Arra jutottam...

köz+gondolkodás

Miért kell nekünk Európa?

2017. július 27. 08:44 - csonka balázs

- válaszirat a Brüsszelezésre

Megpróbálom leírni a lehető legegyszerűbben, hogy miért kell nekünk Európa. Miért is legyen (újra) a politikai program alaptétele Európa? 

Egy. 

Az Európai Unió előtt Európában mindig háborúk dúltak. Az Európai Unió egész egyszerűen az egyetlen lehetséges garancia arra, hogy ne legyenek háborúk. 

A háborúk elkerülése az egyetlen lehetőség arra, hogy jólét legyen. 

Ha nem lenne az Unió, akkor hamar kialakulnának a kisebb, majd az egyre nagyobb olyan konfliktusok, amelyek a történelemből jól ismert módon háborúba torkollnának.

Ez ilyen pofonegyszerű. Ahol együttműködés van, ott jólét van.

(Az Unió lassú és bürokratikus – mondják az okosok. Igenám, de ennyi országot, sőt nemzetet, nemzetiséget, kisebbségeket és nyelveket kell összehangolni, koordinálni. A lényeg éppen az, hogy Európában ez koordinálva van – szemben a diktatúrákkal.)

Kettő.

A globalizáció elkerülhetetlen. Lehet azt mondani, hogy nem tetszik a globalizáció (nekem sem tetszik), de a pénzügyi, kereskedelmi, idegenforgalmi, technikai, műszaki, energetikai, vízügyi, biztonságpolitikai, mezőgazdasági, ipari, kulturális, tudományos, satöbbi helyzetben a globalizáció visszafordíthatatlan és elkerülhetetlen.

Kérdés, hogy mik legyenek a globalizációt megzabolázó, azt kézbentartó és irányító erők. A nyugati típusú demokrácia, jogrend, gazdaságszervezés, jóléti és szociális rendszer, kultúra, szabadság? Az Unió (és a mellette felsorakozó nyugati típusú országok) alapelvei?

Vagy az orosz típusú igazságszolgáltatási és gazdasági (oligarcha-) rendszer? Vagy a kínai irányított reformkommunizmus? Vagy az arab világ társadalomszervezési modelljei? Vagy a nemzetközi bűnözői hálózatok?

Mostanában dől el, hogy a globalizáció utáni világ a jelenlegi nyugat-európai világra fog-e inkább hasonlítani, vagy a fentiek közül valamelyik másikra.

Ha azt szeretnénk, hogy a nyugat-európaira hasonlítson a jövő, akkor ahhoz a világversenyben egy erős és összetartó Unió kell.

A Brüsszelezés nem más, mint annak a kinyilvánítása, hogy mi e fenti kettőnek még a végiggondolására sem vagyunk hajlandók, nemhogy arra, hogy tegyünk érte.  A politikai programok legelső pontja az európaiság erősítése kellene, hogy legyen. A Brüsszelezés egyszerű ostobaság.

politikavk.jpg

2 komment

Orbán – Tusványos – perspektívahiány

2017. július 25. 17:47 - csonka balázs

- vélemény -

Orbán Tusványoson (és máshol is) egy nemzetileg kiválasztott, kizárólagos szerep hordozójaként tüntette föl magát (minden szerénységet mellőzve, vö: "Trianon óta"). De vajon kiolvasható-e ebből a jelenlétből valamiféle nemzeti jövőkép? 

Magyarország rendszerváltás óta íródó történelmében mindig fontos szerepet játszott az, hogy a versengő pártok milyen perspektívát tudtak nyújtani az istenadtának. (Hiszen ez volt a rendszerváltás lényege.) Így a jogi és gazdasági önrendelkezés kialakítása, a gazdaságszervezési felzárkózás, az euroatlanti közeledés, majd integráció szabta meg a magyar jövőképet. Ezek voltak azok a lépcsők, amelyeken fellépve közelebb és közelebb szerettünk volna kerülni a politika fókuszához: a nyugati jóléthez. Ezek a lépések határozták meg a második Orbán-kormányig minden addigi kormányzat működésének céljait.

Orbán azonban 2010 óta a magyar társadalomtól egyre távolodik, kormányzása propagandája szerint karizmatikus, messianisztikus, szinte természetfölötti, de mindenképpen alternatíva nélküli. Jómagam azonban úgy értékelem, hogy Orbánt nagyon nagy részben a saját fizikai tehetetlensége sodorja abba az irányba, amerre tartunk. Nincs egy meghatározott, éles kontúrokkal leírható cél, ami felé haladunk, vagy Orbán szerint haladnunk kellene. (2010-ig nagyjából ez a cél a nyugati, legfőbbképp a közeli és ezért jól látható, modern, osztrák-német jólét elérése volt.)

Orbán a hitre épít. Szerinte a hazai és az európai politika jó és rossz küzdelme, amelyben az a jó oldal, amit ő képvisel. Ő pedig mindig azt az oldalt képviseli, amelyben épp aktuálisan a politikai továbbéléséhez a legalkalmasabb – függetlenül minden racionalitástól. (Ezért hit a hit, mert a racionalitáshoz kevés köze van.) A végtelenül egyszerű politika lényege az ellenségkeresés, és az ellene felépített/felépítendő fanatizmus. Ezért sem tűz olyan célt ki, mint a nyugati jóléti közeledés - hiszen ez a cél osztozna más pártok céljaival is.

A politikai ügyeket három csoportba oszthatjuk (most így önkényesen):

  1. Óriási víziók az ellenségekről, amelyek működése rejtett, titokzatos, távoli és természetfölötti. Soros, Brüsszel, migránsok, kommunisták. Ezek okairól Orbán nem tehet.
  2. Nemzetstratégiai ügyek: oktatás, egészségügy, elvándorlás, esélyegyenlőtlenségek, munkanélküliség és munkerőhiány, szociális ügyek, pénzügyi felzárkózás, modernizáció, jogbiztonság, stb.
  3. Nemzetsratégiailag jelentéktelen ügyek: plakátok, stadionok, kisvasutak, BKK, menekültkérdés, közbeszerzések, Simicska, Mészáros, stb.

Vegyük észre azt, hogy a politika 2010 óta nem szól arról, hogy az állampolgároknak (a tömegeknek) miért, mitől lesz jobb, azaz milyen válaszokat adunk a nemzetsratégiai kérdésekre. Vegyük észre, hogy ebben az értelemben Orbán döntésképtelen (szerintem kifejezetten szorongó is) és alkalmatlan arra, hogy tehetséges, szellemi értelemben tőle független, kreatív válaszokat kínáló szakemberekkel vegye körbe magát. Nagyívű válaszokat kapunk viszont az egyes és a hármas kategóriákban: kerítéseket, óriásplakátokat és stadionokat már tudunk alkotni, de a kórházépítésről fogalmunk sincs. Ezekben a kérdésekben egész egyszerűen nincs politikai vezetés. (Persze az is lehet, hogy döntésképes lenne, de direkt nem dönt.)

