Arra jutottam...

köz+gondolkodás

GDPR - együk-e a kefét?

2018. május 16. 18:38 - csonka balázs

GDPR ügyben forrnak az indulatok, hiszen a magyar joggyakorlathoz szokott szem azonnal észreveszi benne a vállalkozások szabad (és irányítható) büntethetőségének és adminisztratív szívatásának a lehetőségét.

A GDPR helyes értékeléséhez egy kicsit hátrébb kell lépnünk.

A közlekedésben korábban nem voltak szabályok. Mindenki arra közlekedett, amerre tudott, és ennek során az egyszerű erőviszonyok oldották meg az elsőbbség kérdését is. Ha Petőfi Sándornak azt mondtuk volna, hogy márpedig a pápai főutcán csak a fehér csíkokkal festett részen mehet át, hát valószínűleg elküldött volna minket a fenébe (helyesen).

A közlekedési eszközök fejlődése és a közlekedő személyek megsokszorozódása, azaz a közlekedés társadalmi evolúciója miatt szükséges lett egy csomó szabályt bevezetni, így született meg a KRESZ. Ez döbbenetes korlátozásokat jelentett a korábbiakhoz képest, és jelentős mértékű tanulásra kényszerítette a jogkereső publikumot. (Nagyobb mértékben, mint most a GDPR.)

Természetesen az ember emberi mivoltához természetjogilag egyáltalán nem tartozik hozzá, hogy csak a fehér csíkokon kelhet át az úton. Nyilvánvaló, hogy efféle szabályok nélkül is ember az ember. A történelmi példa pedig azt mutatja, hogy évezredekig lehetett a KRESZ nélkül élni.

Mégis: a KRESZ hasznos.

A társadalom mai evolúciós szakaszában nincs senki józan ember, aki kétségbe vonná a KRESZ egészének szükségességét, legföljebb egyes részszabályok ésszerűségén lehet (joggal) vitatkozni. (Ráadásul a közlekedés a legdemokratikusabb jogág, hiszen társadalmi osztályhoz tartozástól abszolút függetlenek a résztvevők jogai és kötelezettségei. Még ráadásulabb pedig ez az egész nemzetközi szinten is majdnem optimálisan működik. Egyéb jogágakhoz képest mindenképpen.)

És igen: sajnos a közlekedésben is lehetőség van büntetésekre, és ezek alkalmazása során a rendőrnek bizony van lehetősége részrehajlóan dönteni. Ez azonban nem jelenti az egész KRESZ teljességének értelmetlenségét. Ha ilyesmi történik, az az alkalmazás hibája, nem a jogszabályé.

Nagyjából ez a helyzet a GDPR-ral is. A digitális evolúció olyan szintre hozta a társadalmat, hogy ma már e-mailes elérhetőség, naponta használt webes felületek sokasága nélkül egyszerűen nem lehet társadalmi életet élni, pedig 20 évvel ezelőtt simán lehetett. Olyan elsöprő erejű a technikai fejlődés (fejlődés?), hogy a digitális remeték egyszerűen kiszorulnak a társadalomból. A mindennapos példa azt mutatja, hogy aki az adatokkal nem tud élni, az perifériára sodródik.

Az evolúció ezen szakában kellett valamit kezdeni a személyes adatok védelmével. A személyes adatok ugyanis értéket képeznek („az adat a jövő pénze”), és a velük való rendelkezés, kereskedelem hatalmat jelent a személyes adatok mögött árválkodó emberre nézve.

A GDPR aktuális evolúciós szükségszerűség.

Személyes véleményem szerint a jogszabályszöveg elég egyértelmű, logikus, kellően indokolt, rendszerszintű átgondoltságot és felelős jövővíziót tükröz. A benne foglalt szabályok nagy része józanésszel átgondolva szükségszerű. Az etikus nethasználók eddig is nagyjából hasonló elvek mentén dolgoztak. A szöveget az Európai Unió szakszervei dolgozták ki, és az kell róla megállapítanom, hogy kifejezetten jól értelmezhető, kezelhető szöveg a magyar jogalkotás legújabb kori szövegeihez képest.

Természetesen (illetve hát pont hogy nem „természetesen”) Magyarországon joggal tarthatunk attól, hogy az ellenőrző és büntető hatóságok kényének, kedvének és (politikai) elfogultságának leszünk kiszolgáltatva. Ez sajnos így van: a félelem jogosnak tűnik. Ez azonban nem a GDPR hibája, hanem az (érthető) hazai bizalmatlanságé és az (érthetetlen) átpolitizáltság, úgy általában a jogrendszerünkbe vetett hitünk szomorú terméke.

