Arra jutottam...

köz+gondolkodás

A kerítéssel az a baj...

2015. november 12. 11:55 - csonka balázs

...hogy elhisszük, hogy megoldás

A kerítés. Már megint. Még mindig. Létezik, és eltünteti a menekültek jelenlétének, láthatóságának a problémáját, amit nem mellesleg a kormány okozott. (A menekültek egyáltalán nem szándékoztak Pestre vagy Pesten keresztül utazni.) Ezzel együtt kétségtelenül úgy tűnhet, mintha megoldaná a problémát. A probléma lényege azonban ennél sokkal összetettebb, és minthogy így vagy úgy, előbb vagy utóbb a mi életünkre is közvetlen kihatással lesz, érdemes lenne mélyebben végiggondolni a végiggondolandókat.

A közel-keleten milliók élnek menekülttáborokban úgy, hogy önhibájukon kívül kerültek oda. Milliók élnek nincstelenül, teljes kilátástalanságban.

Gondolkodó európai emberként egyszerűen nem tudom bűnnek tekinteni a részükről, ha szeretnének a jobb élet reményében Európába kerülni, pláne akkor, ha azt látják ezek az emberek, hogy Európában évszázados, jól működő hagyománya van annak, hogy iszlám (vagy más) hitű emberek élnek tisztességesen beilleszkedve a helyi kultúrákba. Bármelyik nyugati világváros ezt mutatja. (Nem csak a kebabosokra gondolok.)

Építhetünk kerítéseket, de a probléma attól még probléma marad.

Ezek az emberek ugyanis élni akarnak. Azért menekülnek el, mert a polgárháborús környezetben az otthonukban egyszerűen nem lehet élni. Mi is ezt tennénk az ő helyükben, ez az egyetlen racionális válaszuk az helyzetre, ami lecsapott rájuk.

Tehát az igazi probléma az ő helyzetük. A közel-keleten, tehát gyakorlatilag a szomszédságunkban élő földönfutó milliók problémája.

Természetesen megtehetjük azt, hogy erről a problémáról nem kívánunk tudomást venni. Ezt a mentalitást hirdeti a kormány is. Mi közünk ezekhez a koszos közel-keletiekhez? Maradjanak szépen a kerítésen kívül. Szemeteljenek ott a büdösök.

Oké. Ennek azonban több következménye várható. Egyrészt ezek az emberek a teljes kilátástalanságból bármilyen áron hajlandók lesznek útra kelni, amint e tényt az eddigi történések bizonyították is. Nem rettenti el őket a számtalan tengeri katasztrófa sem. Márpedig Európa határainak legnagyobb része tengeri határ, ahová kerítést fizikailag lehetetlen emelni. A tengeren hánykolódókat pedig nem lehet hagyni a tengerbe veszni. (Illetve természetesen lehet, de nem akarok olyan Európában élni, ami idáig jut.) Tehát a menekültek egyszerűen más (tengeri) irányok felől fognak jönni, milliószám. A kerítés nem megoldás, csak terelés. A probléma ettől még tehát probléma marad, csak a tengerpartokra kerül, messze tőlünk. Ennek örülhetünk, ha nem kívánunk össz-európai felelősséggel, szélesebb látókörrel tekinteni a saját jövőnkre, és becsapjuk magunkat azzal, hogy az ezzel járó költségek és jogi megszorítások (például a határok átjárásának súlyos megnehezülése) nem gyűrűznek be hozzánk, és nem okoznak konkrét károkat.

Másrészt vegyük észre, hogy ezek a milliók éppen a radikális iszlamizálódás, a terror elől menekülnek. Ezek az emberek nyilvánvalóan hisznek az európaiságban, hiszen az életüket teszik rá a kis gumicsónakokon Leszbosz szigeténél. Tulajdonképpen ők a harci radikalizmus elleni küzdelmeink szövetségesei. Ha Európa mindent bezár előttük kerítéssel, akkor ezek a milliók az ellenségeinkké válnak. Az Iszlám Állam pedig pont erre vár: akik igazodásra képesek, azokat integrálja, a többieket elpusztítja. A kerítésépítéssel azt éri el Európa, hogy utat enged az közel-keleti iszlamizálódásnak, az Iszlám Államot hozza helyzetbe ezen a területen.

A kerítés egyértelmű üzenet minden közel-keletinek, hogy Európa elutasít benneteket, elutasít segíteni nektek. Így is, úgy is ellenségek vagytok nekünk (a puszta léteteknél fogva), és ha élni akartok, menjetek az Iszlám Államhoz! A szörnyállam pedig hipp-hopp itt lesz a Földközi tengernél.

Ez félelmetes helyzetet eredményez, itt a közvetlen közelünkben, aminek a következményei a menekülthullám következményeit sokszorosan felülmúlják, új, eddig nem látott, rettenetes dimenziókban. (Mellékszál, de érdemes végiggondolni, hogy a radikális nyugatpusztításra szövetkező, elsöprő erejű iszlamizmus néhány évtizedes jelenség csupán, és az iszlám forradalom előtt kifejezetten nyugatias képet mutattak ezek a térségek. Miniszoknyás divat volt egykoron Teheránban, a csadort 1936-ban betiltották! http://mult-kor.blog.hu/2015/04/07/iran_342 ...Persze diktatúra volt az is.) Feltéve, de meg nem engedve képzeljük csak el – nem nehéz – Törökország teljes összeomlását és kapitulációját az iszlamizmus előtt. Ez egy lehetséges forgatókönyv, ami visszavezethető a szimpla kerítésépítésre.