Orbán azon kísérletezik, hogy hogyan lehet a 2. kérdéskörbe tartozó kérdéseket kibekkelni, vagy ad hoc  – jellemzően nagy szellemi befektetést igénylő racionalitás helyett hitbéli – válaszokkal időről-időre megúszni (elismerve a rendkívüli taktikai ügyességet, ami neki politikai győzelmet, de a nemzetnek lemaradást hoz).

Nekem erről szól a tusványosi beszéd. Itt lehet megragadni Orbán hozzá nem értését. Súlyos tévedésben van mindenki, aki ezekhez a kísérletezgetésekhez hozzájárul.

Orbán azonban a modernitástól elmaradt összmagyar társadalom hiányosságainak felszámolására már nem törekszik. Ezt csak az általa jól körülhatárolt elitnek kívánja elérhető tenni.

A minél magasabb fokú szociális biztonságért és ezzel együtt a legszélesebb és legmagasabb fokú jólétért folytatott versenyben Orbán már nem akarja Magyarországot győztessé tenni. (A fidesz-holdudvart annál inkább – ők az általános nyugati jólétet messze megelőzik.)

Magyarország felkészületlenül (döntésképtelenül) vesz részt ebben a versenyben, és Orbán Tusványoson nem egyebet tesz, mint a versenyben való lemaradásunkat szándékoltan hazugságokkal próbálja helyettesíteni ill. magyarázni. Orbán jövőképe tehát a lemaradásba belenyugodott, de azt megmagyarázó, célt nem tartalmazó magyar jövőkép, amivel párhuzamosan egy szűk elit számára hozzáférhető zárt, győztes, fideszes elitvilág létezik. Az ilyen politika sokáig túlélhet, de az összeomlása bele van kódolva a működésébe.

Ami pedig az alternatívát illeti: valóban tűnhet úgy a jelenlegi monolit médiában, hogy nincs olyan karizmatikus személy, aki a jelen magyar politikában felszínen létező összes kérdését egymaga meg tudja magas színvonalon racionálisan válaszolni (szerintem van, de ez most kevésbé fontos). De ez nem jelenti azt, hogy szakmai közösségek karizmatikus vezetővel rendelkező csoportok ne lennének képesek a jelenlegi nyitott kérdések koordinált megválaszolásával határozott célt mutató színvonalasabb intellektuális válaszokat adni. Ilyenekből pedig van bőven merítési lehetőségünk.

Tusványos a kisszerűségről szólt.

3_kicsi.jpg

Szólj hozzá!

Akar Ön magyar erőforrás lenni?

2017. július 20. 22:07 - csonka balázs

Friss hír, hogy Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere pódiumbeszélgetésen vett részt a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban, és itt elmondta, hogy „a magyar közösségek és a kormány sem döntötte el azt a kérdést, hogy a határon túli, magyarul beszélő cigányok tehertétel vagy erőforrás.” (Tekintsünk el a nyelvtani egyeztetés döccenésétől.) 

Van itt két dolog, amin érdemes lenne elgondolkodni.

Ad egy:

Erőforrás? Mi az, hogy erőforrás? Micsoda megnevezése ez egy minisztériumnak, hogy erőforrás? Én nem akarok erőforrás lenni (mint ahogy nyersanyag, energiahordozó, termelőeszköz vagy reagens szerves vegyület sem). Pláne nem Orbán Viktor erőforrása. Ember vagyok, nem erőforrás. Amit a nemzetemért, kultúrámért megteszek, azt igaz magyar emberként, és nem erőforrásként próbálom megtenni.

Az „erőforrás” lelketlen meghatározás, alig jobb, mint a „rabszolga”. Értem én, hogy a gazdálkodási tudományok különböző területein – elsősorban vállalat-irányítási hatékonyságok ábrázolásakor és mérésekor – ez egy gyakran használt kifejezés, de állampolgárként aligha szeretnék olyanképpen mérhető ágens lenni, mint egy csúcsra járatott, éles piaci versenyben működő vállalat végletekig kizsákmányolt dolgozója (dolgoztatottja), aki e pozícióját szabadon vállalja el (elvileg).

E minisztérium elnevezése önmagában mutatja, mibe is néz minket Orbán. Engem is, őt is, őt is, és Önt, kedves fideszes szavazó, Önt is, bizony.

Ad kettő:

Döntsük már el, hogy a határon túli magyarul beszélő cigány hozzánk tartozik-e? És a szerb apától, de magyar anyától született, mindkét közösség nyelvét beszélő, kultúrájában otthonosan mozgó határon túli? És akinek csak az egyik nagyszülője az? És akinek szerb neve van, de szépen beszél magyarul is, és mégis inkább szerbnek mondja magát? És akinek három nagyszülője volt színmagyar, de mégis szlovákul neveli a gyerekeit Szlovákiában? És aki Pesten lakik, itt fizet adót, magyarul beszél, de szlovák állampolgár, mert anyja horvát, apja szlovák? És az itthoni negyedrománt vagy a külhoni nyolcadcigányt kell-e hivatalosan nagyobbra becsülni? És az amerikai magyar, aki nem tud magyarul, de büszkén magyarnak vallja magát? Vagy a félig kun, negyed székely, negyed román vagy tán egészen az? És Liszt Ferenc, aki mindig magyar útlevéllel utazott, magyarnak vallotta magát, de nem tudott magyarul?

Biztos, hogy egy Balog Zoltán nevű miniszternek kell eldönteni, ki elég magyar ahhoz, hogy tényleg magyar magyar lehessen?

politikaff.jpg

11 komment

A Pride esztétikája

2017. július 08. 11:41 - csonka balázs

avagy miért provokálnak a buzik?

Ugye ismerős: „engem nem érdekel, mit csinálnak, de azt a négy fal között csinálják”. 

A történet röviden a következő: 

A hatvanas évek végéig a liberális USÁban (is) rendszeres volt, hogy a meleg klubokat a rendőrség razziákkal zaklatta, - pedig ott négy fal között szórakoztak a melegek, rejtőzködve. Ebből lett elege néhányuknak New Yorkban (és nagyjából egyidejűleg más amerikai városban), és politikai tiltakozásokat rendeztek. 

(Jegyezzük meg, hogy a világ más részein nagyjából minden totál tiltva volt.)