Tehát, ha mindenképpen föl szeretnénk háborodni, akkor ezért tegyük! Mérgelődjünk azon, hogy jogalkotóink az utóbbi időben – mint a történelemben annyiszor, mostanában újra – eltávolítottak a normák becsületes és kölcsönös követésébe vetett hitünktől!

Tele vagyunk társadalmi evolúciós szükségszerűség nélkül létrejött silány és hülye törvényekkel, amelyeket ki-ki a saját szakterületén órákig tudna sorolni. Tessék ezen fölháborodni! Aki a GDPR-on fölháborodik, annak tessék ezerszeresen fölháborodnia a jogegyenlőség teljes hiányán, (mondjuk) a katasztrofális választási törvényünkön, az állami elektronikus rendszerek szörnyűségein, az adózási eljárás lehetetlenségein, azon, hogy a legfőbb ügyészt 9 évre választják meg az alaptörvény szerint (de miért?), hogy bírósághoz fordulni ma az új perrendtartás miatt szinte lehetetlenség (de miért?), vagy hogy egy vacak zártkerti telek adásvételéről szóló szerződés átfutási ideje jogszabályilag fél év (de miért?) - mert ezek mind alapvető gondok, hiába a mi saját törvényeink ezek.

Az adatvédelemben a GDPR nem gond, hanem megoldás. Ennek tudatában együk a kefét.

(A szerző ügyvéd.)

32724805_10156179657181855_6577486871859822592_n_1.jpg

Hajrá, Kovács néni - és a Fidesz

2018. március 25. 13:27 - csonka balázs

Van egy régi (nem túl jó) vicc, miszerint Kovács néni bemegy a körzeti orvoshoz, aki közli vele, hogy gyógyíthatatlan beteg, kevés van már neki hátra. 
– És tudna mondani valami biztatót? – kérdi Kovács néni.
– Hát… Hajrá Kovács néni! – válaszolja az orvos.

Mindig ez jut eszembe mostanában, amikor politikailag hangzik el, hogy „hajrá Magyarország”.

8_1.jpg

Szólj hozzá!

Dilettáns jogalkotás: lap vagy oldal?

2018. február 13. 11:29 - csonka balázs

A magyar törvényhozás ontja ki magából az újabb és újabb törvényeket. Miközben a törvényalkotó (jegyezzük meg, hogy ez a Fidesz) szándéka az, hogy lehetőleg minden élethelyzetet teljességgel lefedjen, a magateremtette jog uralma alá hajtson, mindeközben átesik a ló túloldalára, elfeledkezve a jogbiztonságról és a követhetőségről.

Íme egy példa a kapkodó, átgondolatlan (és ezért dilettáns) jogalkotásra:

Január elsejétől új ügyvédi törvény lépett hatályba. Az eddig hatályban volt 1998-as törvényt, amely 130 paragrafusból állt, lecserélünk egy 210 paragrafusosra, részben teljesen fölöslegesen. Az új törvény rendelkezik az okiratok ellenjegyzésének szabályairól. Eszerint az ellenjegyzett okiratot több oldalból álló okirat esetén minden oldalán a feleknek vagy arra az okiratban meghatalmazott félnek kézjegyével kell ellátnia. (Eddig minden lapon kellett.)

Aki már írt alá több oldalas szerződést, az tudja, hogy adott esetben milyen kellemetlenséggel jár a kézjegyek monoton gyártása – na, ez most a duplájára emelkedik. Arról nem is beszélve, hogy ezt követően nem lehet majd egyoldalas nyomtatással készíteni okiratot (ami pedig áttekinthetőbb lenne), mert ilyen esetben a törvény szerint minden üres hátlapot is alá kellene írni, ami – a kényelmetlenségen túl – nyilvánvaló értelmetlenség is, plusz lehetőség a visszaélésre.

Az új szabályok szerint egy páratlan számú oldalból álló szerződés esetén az utolsó, aláírás utáni, teljesen üres oldalt is alá kell(ene) írni a törvény erejénél fogva. (Aki ezt a szabályt írogatta, egyáltalán nem gondolt ebbe bele, akik pedig megszavazták, azt sem tudták, mit szavaznak meg.) Ön, Nyájas Olvasó, vajon aláírna-e így egy komoly szerződést?

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen esetben a törvényhozó gyorsan cselekszik, és kijavítja a nyilvánvaló hibát.

Hát hibásan gondoljuk.

