. (Természetesen intézetünk ez utóbbi tényt nem kívánja vizsgálni, hiszen… Hiszen… Tudjuk jól, miért, na.)

Ha Ön, nyájas olvasó, például kommunista, akkor Ön a KISZes, tehát a nyolcvanas évek eleji Orbánnal ért egyet. Ha szocialista lelkületű, akkor a nyolcvanas évek derekán volt, sőt, bizonyos értelemben a Fidesz alapítását közvetlenül megelőző időszak Orbánjával gondolkodik azonosan. A liberálisok a nyolcvannyolctól kilencvennégyig terjedő időszak Orbánjával állnak azonos platformon. A sorosisták még ennél is tovább, egyes vélemények szerint egészen a tízes évekig joggal gondolhatták, hogy Orbán az ő eszméikhez azonosan gondolkodik. Azok, akik szerint helyes „lebegtetni” az ideológiát a liberális és a konzervatív eszmerendszer között, azok az 1994 és 2000 közötti Orbánt tekinthetik igaz példaképnek. A nagymagyaristák a 2002, de pláne a 2010 utánit ismerik el.

A rend hívei a 2010 utáni Orbánt, az anarchisták viszont a 2007-es kordonbontót bálványozhatják.

Az euroatlantisták a 1988 és 2002 közötti Orbán hívei. Érdekes jelenség, hogy jelenleg is van egy ilyen beállítottságú Orbánunk: az, aki épp Brüsszelben Merkellel tárgyal, vagy szavaz vele együtt. De a nyugat felé fordulást nem kedvelők is egyetértenek Orbánnal, pontosabban a 2002 utáni, nem-brüsszelben-tartózkodó változatával. Természetesen az orosz vonal ellenzői a 2006 előtti, az orosz vonal támogatói a 2010 utáni Orbánt tekinthetik világítótoronynak.

Akik szerint hiba, ha a politika beleszól az ítélkezésbe, azok a 2010 előtti Orbán, akik szerint viszont éppenséggel nyomás alatt kell tartani pénzügyileg és ideológiailag a bíróságokat, azok a 2010 utáni Orbán eszméivel osztoznak, és tekintik zsinórmértékül.

Akik szeretik a sokszínű, nyitott, kreatív oktatást, az az 1998 előtti fiatalos Orbánnal, akik viszont a szigorú, egységesített, kockanevelésért vannak oda, azok a 2010 utáni tekintélyes Orbánnal szimpatizálhatnak kedvükre.

Azok az (elsősorban) hölgyolvasóink, akik a pocakos fickók hívei, ők nagyjából a 2010 utáni Orbánt sztárolhatják. Akik a nyakkendős fiatal yuppie fazont kultiválják, nekik az 1993 és 2010 közötti, míg az alternatív, esztétikailag chegevarista, laza punk és hippy vonal rajongóinak a 92 előtti személy ajánlható.

Akiknek a középosztálybeli férfi az ideál, azok a kilencvenes évek eleji, akik viszont az olajfestményeken szerepelni szerető dúsgazdag emberek igazságát osztják, azok a kétezres évek Orbánját imádhatják.

Az intoleráns vallásos hívők a 1998 utáni, a toleránsabbak, a vallástalanok vagy az egyházellenesek az 1994 előtti Orbánt értékelik őszintén.

A dadogva hadarók az 1990 előtti, az ordítva fenyegetőzők a 2002 és 2006 közötti, az önelégült sikerpropagandisták a 2010 utáni Orbán fazont követhetik.

Kutatásunk eredményei szerint a futball ellenzői nem képeznek szignifikánsan értékelhető masszívumot, így természetesen az ország lakossága a stadionépítések és futballtámogatások ügyében Orbánnal ért egyet. Két megjegyzést külön is megemlít a kutatás: az egyik szerint ez a terület azért is különleges, mert Orbánnak futballhoz való viszonya az egyetlen terület, amiben nem történt teljes pálfordulás. A másik megjegyzés szerint – bár korábban Orbán nem volt annak híve, hogy a mindenkori miniszterelnök háza mellé stadiont építsenek – de ez nem tekinthető ideológiai kanyarnak, hanem inkább kiteljesedésnek.

A kutatóintézet az „aktuális madarat aktuális tolláról, aktuális embert aktuális barátjáról” elv szerint – noha felkérés nélkül – egy tanácsot is kiadott a tanulmány publikálásakor: azok, akik a rendszer (azaz tulajdonképpen az embertársaink) megfejésében érdekeltek, azok az elvi gondolkodást jobb, ha takaréklángra teszik, Orbán közelében pedig teljesen le is kapcsolják.

A tanulmányt – fricskaként a francia kakasra – a tanulmány szerkesztői a sokkal elegánsabb táncoló pávakakassal illusztrálták. (Ezzel a közismerten jó humorú CÖF vezetőknek próbáltak kedveskedni. Sikerrel.)

A tanulmány publikációjáról szóló sajtótájékoztatót követően pedig ingyen osztottak sallerokat a megjelenteknek.