A toleráns és liberális többségi társadalom melléjük állt, mert ezek az emberek mindenekelőtt emberek – értékes tagjai a társadalomnak, ugyanolyan jogokkal az élethez, a méltósághoz és a boldogsághoz, mint bárki másnak. A többségi társadalom karolta fel a melegjogi tiltakozásokat, és kérte a rendőrséget (illetve a rendőrséget irányító hatalmat), hogy fölöslegesen ne zaklassák a buzikat többé. A lényeg nem csak az önmagukért kiálló buzik bátorsága volt, hanem az is, hogy a többségi társadalom rokonszenvezett velük, és bíztatta őket a bátor politikai kiállásra. A többségi társadalom üzenete az volt: mi szeretünk és támogatunk benneteket. 

Évszázadok óta vannak különböző felvonulások, karneválok, jelmezes utcai vigaszságok szerte a világban. Amikor a melegek (nagyjából) elérték a politikai céljaikat, akkor az ottani többségi, szolidáris (simán értsd: emberszerető) társadalom igényére alakult át ez egy fesztivállá. Nyugat-Európában ez inkább egy ünneplő karnevál, mintsem egy politikai (társadalmi) tiltakozás. A fesztivál pedig azt jelenti, hogy együtt mulat hetero és meleg. A jelmezek és az esztétikai túlzások a nyugati liberális társadalmakban éppen nem a provokáció, hanem szórakozás részei – itt olyat láthatsz, amit máskor nem, itt együtt röhöghetsz a teljesen másképp élő emberekkel, sőt, a túlbuzis megjelenéssel cikizni is lehet a buzikat. (Ez különösen tárgya a szórakozásnak.) Éppen nem az erőszak, hanem a felszabadító nevetés a cél. Ha kinevetés, akkor kinevetés. Ha együtt nevetés, akkor együtt nevetés.

A többségi társadalom hívta ki a buzikat a négy fal közül, és rendezett nekik karnevált, ahol mindent szabad – még a heteróknak is.

A hivalkodó buzis megjelenés nyugaton kifejezetten nem az erőszakszülő provokáció, hanem az össznépi szórakozás része, és nem a buzik, hanem éppen a szórakozni vágyó többségi társadalom igénye. (A riói karneválnak is az öncélú, szélsőségesen hivalkodó megjelenés a lényege, persze más mondanivalóval.)

A jelenség magyarázata nem a melegek üzenetében (ne üldözz, nem vagyok más) rejlik, hanem a többségi társadaloméban: megvédelek, látod, együtt szórakozok veled, kérlek, hogy szórakoztass, mutasd meg magad, nevessünk együtt! A Pride nem a buzikról szól, hanem mindannyiónkról.

Mi itt Magyarországon nem ezt az utat jártuk be, és nincsenek folyamatos, évszázados liberális hagyományaink. Ezért jelenthet itt puszta provokációt ez a megjelenés, és ezért lehet (jogos) vita tárgya, hogy a harsány megjelenés nem kelt-e inkább ellenszenvet a rokonszenv helyett.

Egyszerűen még nem tanultunk meg együtt nevetni.

Gondolkozzunk, vitatkozzunk békésen.

♣    ♣    ♣

(Fenntartom a jogot a durván sértő kommentek törléséhez. Bocsánat.)

politikap_1.jpg

 

51 komment

Úszó VB - félkészen?

2017. július 04. 20:40 - csonka balázs

Balatonfüreden július 15-én kezdődnek a vizes világbajnokság versenyei.

Ma (július 4-én) véletlenül pont arra jártam.

Így néz ki a környék:

19820772_10155331365586855_916086715_o.jpg

19747902_10155331364576855_1628869565_o.jpg

19830043_10155331364431855_570179897_o.jpg

19747731_10155331363721855_968209321_o.jpg

Miért nem lehet egyszer valamit úgy megszervezni, hogy egy jó hónappal előtte készen legyenek a terek, az utak, a parkolók, és a szükséges egyéb műtárgyak? Pláne világbajnokság előtt? Mondom: világbajnokság.

Szerintem az Olimpiát sem politikai okokból ellenzik az emberek, hanem egyszerűen azért, mert nem bíznak abban, hogy mi ezt meg tudjuk normálisan szervezni. És a mai minta pont ezt támasztja alá.

10 nap reménykedés. Tág ráhatással egy betonkötésnyi idő.

(Majd jön a Phelps és a slagos locsoló bácsi ráförmed, hogy öcsi, ne lépjél már rá, me' még köt!)

...

Jaaa, hogy csütörtökön kezdődik a látványos Kékszalag? Európa legnagyobb tókerülő vitorlásversenye?

Turisták, özönöljetek!

 

57 komment

Érvek a videobírók ellen

2017. június 25. 00:31 - csonka balázs

Nem, egyáltalán nem azt mondom, hogy a korábbi (videobírótlan) rendszer jobb volt, de sajnos attól félek, hogy a foci nem lesz a videobíró alkalmazásától jobb - egyszerre lesz kevesebb és több, de nem jobb, hanem más. Miért is?

1. Vegyünk például egy leshelyzetet. A bírói tévedés lehet az, hogy tévesen továbbengedi (gól), vagy tévesen megállítja a támadást (nem gól).

Az első esetben a videobíró belenéz, és azt mondja: nem gól, szabadrúgás kifelé. Oké – győzött az igazság, mehet a meccs tovább.

A második esetben a videobíró nem tud mit tenni. Hiszen nem mondhatja, hogy mégsem volt les, vissza az egész, és jöjjön újra a támadás. A videobíró ilyen helyzetben egyszerűen tehetetlen. A hatékonysága tehát 50 százalékos – maximum. De mivel a játékvezetőn és a partjelzőkön múlik, hogy az adott pillanatban milyen döntés születik a pályán, így ez az 50 százalék is magán az ember-játékvezetőn múlik. (Puhl Sándor szerint nem játékvezető, hanem játékve’ető. De ez most mindegy.)

Ráadásul, ha a bíró netán csalni akar, akkor ebben az esetben is tud(na), pont a fentiek tudatos használatával.

2. Aki olyan sportban otthonos, ahol időkérés létezik (kosárlabda, röplabda, satöbbi), pontosan tudhatja, hogy az időkérés célja az ellenfél lendületének a megtörése is lehet, ezért azt nagyon pontosan meghatározott taktikai időben kell bevetni.

A videobíró ugyanígy megtöri a lendületét a (támadó) csapatnak, így olyan belenyúlást eredményez, amit nyilvánvalóan senki nem szeretne. Kéretlen mellékhatás. És bizony, ha netán valakik csalni szeretnének, hát ezt is lehet tendenciózusan alkalmazni.

3. Persze a nagy meccseket 563 kameraállásból figyelik – mégsem lehet mindig pontos döntést hozni, ezt láthatjuk az NFL-ből. Éppen a sok kamerabeállítás miatt a vitatott jelenetek száma egyre nő, egyszerűen nem lehet videobíró-kapacitással kontroll alatt tartani mindent. Mindig több lesz a vita, mint a megoldás. Ha pedig ez nem egyenlő, akkor így is - úgy is igazságtalan.