Az ügyvédi kamara jelzése ellenére a törvényhozónak esze ágában sincs a javítás. A kamara pedig széttárja a kezét, hogy ő ugyan nem tud többet tenni: a törvény az törvény, tessék alkalmaz(kod)ni. A törvényhozó összevonja a szemöldökét: a törvény az törvény, tessék alkalmaz(kod)ni. A szerződésszerkesztő ügyvédek pedig eszik a kefét, és szépen íratják alá az utolsó, töküres oldalakat. Legfeljebb „megzorrózzák”. Az ügyfél pedig úgy érzi (teljes joggal!), hogy itt hülyének van nézve, és óvatosnak kell lennie még az ügyvéd előtt is, mert átverődhet. Ez az utolsó félmondat pedig jól jellemzi a jelenlegi magyar jogállapotokat, és kis részben megválaszolja a kérdést, hogy miért is tartunk mi itt. A szabályok nem az ésszerűséget szolgálják, hanem önálló életre kelnek, elindulnak és letapossák a virágokat.

Tudom, ez csupán egy nagyon kicsi probléma. Csak egy pici luk a sajtban. De összességében lassan több a luk, mint a sajt.

(PS: Most arról nem is írok, hogy miért hívjuk „ellenjegyzés”-nek az ellenjegyzést, ha már senki „ellen” nem irányul. Hívhatnánk például „ügyvédi felülhitelesítésnek” vagy csak simán „hitelesítés”-nek. Akkor minden laikus értené is.)

 fenyo.jpg

Szólj hozzá!

A CSOK-kal kapcsolatos írás frissítése

2018. január 25. 09:38 - csonka balázs

- lépések az államtitkárság részéről

Január 21. napján a jelen blogon kritikai írást tettem közzé a CSOK (családi otthonteremtési kedvezmény) rendszerének egy vitatott pontjáról. Az írás ITT olvasható.

A CSOK rendszeréért felelős államtitkárság részéről - a cikktől függetlenül - olyan, méltánylást érdemlő fejlemények történtek, amelyeket az igényes tájékoztatás végett itt közölnöm kell.

A problémát saját hatáskörben észlelve - még az írást megelőzően - az államtitkárság a cikkben szereplő három gyermekes családfenntartó fiatal özvegyasszony részére újabb levelet küldött, ezúttal arról, hogy az ügyben jogszabály-módosítást kezdeményeznek azért, hogy ilyesmi a jövőben ne fordulhasson elő, és a CSOK megnyíljon a hasonló helyzetbe került sorstársak előtt. A cikk megjelenésekor a levél a postán volt, így erről eddig nem volt mód beszámolni. (A levél január 24-én érkezett meg.)

Az államtitkárságról január 24-én engem, mint a blogot publikálót megkerestek, és tájékoztattak arról, hogy a Családügyi Kabinetben e kérdés is megvitatást nyert, minden miniszter támogatta, így a kritikával illetett szabályozás várhatóan márciusban módosul akként, hogy a hasonló élethelyzetbe került családok előtt megnyílik a lehetőség.

Az írásban szereplő család számára ugyan ez már csak eső utáni köpönyeg (illetve az sem, mert a támogatásban már nem lehet utólag részesülni), de a jövőre nézve ez mindenképpen üdvözlendő fejlemény.

 

 

1 komment
Címkék: CSOK

Mese a családtámogatásról és a családszívatásról

2018. január 21. 00:17 - csonka balázs

Volt egyszer egy család: anyuka, apuka, három gyerek. A fiatalok nem azért vállalták a gyerekeket, hogy támogatásban részesüljenek, hanem azért, mert így tervezték az életet. Építettek hát egy kis házat, abban laktak.

Egy napon az apuka váratlanul, tragikusan meghalt. Hátramaradt a szomorú fiatalasszony, a két iskolás fiú és az óvodás korú kislány.

A fiatalasszony dolgozott (vö: keményen dolgozó kisember), és közben lefolytatták a nem egyszerű hagyatéki eljárást. Így aztán a ház tulajdonosai örökösként 1/6-1/6-1/6-od arányban a gyerekek lettek, a többi a fiatalasszonyé. A házat azonban nem tudta már így fenntartani, és hát bizony a szomorú emlékek miatt is úgy döntött, elköltöznek a kis házból egy másik lakásba.

A házat értékesítette (ez sem volt egyszerű jogi mutatvány), és azt gondolta, hogy itt a lehetőség, otthonteremtési kedvezményt, azaz CSOK-ot felvenni.

A hagyatéki eljárás, az értékesítéssel járó hercehurca és a gyámhatósági eljárás után tehát az anyuka újra nyakába vette a várost, hogy eladó lakást keressen és CSOK igénylést nyújtson be. (Közben dolgozott, és ellátta a gyerekeket, ami neki nem mellékes, csak a mi történetünk szempontjából másodlagos.)

A bankban azonban azt mondták, hogy CSOK-ot nem vehet föl, mert a gyerekei is tulajdonosok lesznek az új lakásban.

