Sándor Mária öngyilkosságot kísérelt meg. Rettenetesen sajnálom, minden szolidaritásom az övé.

Megértem őt. (Ez nem jelenti, hogy elfogadom, amit tett.) Sehol nem talál munkát, az élete ellehetetlenedett – pedig valószínűleg nem csak kiváló szakember, de kiemelkedően lelkiismeretes is.

De egyben sajnos megértem azokat is, akik nem mernek vele együtt dolgozni. A politikai rendszer igazodásra késztet, az egészségügy (vagy bármely egyéb terület) urai viszont kíméletlenül a feudális rendszer fenntartásában érdekeltek. Mindenki más az egzisztenciális rettegés állapotában van.

Minden ember, ami kiáll egy-egy politikailag kényes ügyért, vagy másként gondolkozik a rendszerről, számíthat arra, hogy kirekesztik vagy kívülreked. Az a minimum, hogy elszenvedi a trollok erőszakos, gyalázkodó kommentjeit.

Ez régen nem így volt. 

Volt idő, amikor figyeltünk egymás gondolataira, és nemes dolog volt az ellenfelet érvekkel megtisztelni.

Ha néha lennének fórumok ahhoz, hogy a kormány és az ellenzék emberi módon vitázzon nyilvánosság előtt (itt elsősorban tévés beszélgetésekre, vitákra gondolok), ha azt látnánk, hogy a politikailag másképp gondolkozó felek képesek a tisztelet talaján is ütköztetni a véleményüket, ha folyna egyáltalán érdemi szakmai párbeszéd, akkor a plebsz sem ragadtatná magát arra, hogy az, aki egy adott (szakmai) kérdésben másképp gondolkozik, azt kíméletlenül ki kell minden erővel rekeszteni, eszközök közt nem válogatva. (Az ellenzék késznek mutatkozik a vitákra, jobbról is, balról is.)

Sándor Mária mindig tisztességesen és becsületesen fogalmazott. Nem emlékszem olyanra, hogy a kétségbeesés gyalázkodásra ragadtatta volna.

A rendszer legnagyobb bűne talán pont ez: az emberek egymástól való elvadítása és az közjó természetéről való gondolkodás kisajátítása.

A párbeszéd hiánya öl.