Harmadrészt a kerítésépítgetésnek – mint látjuk – csak akkor van értelme, ha valóban minden európai ország körbeveszi magát velük. Aki pedig elkezdi (és büszkék lehetünk arra, hogy mi kezdtük el), az gyakorlatilag az összes többi országot arra kényszeríti, hogy ezt a gyakorlatot folytassa. Rövid és sekély az az öröm, amit az okoz, hogy egy ilyen folyamatot uralunk. A belső kerítések megépítése és a határellenőrzés bevezetése ugyanis Schengen bukását, így hosszú távon Európa világgazdasági lemaradását, és ebből következően az életszínvonal drasztikus esését hozhatja abban a világgazdasági versenyben, ahol belső kötöttségeket, adminisztrációs terheket, utazási-szállítási nehézségeket mellőző piaccal rendelkező országokkal, Kínával, az USÁval, Japánnal kell versenyeznünk egyebek között.

Természetesen nem lehet megoldás minden menekült befogadása. Már csak azért sem, mert be kell látni, hogy ők maguk sem tudják, mit is szeretnének – a gondolkodásuk csak addig terjed ki, hogy elmenekülni onnan, és itt majdcsak lesz valami. (Ne rójuk meg őket érte: mi is csak addig gondolkodunk, hogy építsünk kerítést, ne is lássuk őket, és majdcsak lesz valami. Dettó.) És valóban, sokakat nem a munka reménye hajt, hanem az élősködés meglapozatlan hite, és valóban, számosan lehetnek közöttük veszélyes elemek is (az Iszlám Állam szörny, de nem hülye: nyilván vannak a menekültek között ügynökök, terroristák, bűnözők is.)

A megoldás ott kezdődne, hogy humánusan tudomásul vesszük ezeknek az embereknek a létét, a sorsukat empátiával és szolidaritással tekintjük. Nem uszítunk ellenük, hanem megpróbáljuk őket megismerni. Az elfordulással, az ellenük irányuló agresszív elutasítással magunktól vesszük el a lehetőséget, hogy magát a problémát megértsük. (Németországban például a média tele van olyan naprakész dokumentumfilmekkel, amelyek ezt a problémát, minden kiváltó okával és lehetséges kimenetelével együtt, történelmi és geopolitikai kontextusba ágyazva ábrázolják, így arra késztetnek, hogy racionális megoldást keressen a néző.) Az sem lehetetlen, hogy ezeket az embereket akár itt bent az EU-ban szűrjük: titkosszolgálati eszközökkel a terrorveszélyességre, egyéb tesztekkel az együttműködési hajlandóságra, a munkakészségre, társadalmi felelősségvállalásra vonatkozóan. (A terrorveszélyes személyek listáját az EU már évekkel ezelőtt beszerezte a diktatúráktól.)

Tudomásul kell azt is vennünk, hogy a mi európai nyugalmunknak bizony ára van. A hosszú távú békénk (meg nem kerülhető, de megtérülő) ára az, hogy lényegesen több forrást kell biztosítanunk a közel-keleti táborok fenntartásához. Forrásokat ahhoz, hogy ezeket a milliókat oktatással lássuk el még ott helyben arról, hogy Európa nem fogad be mindenkit, és nincs terülj asztalka; nincsenek lehetőségek ingyenélésre, szakképzettség nélkül.  Forrásokat arra, hogy a kérdéses térségekben helyreálljon a törvényes és adminisztratív rend. Forrásokat arra, olyan környezetet lehessen teremteni, hogy a társégbeli befektetéseket nem a fegyverkereskedelem, hanem civil kereskedelem, ipar, idegenforgalom és a szolgáltatási szektor uralhassa újra, stb. Forrásokat arra, hogy ezek az emberek kulturáltan visszajuthassanak a hazájukba, ha elült a vihar.

A kerítés azért nem ér semmit, mert nem képes elérni, hogy ezek az emberek el se induljanak, és az ittlévők minél előbb vágyjanak haza. Pedig a probléma megoldás ez. Értsük meg a problémát és minden eszközünkkel indítványozzuk Európában a fentieket. Európa szuverenitást adott nekünk ehhez, ezért Európától nem eltávolodni kell, hanem élni azokkal az eszközökkel, amiket felajánlottak nekünk.

(A biztonságnak ára van – a folyók gátjai pénzbe kerülnek, de nélkülük nincs biztonság. Ugyanez a helyzet itt is. Azon is érdemes lenne elgondolkozni, hogy a Marschall terv busásan megtérült az USÁnak, pedig mondhatták volna, hogy mi közük hozzá?)

A kerítésépítéssel a feladatainkat letudni, és azt hazudni magunknak, hogy készen vagyunk, miközben kéjjel uszítjuk magunkat olyan emberek ellen, akikről vajmi keveset vagyunk hajlandók megtanulni: vakság és súlyos bűn a hosszú távú politikában. A kerítés még talán elfogadható lenne, mint hangsúlyosan ideiglenes, kifejezetten csak a tűzoltást célzó megoldás, ha szigorúan tartózkodnánk minden verbális erőszaktól, uszítástól, és a valódi probléma megértésére és a valódi megoldás folyamatos keresésére nagyságrendekkel nagyobb hangsúlyt fektetnénk. Mindaddig, amíg a kormányfő akként nyilatkozik, hogy „a nyugat-balkáni migrációs útvonal már nem érinti Magyarországot, ezért már csak megfigyelőként vesz részt az erről szervezett csúcstalálkozón”, ezt a vakságot és bűnt hordozza.

(A kerítésen fennakadt őzekről nem is írtam. Pedig olyan országban élünk, ahol halak életkörülményeinek védelméből kiinduló környezetvédelmi tiltakozások annak idején egy teljes rendszer megborulásához vezettek.)

A bejegyzés trackback címe:

https://arrajutottam.blog.hu/api/trackback/id/tr228073066