Itt biztos valami tévedés lesz, gondolta az anyuka, írt hát egy levelet a Család- és Ifjúságügyekért Felelős Államtitkárságra. Az nem lehet, hogy a jogszabályalkotó pont őt, a fiatalon özvegyen maradt anyukát hagyja segítség (esetünkben a három gyerek után járó 2,2 millió forint) nélkül, miközben a CSOK akár 10+10 millió forint is lehet, ez folyik minden csapból! Hogy van ez? Hozzáfűzte a leveléhez, hogy amennyiben mégiscsak tényleg ez a jogi helyzet áll fenn, abban az esetben a levelét kéri kétségbeesett jogszabály-módosítási javaslatként is kezelni.

Az államtitkárságról hamar válaszolt az irodavezető: „sajnos nem áll módunkban segítségére lenni. Kérem válaszom szíves elfogadását, sajnálom, hogy kedvezőbb választ nem adhattam. Üdvözlettel”…

A fiatalasszony még írt egy levelet, hogy a jövőben várható-e változás, mert a jogszabály-módosítási kezdeményezésére nem reagáltak. Ha várható, az netán lehet-e visszamenőleges? „A családok otthonteremtési kedvezményének, a levelében leírtak szerinti módosítására nem lehet számítani. Kérem válaszom szíves elfogadását. Üdvözlettel” - írták neki hamar.

(A minisztérium a válaszokat doc formátumban csatolta az e-mailekhez, ami önmagában mutatja a szakmai felkészültséget, az élet dolgaiban való jártasságot.)

A fiatalasszony keserűen tudomásul vette (ha már ezt kérték tőle), hogy neki bizony ebben a társadalomban nem jut támogatás, mert az életkörülményei nem illenek bele a jelenlegi politikai kurzus mintázatába. És sajnos ezért nemhogy a 10+10 vagy a 2,2 milliós támogatástól esik el, de a lakáspiacon a CSOK miatt jóval megdrágult lakás árát kell kifizetnie… Éppen, hogy csak azt nem írták neki, hogy vessen magára, amiért megözvegyült.

Ez egy magyar mese. Sajnos ez egy igaz mese.

Egy szomorú mese a melldöngető propagandapolitika árnyékában.

Üdvözlettel.

FRISSÍTÉS 2018. JANUÁR 24-ÉN!
A CIKKEL KAPCSOLATBAN FRISS INFORMÁCIÓK ITT!

8_1.jpg

74 komment

A választási rendszer lehetséges reformja

2017. augusztus 13. 13:20 - csonka balázs

szubjektív írás

A demokráciákban egyaránt léteznek jól működő példák a tisztán listás, a tisztán egyéni képviselői és a vegyes választási rendszerekre is.

Nálunk a nyolcvankilences megegyezés egy vegyes rendszert alakított ki. Meggyőződésem, hogy azok, akik ennek a létrehozásában anno közreműködtek, mindannyian jó szándékkal és patikamérleggel a kézben a lehető legigazságosabb rendszer felépítésére törekedtek.

Húsz évre rá a Fidesz ebbe egy kissé belenyúlt (a kompromisszum igénye nélkül), de alapvetően maradt a vegyes rendszer: lehet egyéni és listás voksokat is leadni, és a rendszer továbbra is törekszik egyfajta arányosságra. A politikai stabilitásra törekvő választási arányosság azonban a tisztán matematikai arányosságtól szembetűnően eltér, így vált lehetségessé, hogy relatív többségre, sőt 2/3-os többségre tegyen szert a nyertes, aki matematikailag nem érte ezeket az arányokat. (És ezeket az arányokat kapná meg más párt is, ha le tudná gyűrni a Fideszt.)

Mivel e kétfajta arányosság közötti különbséget logikusan és jogosan lehet igazságtalanságként értékelni, ezért mostanság számos (helyenként aláírásgyűjtéssel is megtámogatandó) gondolatkísérlet született a rendszer megreformálására. A jelen poszt szerzője is ehhez kívánna egyet hozzátenni szerény eszközeivel – amit aztán a trollkommentelők marcangolhatnak kedvükre. Igyekszem figyelembe venni az egyéni, a listás és a vegyes rendszer előnyeit, megpróbálkozva az arányossági hátrányokat kiiktatni.

Szóval.

A Parlament épületében két tanácskozási terem van: a felsőházi és az alsóházi. (A jelenlegi országgyűlés az alsóháziban székel.)

Lehetne az egyik házat a tisztán egyéni választókerületi választások győzteseivel feltölteni, míg a másik (külön tanácskozó) ház lehetne a listás ház. Az egyénieknél inkább a helyi ügyek iránti elkötelezettség számítana, a pártbeágyazódottság kevésbé. Az egyéni szavazat sohasem jelentene a listaállító pártnak további előnyt. Független és párttámogatott jelölt azonos helyzetből indulhatna.

