Arra jutottam...

köz+gondolkodás

Legyen-e alkotmányos joga egy gyermeknek apához és anyához?

2018. december 07. 09:09 - csonka balázs

Ellenérvek a nemzeti konzultációban

Az úgynevezett nemzeti konzultáció során a kormány a kilencedik kérdésnél kifejti, hogy szerinte az alaptörvényben rögzíteni kellene azt, hogy a gyermeknek joga van apához és anyához, valamint ahhoz, hogy családban nőjön fel.

Komolyan veszem a dolgomat, még ha nem is a kívánt formában, és íme, konzultálok, mintha lenne bármi értelme is, és megpróbálom józan elemzését adni annak, hogy ez miért nem jó ötlet.

Elsőre inspiráló, friss gondolatnak, progresszív és innovatív megközelítésnek tűnik, hogy a jogi szabályozást a gyermek perspektívájába helyezné a kormány, hiszen vitathatatlanul ő a legvédtelenebb és egyszersmind a legfontosabb óvandó értékeink között. (Mármint a gyermek, nem a kormány.) Kétségtelenül jól hangzik, de csak elsőre.

Szögezzük le hamar, hogy egyetlen komolyan vehető véleményalkotó sincs horizonton innen és túl, aki vitatná, hogy egy gyermek számára a legjobb egy anya és egy apa szerető gondoskodása mellett családban (jólétben) felnőni. Lehetőleg testvérekkel birkózva.

És itt rögtön meg is kell állnunk.

Első érv.

Ha ugyanis történetesen a család, apa vagy anya nem szerető, hanem durván erőszakos, elhanyagoló, netán fényevő, súlyosan züllött, alkoholista, szerencsejáték- vagy éppen drogfüggő, merthogy sajnos van ilyen bőven, akkor dől a mutatvány, és már egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a „család, anya, apa” önmagában bármiféle magasabb rendű biztonságot jelent egy szerető, féltőn óvó, de a terhesség idején magára hagyott anyukával szemben. Ráadásul, történetesen ennek az egyedülálló anyukának (vagy: apukának!) a tágabb családi, nagyszülői háttere simán lehet kedvezőbb, mint a korábban említett cudarabb, de a törvényi definíciónak mégiscsak takkra megfelelő családnak.

Ebből pedig az következik, hogy ez a szöveg így – bár valóban tükrözi az elképzelt ideálképet – kutyafülét sem lendít előre a jogi szabályozás tekintetében.

Második érv.

Az alaptörvényünk a legmagasabb szintű jogszabályunk. Akkor stabil, ha a lehető legkevesebb módosítás történik benne. Elegánsabban: ha valóban gránitszilárdságú. Az előző gondolatot folytatva: ha egy adott szabályzás szépen tetszeleg, de valójában kutyafülét sem számít, akkor annak a kőbe vésése fölösleges, rontja az alaptörvény általános megítélését, merthogy puhul és elfolyósodik a gránit. Egyszerűen veszít a neki szóló bizalomból.

[Nem gondolom, hogy ez a kérdés önmagában összeroskasztaná az alaptörvény építményét, de lássuk be, hogy hét alkotmánymódosítás után már nem olyan tetszetősen szabatos az alaptörvény szövege (annak, aki ismeri), és sok kicsi változás bizony sokra megy. Mármint sok avulásra. Márpedig a jogrendszerbe vetett hit a jogbiztonság, közvetve pedig a jólét egyik legfontosabb alapja.]

Harmadik érv.

Az alaptörvény a magyar jogi hierarchiában a legmagasabb szintű jogszabály, azaz azért alaptörvény, hogy irányt mutasson a törvényalkotóknak, hogy milyen keretek között milyen irányú jogszabályokat alkossanak és alkothatnak. Így például az alaptörvény szerint mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez (XIII. cikk), nosza, van is rögtön egy csomó alacsonyabb szintű jogszabály, ami ebből vezethető le, így például a polgári törvénykönyv tulajdonviszonyokkal foglalkozó, vagy a büntető törvénykönyv lopást, rablást, sikkasztást és efféléket tiltó szabályai.

Ha tehát valakinek a tulajdonjoga sérül, akkor az alsóbb szintű szabályok szerint azonnal szaladhat is a bíróságra (ha mondjuk károkozás történt), vagy futhat a rendőrségre (ha meglopták). Nem marad egyedül a bajával, mert a jogrendszer a segítségére siet, és gondoskodik arról, hogy a sérült alkotmányos jog helyreállítódjék.

Ezek után tegyük föl, hogy a kormány terve megvalósul, az alaptörvény módosul, és kiegészítődik: a gyermeknek joga lesz egy anyához, egy apához, és ahhoz, hogy családban nőjön fel.

Tegyük fel ezután, hogy egy gyermek nem családba születik, vagy a szülei elválnak. (Nevezzük a kisdedet, mondjuk, Példa Zebulonnak, de távolról sem szeretnék tréfálkozni.)