4. A jelenlegi (tervezett) szabályok szerint csak a fontos eseményeket vizsgálja a videobíró. Igen ám, de a szabálytalanságok, a sérülések, adott esetben az alig látható ütközések is meccsdöntő fontosságúak lehetnek. Tehát a részletesség (aprólékosság) kérdésében meg kell húzni egy bizonyos határt, amit a videobíró vizsgálhat (belenyúlva a meccsbe), és amit már nem. Ezt a határt ember húzza meg, és pont ugyanolyan igazságtalan lehet, mint egy gólvonalról kipattanó labda. A videobíró tehát nemhogy a viták számát csökkenti (a vitatott esetek eldöntésével), hanem éppen egy újabb vitát generál, hogy mi tekinthető videobírót igénylő vitatott esetnek!

5. Eddig a labdarúgás ugyanolyan szabályok szerint folyt a BL döntőkön is, mint a megye nyolcban. (Talán az emberanyag különbözött kissé az empirikus kutatások szerint.) Azaz a foci a demokratizmusról, az esélyegyenlőségről, a lehetőségek egyenlőségéről szólt – ami társadalmi értelemben némi (plebejus) értéktöbbletet jelentett, szemben mondjuk az amerikai focival, ahol az elitbajnokságok elitszabályai eltávolították a sportágat az egyszerű ember (dolgozó kisember) lehetőségeitől.

6. A televíziós stúdiók meccselemző műsoraiban is számtalan utólagos video-elemzés marad megoldatlan vagy eldönthetetlen vita tárgya. Ez eddig csak az elemző műsor (tehát nem a sport) része volt – most meg a sport része lesz (lett).

7. A sportot emberek vívják emberek közreműködése mellett. A játékvezető is sportoló, a játéktér része. Nem lehet robottal fölváltani, mert akkor a játék lényege, a lelke szenved csorbát. A sport mégiscsak egy játék, ahol a csapatok (játékból) legyőzik a másik csapatot, és ezen egy csomó ember szórakozik. A bírószidás (vagy megengedőbben: a kritikai elemzés) magának a szórakozásnak a része.

8. Az utolsó érvem a legszubjektívebb. Engem ez az egész videobíráskodás a videojátékokra emlékeztet. Hogy ma már az a gyerek a menőbb, aki a videojátékon ügyesebben bőrözi meg a másikat, miközben a másik (akit megbőröztek), lehet, hogy a füvön milliószor ügyesebb. De ma a modern gépi világban ő már kevesebbet ér. Pedig nem hiszem, hogy a foci rosszabb lett volna 100-120 évvel ezelőtt sportnak, szórakozásnak, társadalmi eseménynek, vitatémának, humán megnyilvánulásnak, mint ma. És ezt így egy kicsit leértékeljük.

Szerintem.

 

videobiro.jpg

Figyeli a videobíró

(Kép forrása: a régi Telesport főcíme - youtube)

1 komment

Szédületes német ötlet a politikai párbeszédre

2017. május 31. 23:32 - csonka balázs

A politikai beszélgetések, viták nehézkesek és akár fájdalmasak is lehetnek. A politika lényege azonban a vélemények ütköztetése, versenyeztetése, és a helyes válaszok megtalálása. (Vagy legalábbis ennek a megpróbálása.)

Politikai beszélgetéseket azonban leginkább a barátainkkal folytatunk, akik jellemzően nagyjából ugyanazon értékrend mentén gondolkodnak a világról. 

Vannak, akik észrevették, hogy a jelenlegi világpolitikai folyamatok, jelenségek (Brexit, Trump, sötöbö) arra vezethetők vissza, hogy nincs beszélgetéskultúra, meghallgatáskultúra, vitakultúra. Egyszerűen elfelejtjük meghallgatni egymást. Márpedig ez a fajta csend, a meg-nem-hallgatás tönkreteheti a társadalmat.

A www.zeit.de német médiumnál azt találták ki, hogy "Deutschland spricht" vagy "German talks" projektnév alatt összehoznak olyan embereket, akik (1) közel laknak egymáshoz, (2) homlokegyenest mást gondolnak alapvető politikai kérdésekről és (3) szívesen beszélgetnek, vitáznak a gondolataikról. Nem politikusokat, hanem egyszerű magánembereket.

Ehhez létrehoztak egy oldalt, ahol az erre nyitott érdeklődők lakóhely szerint regisztrálhatnak, és egy rövid kérdőívet tölthetnek ki 5 politikai kérdésről, igen-nem viszonylatban. A kérdések az EU-ról, Merkel politikájáról, a nukleáris energiatermelésről, a menekültpolitikáról szólnak. Június 18-án pedig a rendszer összehozza az embereket - akik remélhetőleg egy jót fognak egymással beszélgetni, vitatkozni, gondolatokat váltani és elgondolkozni szemtől-szembe az érvek nyílt cseréjével.

Az oldal készítői hisznek abban, hogy az egymás megértésének nehézségei súlyos veszélyt jelentenek a társadalomra. Túl gyakran fordul elő, hogy az érvek többé nem számítanak, és hogy azokat nem szemtől-szemben ütköztetik, hanem hermetikusan lezárt buborékokban tartják.

A szervezők szeretnék kideríteni, hogy hogyan is állnak a dolgok valójában, és nem csak az alapján, hogy valaki a rendszer támogatója, vagy ellenzője.

Ezt a kezdeményezést a magam részéről zseniálisnak, példaadónak és tiszteletre méltóan hazafiasnak gondolom. Ajánlom mindenkinek szíves továbbgondolásra, lefordításra, átültetésre!

 

 

fenyo.jpg

7 komment

Miért nem keresünk annyit, mint a nyugatiak?

2017. május 31. 12:08 - csonka balázs

 

Tegyük fel, hogy van mondjuk pár millió forintunk befektetni. Hol fektessünk be? Mit kínál Magyarország, és mit kínál az unió nyugati része?

Nyugaton viszonylag stabil a gazdaság, az adópolitika, szilárd a jogi háttér, erős a közigazgatás, hatékonyak a bíróságok, szigorú a kontroll. A társadalom stabil (a mienkénél legalábbis stabilabb). Ha a vállalkozás alkalmazottakkal dolgozik, akkor őket előírásszerűen meg kell becsülni és fizetni. A céges kiadásokat szigorú ellenőrzés alatt tartani. Visszaélések esetén számíthatunk arra, hogy a következmények nem elkerülhetők. Elolvassuk a szabályokat, és tudjuk, hogy mi van.