Mindkét ház esetén egyszerű matematika érvényesülne: egyéniben az győz, aki a legtöbb szavazatot kapja, a többi szavazat elvész. A listás választáson pedig a leadott szavazatok tiszta matematikai arányai érvényesülnének. (Nincs kompenzáció, töredékszavazat, taktikázás.)

A kétféle választást külön kellene rendezni! Mindkét ház négy évre szerezne mandátumot, de két éves eltolással lennének a választások. Így az arányosság érvényesülése mellett állna rendelkezésre a választópolgárok számára lehetőség az aktuális politikai helyzetbe beleszólni, azt kontrollálni, nem csupán négyévente. (Szerintem ez erősebb demokráciát jelentene, több motivációt a választásra, a közéletben való részvételre.)

A két ház külön-külön tanácskozna. Így jobban, más perspektívából ismerhetnénk meg egy-egy vita szakmai, politikai, regionális hátterét is. Egészen másképp folynának a viták a két házban – és ez szintén erősebb demokráciát jelentene. Nem okozna gondot az, hogy listán más a pártpreferencia, mint a helyi képviselő szakmai, regionális háttere, hogy egy adott kérdésben az országos pártvéleménytől a helyi képviselő álláspontja eltérne.

Valószínűleg egészen más arányok alakulnának ki a két házban egymáshoz képest, de ezek az arányok a matematikai arányokat és a politikai támogatások időbeli dinamikáját igazságosan tükröznék – nemkülönben érvényesülnének a nemzetközi trendek, és az azokra adható politikai válaszok.

A szavazások a két házban külön-külön folynának. A törvények megszavazásához külön-külön kellene megszerezni a többséget, ill. a minősített többséget. Ugyanígy a kormányzáshoz is. Így a kormány erősebben és folyamatosabban lenne ellenőrizhető, elszámoltatható – de mivel a konstruktív bizalmatlansági indítványokhoz is ugyanilyen arányosság kellene, nem jelentene ez feltétlen könnyebb leválthatóságot, azaz nem lenne a rendszer politikailag instabilabb. (Szerintem dinamikusabb is lenne, és így több lehetőség lenne 4 éves ciklusokon túli hosszabb távban gondolkodni.)

A politikai közép fogalma pontosabb és szilárdabb lenne, a szélsőséges kilengések kevésbé érvényesülhetnénk. (Pontosabban fogalmazva: ami ilyen rendszerben is érvényesülne, azt a politikai sodrást lehetne igazán centrumként definiálni.)

Ez a rendszer hordozná minden korábbi előnyeit. Hátrányként talán a némileg megnövekvő adminisztrációt említhetnénk, de hatékonysági elemzésekkel ez optimálisan beállítható. A képviselői létszám nem feltétlenül térne el összességében a mai létszámtól.

Szívesen olvasnék, hallgatnék vitákat e témában. Erre biztatom a nyájas olvasót is! A demokrácia ott kezdődik, hogy elhisszük, hogy valóban tehetünk a jövőnkért.

 

2015_rab_1_0_090_2_1.jpg

25 komment

Választójog és általános iskolai végzettség

2017. augusztus 12. 00:37 - csonka balázs

A Jobbik azt javasolta, hogy a választójogot általános iskolai végzettséghez kellene kötni. Munkahipotézisként vegyük ezt a javaslatot egy pillanatra komolyan, és tegyük föl az adódó kérdéseinket.

1. Képzeljünk el egy analfabéta embert. Becsületes az illető. Utcaseprőként, takarítóként vagy egy piaci zöldséges kisegítőjeként dolgozik. Lomizik, gombászik.  Vajon etikus-e ettől az embertől jogot elvenni, ahelyett, hogy adnánk neki lehetőséget, például ingyenes (esti) oktatás formájában? Arra nem jut? Ha nem jut, akkor emiatt nem inkább szégyenkezni kellene ahelyett, hogy jól elvesszük a választójogát? Bátor dolog ez? Etikus dolog ez? Bölcs dolog ez? Hogy jutottunk idáig, hogy erre nem jut?

2. A magyar állam nem vezet arról nyilvántartást, hogy ki mit végzett. Így a választásokra vinni kellene az általános iskolai bizonyítványt? És a választási bizottság tagjai lapozgatják majd, hogy tényleg végzett-e az illető? Fölülbírálja, megméri a szavazópolgárt?

3. Vagy pedig hozzájárulunk, hogy mindannyiunk pontos végzettségéről adatbázist vezessen az állam?

4. A külföldön megszerzett idegen nyelvű bizonyítványt le kell fordítani hivatalos iratként, vagy a választási bizottság dönti el, hogy az illető irat egyáltalán iskolai bizonyítványnak minősül-e?