Zebulon ekkor szaladhatna bírósághoz, hogy az ő jogai sérültek? Kérhetne kártérítést? Kérhetne apát magának? Perelhetne, hogy az apja éljen vele? (Tartásdíjat most is követelhet.) És ezeket kitől követelhetné, azaz ki lenne az alperes? Az anya vagy az állam, aki e jogokat garantálta neki?

Vagy az anya perelhetné az apát a kiskorú Zebulon képviseletében, hogy az apa, vagy netán az ő új fiúja költözzön hozzá? (Például.)

Ez így – persze – úgy tűnik, mintha én tréfálkoznék. Pedig szó sincs erről. Éppen arról van szó, hogy az alaptörvényi szöveg kötelezi a törvényalkotót és a bíróságokat arra, hogy a szöveg alapján keletkező minden kérdést és igényt meg lehessen ragadni, jogszabályszövegekkel és egyedi operatív bírósági határozatokkal (ítéletekkel) pedig meg lehessen válaszolni.

Még keserűbb a kérdések sora akkor, ha Példa Zebulon egyik, vagy netán mindkét szülője meghal. Ki fogja akkor ezt az alaptörvényi kötelezettséget teljesíteni, kikényszeríteni, végrehajtani?

Hangsúlyozom, hogy ezek a kérdések az javasolt alaptörvényi szövegből következnek. Ha ezeket nem lehet igényes jogszabályszövegekkel és ítéletekkel megválaszolni, akkor nemhogy nem javasolt a szöveg létrehozása, hanem éppen tilos: jogbizonytalanságot és jogi lehetetlenséget (káoszt) szül.

A biológiával nem lehet, a joggal nem szabad(na) összevissza játszani.

Ma egyelőre nincs az alaptörvényben olyan emberi jog megfogalmazva, ami nem kényszeríthető ki, vagy legalábbis sérelem esetén kártalanítással nem reparálható. Ez lenne az első.

Negyedik érv.

Valóban, a családban fölnövés fontos.

De vannak még ennél is fontosabb dolgok, így például a lakás, az evés, az ivás vagy a ruházkodás. Az alaptörvényünk nem teszi alapvető emberi joggá az evéshez, iváshoz vagy lakhatáshoz való jogot. (A szöveg szerint csupán törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit biztosítsa. Ami – ugye – kutyafülét nem ér, mint láthatjuk.) Mellőzöm ennek a részletes kritikáját, de azért ezen példán is látható, hogy nem mindent lehet (és persze: nem mindent kell) jogszabályi szinten megoldani. Amit pedig meg lehetne oldani, és talán fontosabb is lenne, ott meg hiányzik a kormányzati szándék.

Ötödik érv, ami az eljárás rosszhiszeműségéről szól.

A gyermekek családban való nevelkedésének ösztönzése messze nem az alaptörvényi szintű, kötelező erejű jogi szigor létén múlik, sokkal inkább összetett szociálpolitikai, nevelési, és kulturális kérdés.

Ha ezt az utolsó, érvekkel alátámasztott mondatot (mármint hogy ez nem jogalkotói kérdés) elfogadom, akkor a logika szabályai szerint azt kell, hogy válaszoljam a nemzeti konzultációnak nevezett kérdéssorban, hogy „ezzel az alapelvvel nem értek egyet”.

Pedig éppen, hogy nagyonis egyetértek azzal, hogy a családban ideális egy gyermeknek felnőnie! Viszont nagyon nem értek egyet azzal, hogy ezt így kellene jogilag szabályozni.

A kérdéssor megszövegezése szerint – hiába vagyok felelősen gondolkodó, és ebben az esetben a célt, a gyerekek javát tekintve akár a kormánnyal még egyet is értő –, innentől én megvádolható és meghurcolható vagyok azzal, hogy „tagadom” ezt az alapelvet.

A személyes véleményem az, hogy egy jó célt megint a szokásos, vásári, hatalmi szemléletű propaganda váltja fel, ami nem a gyermekek jólétét segíti elő, sokkal inkább a választópolgárokat készteti igazodásra, a másként – racionálisan! – gondolkodókat rekeszti ki, és a puszta hatalommegtartás végett próbálja a politikai beszédet uralni.

A kormány hátat fordít az érdemi párbeszédnek, ami jogi igénytelenséghez, fölösleges indulatokhoz, meg nem oldott problémákhoz, látszatmegoldásokhoz, kérdéses ideig fenntartható, de legalább stabil kormányzáshoz vezet. Szerintem ez helytelen.

Elprédálunk egy csomó közpénzt, és egymás iránti (némi maradék) bizalmat – Példa Zebulon helyzete pedig egy cseppet sem megy előre, élete ettől egy hangyányit sem lesz boldogabb…

img_4497_1.jpg

(A szerző ügyvéd)

A bejegyzés trackback címe:

https://arrajutottam.blog.hu/api/trackback/id/tr8114450832