Ehhez képest nálunk körülményes a vállalkozás indítása. (Nyugaton is nehéz, csak itthon egy csomó fölösleges és érthetetlen adminisztratív akadályt át kell ugrani.) Ismerni kell ezt-azt, nem az van, hogy megtanultuk az iskolában, és úgy van. Az adópolitika kiszámíthatatlan. Ma van trafikod, holnap nincs. A közigazgatás nem segít, hanem hibát keres. Eljárása során nem támogat, nem orientál, hanem a határozatában (a végén) leírja, mit miért nem lehetett engedélyezni. Ha (pénzügyi) vitába keveredsz, a bíróság nem segít, hanem belehajszol egy évekig tartó költséges eljárásba. (A legegyszerűbb tartozásérvényesítési eljárás elvileg a fizetési meghagyás lenne. Alap. De aki látott már fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet, tudja, miről beszélek. Borzalom. Teljesíthetetlen.) A trükköket ismerni kell. Ha nem ismered, lemaradsz, a számla nélkül dolgozó kolléga aládmegy árban. Más van „papíron”, más van a valóságban. „Okosban teljesítésünk”, „mutyizunk”, „tejelünk”. Az építési szabályok például szeretnek havonta változni. A rendőrt nem az érdekli, hogy rend legyen az utakon, hanem a bírság legyen sok. És ezt természetesnek tartjuk. Soha nem a rendszertől, hanem az egyéni ismerőseinktől keresünk választ mindenre (az élet minden területén oktatástól a beiskolázásokon át a vállalkozásokig).

Ha elolvassunk is az összevissza kusza szabályokat, nem tudjuk, hogy mi van, megkérdezzük a szakembereket, akik nagyjából tájékoztatnak, hogy mire számíthatunk. aztán vagy úgy van, vagy nem.

Na szóval van egy kis tőkénk. Hol fektetünk be?

Épeszű gondolkodás szerint a fentiek alapján természetesen nyugaton. Befektetünk, és a hozam azon múlik, hogyan tudtunk előre kalkulálni. Ennek az előzetes kalkulációnak a matematikai egyenletében viszonylagosan kevés ismeretlen van, ezért a siker vagy bukás rajtunk, a mi hozzáértésünkön, felelősségünkön múlik. Felelősség – jó szó.

Magyarországon az előzetes kalkuláció egy sokismeretlenes egyenlet. Nincs jogász vagy közgazdász, aki vállalja, hogy a körülmények nem változnak meg radikálisan. Bármikor. Bármilyen irányban. Nincs felelősségvállalás. A működés lényege a többi piaci szereplő eszén való túljárás, ravaszkodás, a kapcsolatok ügyes kihasználása. Ha lehet, a piac leuralása.

Tehát nyugaton fektetünk be.

Mikor fektetünk be mégis Magyarországon?

A fentiek alapján akkor, ha kockáztatni kívánunk. Úgy általában ugyanis a dolgok (termékek, szolgáltatások) nem olcsóbbak nálunk, mint nyugaton, ez tehát nem lehet ok. Mikor kívánunk kockáztatni?

Akkor kívánunk kockáztatni, ha van esélyünk arra, hogy ugyanolyan vagy hasonló árak mellett is sokkal többet nyerjünk a bolton, mint nyugaton. A nagyobb haszon reménye esetleg kiegyensúlyozhatja a sok kiszámíthatatlanságot. A nagyobb haszonból lehet finanszírozni a rendszerben fölöslegesen eltűnő költségeinket. A nagyobb haszon azt is jelenti, hogy a magyarországi környezet kifejezett motivációt jelent arra, hogy (1) megpróbáljuk lenyúlni az államot (millióféle trükközésekkel, lásd céges kocsi magánhasználatra), (2) a lehető legkevesebbet fizessük a dolgozóinknak, (3) a lehető legjobban kizsigereljük a vállalkozásunkat és (4) nagyon óvatosan fejlesszük azt.

Itt van sajnos a megoldás, ezért keresünk kevesebbet. A cégtulajdonos nem érdekelt a többet fizetésben, a rendszer nem követei ki, és a cégvezető nincs is motiválva a bérfejlesztésre. És itt van a megoldás sajnos arra is, hogy miért van ilyen rongyos állapotban a gazdaság, ami rongyos is marad még egy jó ideig, akárhogyan fejlődik is. (A bizalmi állapota ráadásul a fentiekből egyenesen következően kulcskérdés - és az egyáltalán nem fejlődik.)

Nem a multik, a zsidók vagy a liberális gyarmatosítók veszik el, hanem erre kényszerít az állam mindenkit, külföldit-magyart, befektetőt-vállalkozót egyaránt. A nyugati és a magyar közállapotok közötti különbség pumpálja ki a magyar dolgozó jövedelmének egy részét bele a magyar bizonytalanság feneketlen kútjába. 

Mit tehetne az állam? Fölemelhetné adminisztratív eszközökkel a járulékokat és a minimálbért a nyugati szintre. De akkor senki nem fektetne be itt. Mindenki azonnal elmenekülne. Azonnal totál csőd lenne mindenhol. Ezért ezt nem teheti.

Tehetné, hogy fejleszti és szigorítja a közigazgatást, a bíróságokat, elkezdené szép lassan kigyomlálni a mutyikat, a tejeléseket, a bizonytalanságokat, a jogszabályi összevisszaságokat. (Aki gyomlált már, tudja, hogy az sziszifuszi munka.) Ezt azért nem teszi, mert akkor nem tudna uralkodni rajtunk. Nem tudna kézzel belenyúlkálni a gazdaságba. Nem tudna onnan óriási pénzeket magának kiszedni – amiket aztán a hatalom megtartására el is költ. (Az állam és az állampárt jelenleg már azonos.)

Tehetné, hogy az emberek egymás közti, az intézmények iránti, az állam és jogrendszer iránti valamint az unió iránti bizalmat növeli. Ez meg már késő. Az emberek egymás közötti bizalmát az oktatás bivalyerős fejlesztésével lehetne elérni, de ez reménytelenül lassan hozna eredményt, ráadásul azzal is járna, hogy a hozzáférhetőbb tudás fényt derítene az eddig elmaradt teendőkre, ami a jelenlegi hatalom elveszítéséhez vezethetne. Az állam(párt) nem lövi lábon magát.

A jogrendszerünk iránti bizalom fejlesztése a jogrendszer átláthatóbbá, stabilabbá és felhasználóbarátabbá tételét jelentené, de ez megint csak szűkítené a belenyúlásnak és a javak elmészároslőrincezésének lehetőségét. Tehát a jelenlegi államnak ez nem érdeke. Az unió iránti bizalom növelése pedig politikailag nem érdeke a jelenlegi államhatalomnak, mert már túl régóta másik vágányon megyünk.