5. Hogyan lehet föloldani azt a feszültséget, ami két olyan ember között alakul ki, akik közül az egyik hét magyar osztályt végzett magyarul, a másik (mondjuk) kilenc osztályt, de azt románul, szlovákul vagy szerbül? Melyikük szavazhat? És melyikük nem? És össztársadalmilag miért hasznosabb, helyesebb az egyik, mint a másik?

6. Mit kezdünk azzal a helyzettel, hogy ha az általános iskolai végzettséghez kötődik a választás jog – akkor logikusan bizonyos politikai erők célja a minél alacsonyabb iskolai végzettség elérése lesz?

7. Tulajdonképpen mi a baj az analfabétákkal vagy a funkcionális analfabétákkal? Az, hogy nem lehet rájuk hatni, mert nem tudnak olvasni, vagy az, hogy nagyonis lehet rájuk hatni, mert nem tudnak olvasni? És azokkal, akik ezt nagyonis ki szeretnék használni, azokról hogy-hogy nincs szó? A csalárd ráhatással miért nem foglalkozik a javaslat?

8. És akinek elveszett a bizonyítványa? Az mit tegyen? Önnek megvan?

9. Megy a körzeti orvos szavazni. – Doki, hol az általános iskolai bizonyítványa? – Anyámnál van Csólyospáloson a padláson. – Akkor nem szavazhat, doki. Viszlát. Így?

10. Mozgóurna a kórházban. Jajbocsánat, otthon felejtettem a bizonyítványomat, amikor bejöttem a kemóra!

11. Szavazni csak a szavazólapon szereplő jelöltekre lehet. Azokkal nincs semmi baj, csak azokkal, aki szavaz rájuk? Vagy ha a jelöltekkel baj van, hogyan szerepelhetnek a szavazólapon?

.        .        .

És ha így feltettük a kérdéseket, próbáljunk meg rájuk bölcs válaszokat adni!

gomba_1_1.JPG

 

217 komment

Miért kell nekünk Európa?

2017. július 27. 08:44 - csonka balázs

- válaszirat a Brüsszelezésre

Megpróbálom leírni a lehető legegyszerűbben, hogy miért kell nekünk Európa. Miért is legyen (újra) a politikai program alaptétele Európa? 

Egy. 

Az Európai Unió előtt Európában mindig háborúk dúltak. Az Európai Unió egész egyszerűen az egyetlen lehetséges garancia arra, hogy ne legyenek háborúk. 

A háborúk elkerülése az egyetlen lehetőség arra, hogy jólét legyen. 

Ha nem lenne az Unió, akkor hamar kialakulnának a kisebb, majd az egyre nagyobb olyan konfliktusok, amelyek a történelemből jól ismert módon háborúba torkollnának.

Ez ilyen pofonegyszerű. Ahol együttműködés van, ott jólét van.

(Az Unió lassú és bürokratikus – mondják az okosok. Igenám, de ennyi országot, sőt nemzetet, nemzetiséget, kisebbségeket és nyelveket kell összehangolni, koordinálni. A lényeg éppen az, hogy Európában ez koordinálva van – szemben a diktatúrákkal.)

Kettő.

A globalizáció elkerülhetetlen. Lehet azt mondani, hogy nem tetszik a globalizáció (nekem sem tetszik), de a pénzügyi, kereskedelmi, idegenforgalmi, technikai, műszaki, energetikai, vízügyi, biztonságpolitikai, mezőgazdasági, ipari, kulturális, tudományos, satöbbi helyzetben a globalizáció visszafordíthatatlan és elkerülhetetlen.

Kérdés, hogy mik legyenek a globalizációt megzabolázó, azt kézbentartó és irányító erők. A nyugati típusú demokrácia, jogrend, gazdaságszervezés, jóléti és szociális rendszer, kultúra, szabadság? Az Unió (és a mellette felsorakozó nyugati típusú országok) alapelvei?

Vagy az orosz típusú igazságszolgáltatási és gazdasági (oligarcha-) rendszer? Vagy a kínai irányított reformkommunizmus? Vagy az arab világ társadalomszervezési modelljei? Vagy a nemzetközi bűnözői hálózatok?

Mostanában dől el, hogy a globalizáció utáni világ a jelenlegi nyugat-európai világra fog-e inkább hasonlítani, vagy a fentiek közül valamelyik másikra.

Ha azt szeretnénk, hogy a nyugat-európaira hasonlítson a jövő, akkor ahhoz a világversenyben egy erős és összetartó Unió kell.