Ez sajnos azt is jelenti, hogy nincs túl sok remény arra, hogy a bérek egyhamar elérjék a nyugati színvonalat. Elsöprő változások kellenének, és azután is rengeteg idő, amíg a fent írtak rendbe jönnének. De sajnos ehhez még az is járul, hogy elsöprő változások esetén korántsem biztos, hogy a bizalmi háló erősödik – a történelem ennek pont az ellenkezőjére int. Sajnos.

Sőt, erre a sajnos szánalmasan gyenge szó. Sajnosissimo.

 

politikaff.jpg

131 komment

A Kft operaházi báljának szereplői

2017. május 16. 17:51 - csonka balázs

Bál van, igen bál van az Operaházban! A Kft együttes remekét, a Bál az Operában c. számot hál’istennek még ma is viszonylag sűrűn lehet hallani a honi rádiókban. (Persze lehetne többször is.) A szövege közismert. Ha mégis lenne olyan hallgató, aki ne lenne tisztában a bál szereplőinek kilétéről, azoknak alább segítünk az eligazodásban:

Aida

Az etióp király lánya, aki rabként él Memphiszben, ennek ellenére gyönyörű szoprán hangfekvésben énekel. Beleszeret egy hadvezérbe, aki azonban persze, hogy Aida apja ellen vezeti csapatait, és akinek a kezére más is pályázna. A lojalitás, az ármánykodás és a hatalmi politika lehetetlenné teszi a szerelem kibontakozását. A végén Aida is, a katona is meghal egy bezárt sziklaüregben, örök szerelemben, egymás karjaiban. (Aida apja is meghal.) Nincs happy end.

(Zeneszerző: Giuseppe Verdi – szöveg: Antonio Ghislanzoni. Bemutató: Kairó, 1871. december 24.)

Sarastro

Nagyhatalmú, félelmetes, de jó fej varázspap, basszus hangfekvésben a Varázsfuvolából.

Fiatal kalandorokat véd meg az éj gonosz királynőjétől, majd össze is adja őket. Persze a gonoszsága dacára fenségesen éneklő királynő őt is el akarja tenni láb alól, de nem sikerül neki. Sarastro példátlanul gazdag zenei környezetben él.

(Zeneszerző: Wolfgang Amadeus Mozart – szöveg: Emanuel Schikaneder. Bemutató: Bécs, 1791. szeptember 30. A sikeres bemutató után két hónappal  Mozart sajnos meghalt. Micsoda dallamokat vihetett magával…)

Sparafucile

Basszushangon éneklő mantovai bérgyilkos a Rigolettóból. (Kérdéses, vajon Náti  le tudná-e beszélni erről a csúnya hivatásról.) A csúnya jellemű Rigoletto gyilkossággal bízza meg, és hát sajnos meg is öl egy embert, de természetesen, nem azt, akit kéne, vagy akire fölbérelték. Persze hogy nagy baj lesz ebből. A fatális tévedések mögött átok áll.

(Zeneszerző: Giuseppe Verdi – szöveg: Frencesco Maria Piave, Victor Hugo alapján. Bemutató: Velence, 1851. március 11.)

Rigoletto

A mantovai herceg udvari gonosz bolondja, aki mindenkit kigúnyol és megaláz. Bariton. Nagyon nem jó fej. Az udvaroncok csúnyán megszívatják, és bonyodalmas cselekmény után a lányát, aki persze egyáltalán nem érdemelné meg, Sparafucile véletlenül megöli. Persze nem az ölés a véletlen, hanem az, hogy kit. Őrá is ráférne egy kis Náti féle elmélyülés, meditálás.

Cavaradossi

Tenor hangfekvésben éneklő római szabadgondolkodó festő a Toscából, aki a napóleoni háborúk alatt egy menekülő barátját bújtatja. A titkosrendőrök elkapják, és kínvallatásnak vetik alá, de ő ellenáll. Szerelme, Tosca azonban nem bírja tovább, és elárulja a titkot. Cavaradossira golyó általi halál vár, amit követően Tosca önként követi őt a halálba.

(Zeneszerző: Giacomo Puccini – szöveg: Luigi Illica és Giuseppe Giacosa. Bemutató: Róma, 1900. január 14.)

Cso-cso-szán

Ő a szoprán hangfekvésben éneklő Pillangókisasszony, aki 15 éves korában hozzámegy egy amerikai tengerészhadnagyhoz Japánban. Annyira bízik a házasságban, hogy megkeresztelkedik, emiatt a nagybátyja kiátkozza. Feltétlen bizalom, teljes odaadás jellemzi. A férje azonban 3 évre elutazik, és a házasságát sem veszi komolyan, olyannyira, hogy egy másik nővel tér vissza Amerikából. Cso-cso-szán bemutatja a kisfiukat, aki a távollét alatt született – őt a férfi magával akarja vinni az új nőjével Amerikába. Az operatörtének talán legszívszaggatóbb áriájával Cso-cso-szán elbúcsúzik a fiától, majd harakirit követ el.

(Zeneszerző: Giacomo Puccini – szöveg: Luigi Illica és Giuseppe Giacosa. Bemutató: Milánó, 1904. február 17.)

Desdemona

A velencei szoprán lány a mór Otello felesége. Sajnos többen is szerelmesek belé, így elég bonyolult cselszövések, intrikák és kavarások következtében Otello olyannyira féltékennyé válik, hogy megfojtja őt, majd magával is végez.

(Otello címmel két ismert opera is született Shakespeare nyomán.

I. Zeneszerző: Gioachino Rossini – szöveg: Francesco Berio di Salsa. Bemutató: Nápoly, 1816. december 4.

II. Zeneszerző: Giuseppe Verdi – szöveg: Arrigo Boito. Bamutató: Milánó, 1887. február 5.)

Don Juan

Spanyolul Don Juan, olaszul Don Giovanni. Nos, ő egy dúsgazdag spanyol főnemesi kalandor, aki barintonban énekel, miközben erkölcsre, törvényre, emberségre, szívre fittyet hányva hajszolja a kéjt Sevilla környékén. Hozzászokott, hogy szeszélyeinek, vágyainak nincsenek korlátai – sem az égi, sem a földi, de még a pokolbéli hatalmasságoktól sem retten vissza. Nem hat rá a fenyegetés, könyörgés, józan ész. Vad csábító, merész párbajozó, akit a darab végére elér a végzete és a pokolra kerül.

(Zeneszerző: Wolfgang Amadeus Mozart – szöveg: Lorenzo Da Ponte. Bemutató: Bécs, 1787. október 29. A Don Juan-témát a legkülönbözőbb nemzetiségű és műfajú írók dolgozták fel: Moliére, E.T.A. Hoffmann, Dumas, Byron, Puskin, Baudelaire, Maupassant, Shaw, stb.)

Figaro

Basszbariton grófi komornyik Sevillában, aki az esküvőjére készül szerelmével, Susannével. Azám! Persze, hogy szerelmi intrikák és cselszövések kezdődnek a kastélyban. Féltékenység, megcsalás, álruhák, pofonok, titkos találkák, félreértések és félremagyarázások sűrű erdeje.  A lenézett szolga, aki a valódi boldogságot keresi, végül eszesebbnek és talpraesettebbnek bizonyul a kedvtelésből szórakozgató grófnál. Övé a győzelem.

(Figaro házassága - zeneszerző: Wolfgang Amadeus Mozart – szöveg: Lorenzo Da Ponte, Beaumarchais nyomán. Bemutató: Bécs, 1786. május 1.)

vagy

Figaro

Bariton hangfekvésű, harsogó jókedvű borbély Sevillában. Ez a Figaro, bár 30 évvel később íródott, mint a komornyik, mégis az előbbinél fiatalabb kiadás. Olyan szépen énekel, hogy még Bugs Bunny (Tapsi Hapsi) is erre a zenére borotvál. Grófi felkérésre szerelmi tanácsadónak áll, aki a cselszövőkkel is harcba száll. Erőfeszítései sikert hoznak neki, vidám mosollyal kíván boldogságot a szerelmeseknek.

(A sevillai borbély – zeneszerző: Gioacchino Rossini – szöveg: Cesare Sterbini, Beaumarchais alapján. Bemutató: Róma, 1816. február 20.)

(Giovanni Paisiello is írt ezen a címen operát)

Izolda

A kelta eredetű történek szerint Izolda Trisztán lovag ellenségének, a szintén lovagi vitéz Moroldnak a csodaszép menyasszonya Írországban. Vőlegényét Trisztán megöli. A szoprán Izolda ezt meg akarja bosszulni, de beleszeret Trisztánba. A nagypolitikai megállapodások miatt nem lehetnek egymáséi. Trisztán meghal, és Izolda is élettelenül hanyatlik szerelme holttestére.

(Trisztán és Izolda - zeneszerző és szöveg: Richard Wagner, Gottfried von Straßburg nyomán. Bemutató: München, 1865. június 10.)

Papageno és Papagena

Papageno bariton madarászfiú a Varázsfuvolából, a természet madártollas, ijedős, hetvenkedő, locsifecsi, de kedves gyermeke, Papagena pedig az ő szoprán kedvese. Papageno büntetésből egy darabig még egy lakatot is kap a szájára, így hümmögve énekel. Varázshangszere egy bűvös harangjáték. Egy vén boszorkány – kikényszerített házassági ígéretre – Papagenává válik, aki sok viszontagság után végre csivitelő szerelmespárt alkot Papagenóval.

Kívül semmi nesz, pedig odabent szól a zenekar, s a nagyterem díszben áll.

Jó találkozást kívánunk! Éljen a Kft!

10492945_10153386457858009_9028124144474459474_o.jpg

A kép forrása: a Kft együttes facebook oldala.

 

 

(Nem kell mindig politika!)

2 komment

Vacakabb termékeket árulnak itt a multik, mint nyugaton

2017. március 18. 21:32 - csonka balázs

erény, önértékelés, büszkeség, szabadság, jólét, jog

A (nyugati) élelmiszer-forgalmazó multik a magyarországi piacra gyengébb minőségű, kevesebb élvezeti értékkel bíró, hitványabb termékeket szállítanak. A külföldi cégek ezzel extraprofitra tesznek szert, ami a kiszolgáltatott magyar fogyasztó mohó, ezért arcátlan kizsákmányolásához vezet. Ezt a kormány nem hagyhatja, ezért az Európai Unió fogyasztóvédelmi és egyéb szerveihez fordul jogvédelemért.

Ezek napjaink hírei.

Tekintsünk el attól, hogy a termékek közötti különbség a legtöbb esetben objektív eszközökkel nem mutatható ki (kinek mi a krémesebb, lágyabb, finomabb, selymesebb?) – hanem a jelen esetben kiindulópontnak fogadjuk el ennek a feltételezett tényét. (Számos esetben a különbségek állítólag objektíven is igazolhatók, például egy adott termék valódi hústartalma alapján.) A mogyorókrémnek kevesebb a mogyorótartalma, a nápolyi kevésbé selymes ízű, a konzervben több a tartósítószer, a levesporban kevesebb a beltartalom.

Mindezek alapján tegyük a kérdéseinket, és próbáljuk meg a jogilag és/vagy etikailag helyes válaszokat megtalálni! Hatékony lehet-e a kormány szabadságharca? Ez a fellépés szolgálja-e legjobban az igazságot?

Egy adott termék minőségét a gyártója határozza meg. A termék receptje, gyártási technológiája és a hozzá kapcsoló védjegy jogi védelemben részesül. Ebben a magyar szabályozás teljes mértékben követi a nemzetközi előírásokat.

Természetesen az adott termék sztenderdjét (receptjét) a gyártó cég maga dolgozza ki: ő határozza meg a cukortartalmat, a felhasznált színezéket, a tartósítószer tartalmat, az alapanyag beszerzés és gyártás menetét, a csomagolást. Ebbe semmilyen körülmények között nem szólhat bele a kormány (kivéve Észak-Koreában), pláne nem egy külföldi kormányzat. De a vevő sem. Ez elég nyilvánvaló. Mi sem örülnénk, ha a dán kormány idejönne, és beszólna, jogi eszközökkel fenyegetőzne, hogy a szegedi szalámigyár mennyi sertésbőrkét vagy pácsót tehet a téli szalámiba. (Ha a recept megfelel az élelmiszerbiztonsági előírásoknak, akkor gyártható. Márpedig a vitatott termékek természetesen megfelelnek ennek.)

Ezeknél a termékeknél nincs sem fogyasztási kényszer, piaci kizárólagosság. Jellemzően léteznek olyan magyar termékek is, amelyek hasonlóak a multik által forgalmazottakhoz.

Ha a vizsgálatokból egyértelműen az derül ki, hogy a külföldi termékek hitványabbak, akkor ez a tény ösztönzőleg kell(ene), hogy hasson a magyar gyártókra és forgalmazókra, hogy jobb minőséget állítsanak elő hasonló (szinte ugyanolyan) nápolyikból, csokoládékból, levesporokból, stb. - magyar embereknek magyar munkát adva. Ráadásul a magyar gyártók és forgalmazók elvileg versenyelőnyben is lennének az olcsóbb munkaerő miatt. Ezt az ösztönzést a kormány is erősíthetné különböző munkahelyteremtő támogatások formájában. Ha büszke magyarok vagyunk, akiknek ugyanúgy jár a minőség, mint a németeknek, osztrákoknak, akkor ez a megoldás. (Én az vagyok.)