A Brüsszelezés nem más, mint annak a kinyilvánítása, hogy mi e fenti kettőnek még a végiggondolására sem vagyunk hajlandók, nemhogy arra, hogy tegyünk érte.  A politikai programok legelső pontja az európaiság erősítése kellene, hogy legyen. A Brüsszelezés egyszerű ostobaság.

politikavk.jpg

Orbán – Tusványos – perspektívahiány

2017. július 25. 17:47 - csonka balázs

- vélemény -

Orbán Tusványoson (és máshol is) egy nemzetileg kiválasztott, kizárólagos szerep hordozójaként tüntette föl magát (minden szerénységet mellőzve, vö: "Trianon óta"). De vajon kiolvasható-e ebből a jelenlétből valamiféle nemzeti jövőkép? 

Magyarország rendszerváltás óta íródó történelmében mindig fontos szerepet játszott az, hogy a versengő pártok milyen perspektívát tudtak nyújtani az istenadtának. (Hiszen ez volt a rendszerváltás lényege.) Így a jogi és gazdasági önrendelkezés kialakítása, a gazdaságszervezési felzárkózás, az euroatlanti közeledés, majd integráció szabta meg a magyar jövőképet. Ezek voltak azok a lépcsők, amelyeken fellépve közelebb és közelebb szerettünk volna kerülni a politika fókuszához: a nyugati jóléthez. Ezek a lépések határozták meg a második Orbán-kormányig minden addigi kormányzat működésének céljait.

Orbán azonban 2010 óta a magyar társadalomtól egyre távolodik, kormányzása propagandája szerint karizmatikus, messianisztikus, szinte természetfölötti, de mindenképpen alternatíva nélküli. Jómagam azonban úgy értékelem, hogy Orbánt nagyon nagy részben a saját fizikai tehetetlensége sodorja abba az irányba, amerre tartunk. Nincs egy meghatározott, éles kontúrokkal leírható cél, ami felé haladunk, vagy Orbán szerint haladnunk kellene. (2010-ig nagyjából ez a cél a nyugati, legfőbbképp a közeli és ezért jól látható, modern, osztrák-német jólét elérése volt.)

Orbán a hitre épít. Szerinte a hazai és az európai politika jó és rossz küzdelme, amelyben az a jó oldal, amit ő képvisel. Ő pedig mindig azt az oldalt képviseli, amelyben épp aktuálisan a politikai továbbéléséhez a legalkalmasabb – függetlenül minden racionalitástól. (Ezért hit a hit, mert a racionalitáshoz kevés köze van.) A végtelenül egyszerű politika lényege az ellenségkeresés, és az ellene felépített/felépítendő fanatizmus. Ezért sem tűz olyan célt ki, mint a nyugati jóléti közeledés - hiszen ez a cél osztozna más pártok céljaival is.

A politikai ügyeket három csoportba oszthatjuk (most így önkényesen):

  1. Óriási víziók az ellenségekről, amelyek működése rejtett, titokzatos, távoli és természetfölötti. Soros, Brüsszel, migránsok, kommunisták. Ezek okairól Orbán nem tehet.
  2. Nemzetstratégiai ügyek: oktatás, egészségügy, elvándorlás, esélyegyenlőtlenségek, munkanélküliség és munkerőhiány, szociális ügyek, pénzügyi felzárkózás, modernizáció, jogbiztonság, stb.
  3. Nemzetsratégiailag jelentéktelen ügyek: plakátok, stadionok, kisvasutak, BKK, menekültkérdés, közbeszerzések, Simicska, Mészáros, stb.

Vegyük észre azt, hogy a politika 2010 óta nem szól arról, hogy az állampolgároknak (a tömegeknek) miért, mitől lesz jobb, azaz milyen válaszokat adunk a nemzetsratégiai kérdésekre. Vegyük észre, hogy ebben az értelemben Orbán döntésképtelen (szerintem kifejezetten szorongó is) és alkalmatlan arra, hogy tehetséges, szellemi értelemben tőle független, kreatív válaszokat kínáló szakemberekkel vegye körbe magát. Nagyívű válaszokat kapunk viszont az egyes és a hármas kategóriákban: kerítéseket, óriásplakátokat és stadionokat már tudunk alkotni, de a kórházépítésről fogalmunk sincs. Ezekben a kérdésekben egész egyszerűen nincs politikai vezetés. (Persze az is lehet, hogy döntésképes lenne, de direkt nem dönt.)

Orbán azon kísérletezik, hogy hogyan lehet a 2. kérdéskörbe tartozó kérdéseket kibekkelni, vagy ad hoc  – jellemzően nagy szellemi befektetést igénylő racionalitás helyett hitbéli – válaszokkal időről-időre megúszni (elismerve a rendkívüli taktikai ügyességet, ami neki politikai győzelmet, de a nemzetnek lemaradást hoz).

Nekem erről szól a tusványosi beszéd. Itt lehet megragadni Orbán hozzá nem értését. Súlyos tévedésben van mindenki, aki ezekhez a kísérletezgetésekhez hozzájárul.