A kérdés inkább az, hogy a magyar fogyasztó rávehető lenne-e arra, hogy a márkás (de hozzánk rosszabb formában érkező) árucikk helyett ugyanolyan áron márkátlanabb, reklámozatlanabb, ámbár jobb minőségű, selymesebb, magasabb kakaótartalmú, kisebb cukor- és tartósítószer-tartalmú magyar terméket vásároljon. („Pajtás” nápolyit a „Manner” helyett, „Betyár” mogyorókrémet a „Nutella” helyett, „Irma” levesport a „drOetker” helyett. Ez lenne a büszke, hazafias magyar viselkedés.) Ha igen, akkor ebben lehet-e a kormánynak feladata? Ha igen, akkor vajon a legmegfelelőbb-e a jelenlegi kormány „szabadságharca”, folyamodása az uniós fogyasztóvédelemhez? Aligha. A kormány jogi terve ehhez a célhoz semmilyen formában nem illeszkedik. (Azaz szakmaiatlan.)

Ez nem is jogi vagy fogyasztóvédelmi, hanem egyszerű tájékoztatási, vagy marketingpolitikai kérdés. (Tisztességes marketingről beszélek.)

Ráadásul mi, magyarok szeretjük magunkat okosnak és szabadnak tekinteni – tehát mindenki szabadon dönthet az információk alapján, hogy vásárol-e, és ha igen, mit. Mindenki önmagának, a vásárlási igényeinek és kényeinek korlátlan ura. A kormány beleszólása, azaz a piac szűkítése ebben az esetben talán nem túl lényeges, de ha általános gyakorlattá válna, akkor a választási lehetőségeink korlátozásával hosszútávon végeredményben pont a szabadságunkból faragna le a „szabadságharc” ürügyén.

A termékek beltartalma tehát piaci (esetleg marketing) kérdés, amiből az érthető felháborodást észrevéve a kormány etikai kérdést generál, amit jogi eszközökkel próbál megrendszabályozni. De ha még etikai kérdés lenne is ez, akkor sem lehetne jogi eszközökkel ebbe beleavatkozni. Az etikai beavatkozás pedig a tájékoztatásig terjedhet – addig helyes, sőt, a fentiek alapján hasznos is.

Vajon van-e egy effajta beavatkozásra éppen ennek a kormánynak jogalapja akkor, amikor éppen a fogyasztók hátrányára határozza meg a nemzetközi viszonylatban a termék legfontosabb tulajdonságát: az árát? Magyarországon az áfa 27%, azaz a legmagasabb a környező országok viszonylatában (sőt, az egész világon!). Ezért ha valaki egy teljesen azonos terméket kívánna megvásárolni teljesen azonos minőségben teljesen azonos nettó áron – akkor ezt bárhol a világon Magyarországnál olcsóbban megteheti - éppen a kormány miatt.

Vajon a kormány tervezett fogyasztóvédelmi beavatkozása előmozdítja-e a jólétet? És ha ennek az a következménye lesz, hogy a cégek a jobb minőségű termékeiket drágábban kínálják, miközben a vásárlók inkább lemondanának az alig észrevehető, vagy észrevehetetlen különbségről az áremelkedés helyett? Vagy ilyen esetben a kormány megtiltja az áremelést? Mihez képest? (Arról nem is beszélve, hogy a hatósági árak vonatkozásában bőségesen elégséges keserű történelmi tapasztalatunk van.)

Ha a beavatkozás következtében a vitatott termékek forgalmazását a multik a „megjavítás” helyett inkább beszüntetnék a magyar piacokon, az vajon a fogyasztók jólétét szolgálnák-e? (A kormány célja, a nemzeti önbecsülés védelme érvényesülne.) Lehet-e cél az etikai megfontolások miatti elűzés a hazai piacról úgy, hogy nyilvánvalóan a fogyasztók ezeket a termékeket rendszeresen vásárolják? Ez szolgálja-e a jólétet?

A kormány beleszólna a multik termékébe (a kóla cukortartalmába), de nem szólna bele a magyar termékek minőségébe (pl: a Márka cukortartalmába)? Abba meg a szlovák kormány szólna bele, mert ott meg az számít multinak? Mi meg azt elfogadnánk?

És mi a helyzet a magyar beszállítókkal rendelkező multitermékekkel, vagy a multiktól származó alapanyagokkal dolgozó magyar előállítókkal? Ezeket inkább segíteni kellene, vagy ezekre is fogyasztóvédelmi eljárást kell pakolni?

Az erényt, az etikát vajon a kormánynak kell szolgálnia, vagy ez rábízható a szabad tudattal rendelkező fogyasztókra? Hogyan lehet eldönteni, hogy valamely termék fogyasztásával járó élvezet magasabb rendű? Akkor aki ízlésének mégis a hivatalosan gyengébb minőségű termék felel meg, az jogi szempontból is ellenzékinek, rosszabb esetben hazaárulónak minősül?

Ezzel együtt vizsgáljuk-e ezt fordítva is? Hozunk-e vajon törvényeket arra, hogy a szegedi szalámigyár nem forgalmazhat sehol sem a hazainál kevesebb tiszta húst tartalmazó terméket? Mondjuk Skóciában vagy Kazahsztánban vagy Kínában. Vagy ha itt igen, de ott mégsem, akkor hogyan teszünk jogilag szabatos elhatárolást?

Nekem a személyes véleményem az, hogy a kormány túl sok kérdést próbál tiszta jogi eszközökkel megoldani, miközben be kell látni, hogy vannak kérdések, amiben a jog egyszerűen tehetetlen. Ilyen a fogyasztói kultúra, az erény fenti esetei. Szerintem is jár nekem is ugyanaz a minőség, mint a németnek, osztráknak. Ezeket tájékoztatással, tanítással, tisztességes mértékű marketinggel lehetne befolyásolni, de a jog öklével lecsapni nem lehet. Furcsa látni, hogy a kormány, amely jogászoktól hemzseg, nem látja a jog határait, és olyan területeken is jogi „szabadságharcot” folytat, ahol a jog impotens.

•     •     •     •

Az utolsó megjegyzésem már politikai:

A kormány úgy kívánja a Népstadiont felújítani (felépíteni), hogy az építés előzetes költségei több, mint kétszer akkorák, mint a már elkészült ultramodern müncheni Allianz Aréna teljes bekerülési költsége. (Miközben ugye a munkaerő jóval olcsóbb itt.) A német stadion minőségét aligha lehet felülmúlni, mi mégis kétszer annyiért valósítjuk meg. (És persze a kivitelezés során majd jól túl is lépjük a tervezettet.)

A nápolyi kakaótartalmán meg (jobb gyártása helyett) cirkuszolunk, hogy ennyiért 3 milligrammal több járna.

Komoly jogászok.

Ebben az országban rendetlenség van.

politikaff.jpg

8 komment