Orbán azonban a modernitástól elmaradt összmagyar társadalom hiányosságainak felszámolására már nem törekszik. Ezt csak az általa jól körülhatárolt elitnek kívánja elérhető tenni.

A minél magasabb fokú szociális biztonságért és ezzel együtt a legszélesebb és legmagasabb fokú jólétért folytatott versenyben Orbán már nem akarja Magyarországot győztessé tenni. (A fidesz-holdudvart annál inkább – ők az általános nyugati jólétet messze megelőzik.)

Magyarország felkészületlenül (döntésképtelenül) vesz részt ebben a versenyben, és Orbán Tusványoson nem egyebet tesz, mint a versenyben való lemaradásunkat szándékoltan hazugságokkal próbálja helyettesíteni ill. magyarázni. Orbán jövőképe tehát a lemaradásba belenyugodott, de azt megmagyarázó, célt nem tartalmazó magyar jövőkép, amivel párhuzamosan egy szűk elit számára hozzáférhető zárt, győztes, fideszes elitvilág létezik. Az ilyen politika sokáig túlélhet, de az összeomlása bele van kódolva a működésébe.

Ami pedig az alternatívát illeti: valóban tűnhet úgy a jelenlegi monolit médiában, hogy nincs olyan karizmatikus személy, aki a jelen magyar politikában felszínen létező összes kérdését egymaga meg tudja magas színvonalon racionálisan válaszolni (szerintem van, de ez most kevésbé fontos). De ez nem jelenti azt, hogy szakmai közösségek karizmatikus vezetővel rendelkező csoportok ne lennének képesek a jelenlegi nyitott kérdések koordinált megválaszolásával határozott célt mutató színvonalasabb intellektuális válaszokat adni. Ilyenekből pedig van bőven merítési lehetőségünk.

Tusványos a kisszerűségről szólt.

3_kicsi.jpg

Szólj hozzá!

Akar Ön magyar erőforrás lenni?

2017. július 20. 22:07 - csonka balázs

Friss hír, hogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere pódiumbeszélgetésen vett részt a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban, és itt elmondta, hogy „a magyar közösségek és a kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás.” (Tekintsünk el a nyelvtani egyeztetés döccenésétől.) 

Van itt két dolog, amin érdemes lenne elgondolkodni.

Ad egy:

Erőforrás? Mi az, hogy erőforrás? Micsoda megnevezése ez egy minisztériumnak, hogy erőforrás? Én nem akarok erőforrás lenni (mint ahogy nyersanyag, energiahordozó, termelőeszköz vagy reagens szerves vegyület sem). Pláne nem Orbán Viktor erőforrása. Ember vagyok, nem erőforrás. Amit a nemzetemért, kultúrámért megteszek, azt igaz magyar emberként, és nem erőforrásként próbálom megtenni.

Az „erőforrás” lelketlen meghatározás, alig jobb, mint a „rabszolga”. Értem én, hogy a gazdálkodási tudományok különböző területein – elsősorban vállalat-irányítási hatékonyságok ábrázolásakor és mérésekor – ez egy gyakran használt kifejezés, de állampolgárként aligha szeretnék olyanképpen mérhető ágens lenni, mint egy csúcsra járatott, éles piaci versenyben működő vállalat végletekig kizsákmányolt dolgozója (dolgoztatottja), aki e pozícióját szabadon vállalja el (elvileg).

E minisztérium elnevezése önmagában mutatja, mibe is néz minket Orbán. Engem is, őt is, őt is, és Önt, kedves fideszes szavazó, Önt is, bizony.

Ad kettő:

Döntsük már el, hogy a határon túli magyarul beszélő cigány hozzánk tartozik-e? És a szerb apától, de magyar anyától született, mindkét közösség nyelvét beszélő, kultúrájában otthonosan mozgó határon túli? És akinek csak az egyik nagyszülője az? És akinek szerb neve van, de szépen beszél magyarul is, és mégis inkább szerbnek mondja magát? És akinek három nagyszülője volt színmagyar, de mégis szlovákul neveli a gyerekeit Szlovákiában? És aki Pesten lakik, itt fizet adót, magyarul beszél, de szlovák állampolgár, mert anyja horvát, apja szlovák? És az itthoni negyedrománt vagy a külhoni nyolcadcigányt kell-e hivatalosan nagyobbra becsülni? És az amerikai magyar, aki nem tud magyarul, de büszkén magyarnak vallja magát? Vagy a félig kun, negyed székely, negyed román vagy tán egészen az? És Liszt Ferenc, aki mindig magyar útlevéllel utazott, magyarnak vallotta magát, de nem tudott magyarul?

Biztos, hogy egy Balog Zoltán nevű miniszternek kell eldönteni, ki elég magyar ahhoz, hogy tényleg magyar magyar lehessen?

politikaff.jpg

11 komment